A Fideszt és kormányát számtalan kritika érte az utóbbi hónapokban-években, érthető okokból azonban akkor kapjuk fel leginkább a fejünket, ha ezek a konzervatív oldalról jönnek. Érthető: a Fidesz, bár egyre inkább "forradalmi" tempót diktál és tettei ezzel ellentmondanak, mégis szereti magát konzervatív erőnek beállítani. Sólyom László szombati aszófői beszéde azonban áttörheti a gátat: megindulhat a valódi konzervatív szellemi pólus megára találása. Wishful thinking ezerrel, de hát nem elemzés ez, hanem ötlet.

A magyar választót a magasztos elvek eddig kevéssé hozták lázba: sokkal inkább kötődik nevekhez, arcokhoz, véleményekhez. Ilyenekből pedig, kizárólag a konzervatív irányból, most három fontos kritikus is akadt. A KARD hangsúlyozottan szubjektív választása szerint ők:

Sólyom László

Az Alkotmánybíróság első elnökét, hazánk 2005-2010 közötti köztársasági elnökét utóbbi posztra választásakor a Védegylet jelölte, és bár az Országgyűlésben minimális MSZP-SZDSZ többség volt, a Fidesz felkarolta, és ügyes taktikával sikerült is megválasztania. Elnökként is szuverén személyiségként viselkedett, fontos posztokra saját jelölttel lépett a Parlament elé, visszafogottan de határozottan bírálta Gyurcsányt az öszödi beszéd és a 2006. október 23-i rendőrattak után, számos törvényt küldött vissza alkotmányos-jogi aggályok miatt. A Fidesz 2010-es kétharmados győzelmét követően - bár újraválasztását illusztris konzervatív értelmiségiek sora nyílt levélben javasolta - a kormányzó kétharmad a saját bábját, a másfél éves működése alatt egyetlen törvényességi észrevételt sem tevő Schmitt Pált választotta a helyére. Miközben 2010 óta folyamatosan finom kritikával illette a fideszes hatalomgyakorlás módját, mostani, aszófői beszéde véleményem szerint a kormánykoalíció működésének legkomolyabb rendszerszintű kritikája. Államfői működése alatt elfogadottsága a politikai mezőnyben magasnak számított. (Kép: wikipedia)

Mellár Tamás

A jobboldalhoz sorolt közgazdász egyetemi tanár már az Antall- majd Boross-féle MDF-kormány főtanácsadójaként dolgozott. Az első Orbán-kormány idején a Központi Statisztikai Hivatal elnöke volt. A 2010-es kormányváltás után rövid ideig a Századvég Gazdaságkutató vezetője, innen azonban a Matolcsy-féle unortodox gazdaságpolitika következetes bírálójaként távoznia kellett. Folyamatosan, legutóbb épp a HVG legutóbbi számában elmondott kritikai véleménye azonban a konzervatív oldalon sokaknak fontos: Mellár következetes jobboldali elkötelezettségét - Sólyoméhoz hasonlóan - senki nem vitatja.

(Kép: HVG)

Ángyán József

A gödöllői Szent István egyetem professzora régóta a Fideszhez kötődik, 2006 óta, és ebben a ciklusban is parlamenti képviselő, így része a "kétharmadnak", az év elejéig pedig a Vidékfejlesztési Minisztérium államtitkára volt. Lemondásának oka, hogy a Fidesz programjában is szereplő családi gazdaságok támogatása helyett az állami földpályázatokon szerinte rendre a párthoz köthető nagyvállalkozók nyernek. Véleményét több tanulmányban és interjúban is kifejtette. A Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Országos Szövetsége szakértőjeként és a helyi gazdák érdekeinek következetes képviselőjeként véleménye a falusiak körében pozitívan fogadott, személye bármely politikai erő számára egy hiteles vidékpolitika bázisa lehetne - pont saját pártját, a Fideszt kivéve.

(Kép: Batthyány Lajos Alapítvány)

A listát természetesen lehetne folytatni. Amit mondani szeretnék az az, hogy a ma pártot választani képtelen, abszolút többségben levő bizonytalan tábor számára ők és a hasonló véleményvezérek - főleg az általuk képviselt elvek, irányzatok és vélemények - potenciális igazodási pontot jelenthetnek. Megnyerésük, és - akár aktív, akár passzív - együttműködésük egy lehetséges kormányváltó pólus bázisát adhatná.

A kérdés az, hogy van-e olyan politikai párt, amely ezt célul tűzné ki, és egyáltalán erre törekedhetne. A Fidesz nyilván nem - Ángyán helyzete fideszes képviselőként különsen pikáns - és az alapvető irányultságbeli különbség miatt egyrészt a szocialista-DK-tábor, de másrészt a Jobbik sem törekedhetne a feléjük közeledésre, ha egyáltalán lenne ilyen szándékuk. Kizárásos alapon maradna az LMP, amelynek erre lehetősége lenne: Sólyommal több kapcsolódási pontjuk is lehetne, a Védegylettől a környezeti gondolkodáson át a jogvédelemig, Ángyán előadást tart az LMP nyári szabadegyetemén, tehát a dolog nem teljesen lehetetlen, csak majdnem: a párt irányultságában elég érdemi váltást tételez fel.

A kérdés az, hogy van-e legalább szándék erre a LehetMás háza táján, vagy meg kell próbálni a dolgot "zöldmezős" alapokon? Mert Sólyom beszéde felhívás is volt: a helyi közösségek erejének említésekor nehéz nem a független, civil jelöltek relatíve jó időközi választási eredményeire gondolni. Valakinek pedig össze kell fogni őket.

Tetszett a cikk? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához:

Elolvashattuk Jakab Andor blogjában: megjöttek az első, telefonadót is tartalmazó távközlési számlák. Eloszlott a kétely: igen, átterhelik a szolgáltatók a fogyasztókra. És igen, a telefonadót is terheli ÁFA. Ennél is érdekesebb azonban, hogy míg a törvény úgy szól, hogy minden perc telefonálás és minden SMS után 2 forint az adó (ÁFÁ-val: 2 forint 54 fillér), de magánszemélyek esetén 2011-ben havonta ez maximum 400 forint lehet úgy, hogy az első 10 perc telefonálást nem terheli adó, ehhez képest a szolgáltatók (na jó: kettő biztosan) ezt úgy valósítják meg, hogy 400 Ft plusz áfával megemelik a havidíjat.

Ez utóbbit megerősíthetem. Andor egy adott szolgáltató esetében mondja ezt, közben én is kaptam egy SMS-t a napokban a sajátomtól (vajon mennyi adót fizetett azért, hogy ezt minden előfizetőjével közölje?):

Tarifacsomagja 2012.08.16-tól módosul. Br. 508 Ft nem leforgalmazható kiegészítő havidíj kerül bevezetésre. A tarifacsomag egyéb díjai nem változnak. (szolgáltató)

Ismétlem: szó nincs arról, hogy a percdíj nettó 2 forinttal emelkedik. Alapból feltételezik, hogy havonta 200, illetve az adómentes idővel együtt 210 percet beszélek. Ha nem beszélek semmit, akkor is beszedik a megengedett maximális adót (508 Ft = 400 Ft + 27% ÁFA). Még Matolcsy nagymamája is fizethet, pedig ő csak 10 percet beszél havonta. Hogy ezt aztán mind be is fizetik-e az államnak, azt nem tudom.

Egyetértesz? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához:

A hajmeresztő tempójú román belpolitikai nyárnak talán az eddigi csúcspontja volt a hétvégi népszavazás: ezen a nép távolmaradásával úgy döntött, nem erősíti meg az államfő leváltását, Basescu maradhat.

Arányszámokban kifejezve nem sokon múlt: a jogosultak kicsit több mint 46%-a ment szavazni, és a résztvevők túlnyomó többsége támogatta az államfő leváltását. Az 50%+1-es érvényességi küszöb miatt viszont a kezdeményezés elbukott, az államelnök leváltása nem sikerült - tegyük hozzá, abszolút számokban a "hibádzó" 4% azért nem kevés.

Még folyt a szavazás, a leváltást kezdeményező Victor Ponta román miniszterelnök már azt nyilatkozta: a Tusnádfürdőn véleményt nyilvánító Orbán Viktor beavatkozott a román belpolitikába, amikor gyakorlatilag azt ajánlotta az erdélyi magyaroknak, hogy maradjanak otthon, ne szavazzanak. A szavazás során a magyarság részvétele valóban kiugróan alacsony volt: a Székelyföldön 15% körül alakult. Ponta érvelése nyilván arra utal, hogy ha a magyar megyék részvételi aránya hasonló lett volna a románokéhoz, talán meg is lehetett volna az érvényesség.

Az MSZP elnöke, Mesterházy Attila pedig, számomra nehezen érthető módon, Ponta érveit visszhangozta:

A miniszterelnök kijelentése nem értékelhető másként, mint a román belpolitikába való nyílt beavatkozás. Orbán Viktor nem tűri, hogy bárki beleszóljon politikájába és kritikát mondjon róla, miközben ő gátlástalanul megteszi ennek az ellenkezőjét. Ez az a kettős mérce, ami jellemzi az ő és pártja politikáját. Vizet prédikál és bort iszik. Orbán Viktor súlyos hibát vétett, aminek kárát az erdélyi magyarság látja, a következményeket ők szenvedik el.

Pontát még csak értem, Mesterházyt - és az őt, a múltkor kritizált jobboldalhoz hasonlóan egységben követő baloldali  kommentelőket - már kevésbé, a válasz azonban közös felvetésükre nyilvánvaló. A magyarság kicsit több mint egytizede Romániában él. Ha közjogilag talán nem is, morálisan mégis fontos lehet számukra az anyaország választott vezetőjének a véleménye. A román politikusok is többször nyilvánítottak véleményt egy független, bár kétmillió román nemzetiségű polgárral bíró állam, Moldova ügyeiben. Nem is tartom véletlennek, hogy tudtommal semmilyen hivatalos külügyi lépés nem követte Ponta kiakadását román részről: ők is tudják, hogy ez benne van a pakliban. Kicsit durvábban fogalmazva: akinek odaát nem tetszik, hogy Románia majd' másfél millió polgára magyarként gondolkodik, kezdeményezzen tárgyalásokat a határmódosításról, nem fogunk elugrani előle. Mesterházy utolsó fenti idézett mondatát pedig végképp nem értem: az a veszély, hogy Ponta "leveri a magyarokon" a mostani kiállást, akkor lett volna reális, ha sikeres a népszavazás. Így inkább az történt, hogy megakasztották az ottani "fülkeforradalmat", ami itthon az MSZP-nek nem igazán sikerül.

Azon meg végképp nincs mit csodálkozni, hogy a Ponta-Basescu meccsben az erdélyi magyarság túlnyomó többsége az utóbbi pártján áll. Bár a székely autonómiát mindig következetesen ellenezte (volt, amikor ezt épp Bálványoson közölte Orbánnal), Basescunak a kisebbséghez fűződő viszonya elfogadható volt. Ehhez képest Ponta alatt meg sem melegedett a kormányfői szék, első lépéseinek egyike volt, hogy megakassza a marosvásárhelyi egyetem magyar orvosi karának megalakulását. És hát nemcsak Orbán, de Basescu is távolmaradásra szólította fel híveit. Itt bicsaklik meg Ponta fent említett esetleges gondolatmenete: az erdélyi magyarság nagyon nem reprezentatív mintája a román társadalomnak, és e kérdésben sem az.

Tippem szerint így az eredmény Orbán nélkül is ez lett volna - mindazonáltal nehezen tehette volna meg Tusnádfürdőn a magyar miniszterelnök, hogy kitérjen e kérdés elől. És hát persze elvileg nem kizárt, hogy lehetne olyan román politikus, akire az ottani magyarság jobban hallgat, mint az erdélyi politikájáért ott is egyébként egyre inkább bírált Orbánra, de pillanatnyilag láthatóan nincs ilyen. Ez van, ez Trianon következménye a románok számára, ezzel együtt kell élniük - vagy elfogadottabb politikust kell találniuk.

És nekünk is, kedves Mesterházy Attila.

Tetszett a cikk? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához:

Katasztrófa, tömeggyilkosság, sztárbotrány. A kereskedelmi médiaszolgáltatás megmentői. Nemcsak az attrakció miatt, ami bevonzza a széles néptömegeket. Legalább annyira egy valós veszély elkerülése okán, miszerint: A gazda leváltható.

A kormányközeli sajtó („köz”média?) és a kereskedelmi szövetségesek mellé nem mindig szegődik oda a szerencse: bizony előfordul az év 365 napjában olyan, amikor egyszerűen nem történik semmi tragédia. Náluk ilyenkor van baj: kénytelenek közügyekkel foglalkozni. Vagy mégsem?

Van megoldás! De miért szükséges? A politika világa túl veszélyes: meglehetősen kiszámíthatatlan, szeszélyes, s különben túl sok tényező befolyásolja. Az ilyet nem szereti sem a kormány sem a kereskedő. Ők olyan rendet akarnak, ahol nyugodtan tudnak építkezni. És persze a nép is: szegény embereknek megvan a maguk baja, nemhogy még másokéval is foglalkozzanak. Ez a hozzáállás jól tükrözi az elmúlt évek passzív magyar valóságát: a rendszerváltozás kezdeti lelkesedése rég elhalványult; a politikai aktivitás a választások között rendre alacsony szintet mutat; a bizonytalankodók csak az utolsó pillanatban hajlandóak megnyilatkozni. Hogyan lehet ezen az áldatlan állapoton segíteni? A kormány elképzelése szerint a választási rendszert a tömegigények kielégítése felé kell vinni, így meg lehet óvni emberek millióit attól, hogy esetleg rossz helyre ikszeljenek. Erre való az előzetes regisztráció (és a jelentkezők kötelező voksolásának felvetődése): így szakszerűen el lehet riasztani a „kellemetlenkedőket” a nép ügyeitől.

A másik megoldás azonban sokkal rafináltabb – habár több erőfeszítést, állandó figyelmet igényel: a tömegtájékoztatás segítségével távol kell tartani a szavazót a közügyektől. Ez persze korántsem egyszerű feladat: nem lehet mindig imával elérni, hogy történjen aznap egy politikailag neutrális szenzáció, mint egy tömegkarambol - és nem születhet minden nap az állatkertben kiselefánt sem.

Azért a segítség nem marad el: erre találták ki a „politikaszűrő-rendszert” - és végszükség esetén még mindig ott vannak rendkívül kreatív T. Miniszterelnök Úr bevethető gumicsontjai is (made in: Félázsia). A cél maga az eszköz: teljes térfoglalás, a nép pedig (aki tisztességgel elvégezte dolgát 2010-ben, s azóta szerencsére nem annyira akaródzik politikával foglalkozni) csak akkor kapcsolódik majd be, amikor e kellemetlen tisztogatás a végére ér: mire felébred, már egy kigyomlált, sterilizált médiavilágban találja magát.

Egyedül az internetes portálokról mondható el, hogy nagyjából tisztességesen végezték munkájukat az elmúlt két évben: például annak ellenére, hogy az Index és az Origo is önkéntes szekértoló szerepet játszott a Gyurcsány-éra megbuktatásában (ez természetesen itt nem negatív vagy pozitív vélemény, pusztán ténymegállapítás!), a választások másnapján rögtön „váltottak”. Méghozzá úgy, ahogy azt kritikusan (és főleg önállóan) gondolkodó újságírók csapataitól elvárhattuk. Ez a felfogás azonban a kereskedelmi rádiókat és televíziókat azóta sem jellemzi: az RTL Klub és a TV2 is folytatja kínos elhallgató propagandáját, amikor pedig egy kis politikára vetemedne, a kormánypárt valahogy akkor is mindig jól jár. Persze, joggal kérdezheti egy kormánnyal szemben inkább kritikus olvasó: vajon hogy csinálják? Nos, úgy, hogy a politikai hírek is gondosan ki/meg vannak válogatva, sőt tervezve (amiben hathatós segítséget tud nyújtani az MTI szakértő csapata is).

A modern és sikeres „politikaszűrő-rendszer” működési alapelve nagyjából így néz ki:

KÉRDÉS: Mik azok a témák, amiket el kell kerülnünk és miért?

VÁLASZ:

a) aktuálpolitika: általában túl sok a támadási felület; túl sok az ellenzéki hozzászólás

b) szakmapolitika: senkit nem érdekel; mi sem értünk hozzá

c) elvi politika: ellentmondások tömkelege kerülhet felszínre; a kormányt hosszú távon is össztűz alatt tarthatja

MEGOLDÁS:

1. tompítás: hátrébb rakjuk a hírt; a kormánypárti vélemények domináljanak; emeljünk ki a hírből egy részletet és nagyítsuk fel - ebből lesz a gumicsont (pl. EU: MNB elnök fizetése, költségvetés: képviselői pluszjuttatások sorsa, fővárosi ügyek: utcanevek átkeresztelése).

2. hárítás, időnyerés: példák: "az érintett fél stábunk megkeresésére még nem reagált"; "a szembenálló fél az ellene felhozott vádakat nem kívánta kommentálni".

3. elhallgatás mindenáron: semmiképp ne kommunikáljunk a kínos témáról, hanem helyette hozzuk be gyorsan vezető hírnek: valahol a világon ma született egy kiselefánt/nyolcasikrek/fehér tigris/kancsal oposszum - és ehhez a témához feltétlenül ragaszkodjunk aznap! Gyártsunk le hozzá estére háttérműsort, a másnap reggelt pedig stúdióbeszélgetésekkel indítsuk - sok-sok meghívott szakértővel -, így nyerve két teljes napot! Legyen ismétlés is!

4. feláldozás: ha már nagyon nagy bajban vagyunk, "áldozzunk fel" egy olyan politikust a média oltárán, akiért (már) nem kár (pl. Schmitt Pál) - de csámcsogjunk még róla jó sokat és jó hosszan (mert addig is „védettek", vagyis nagyon elfoglaltak vagyunk).

KÉRDÉS: Milyen témákkal érdemes foglalkoznunk és hogyan?

VÁLASZ:

a) hiányozhatatlan hős: mindig olyan témákat válasszunk, amelyekben miniszterünk, államtitkárunk vagy polgármesterünk pozitív szereplőként jeleníthető meg (pl. Pintér belügyminiszter hősiesen üldözi a maffiát és közben, ha kell, kiáll az útra forgalmat terelni; Orbán Viktor közbenjárására Horn Gyula az Állami Egészségügyi Központban maradhat).

b) szemetelés: folyamatosan keressük a felnagyítható - egyébként teljesen érdektelen - témákat, embereket - vagyis gyártsunk szemetet (pl. dohányzás a parlamentben, képviselők fizetése, Damu Roland). Belőlük feltétlenül gyártsunk vezető hírt!

c) elhatárolás: ha képtelenek vagyunk fontos közéleti témát elkerülni (pl. költségvetés várható tételei, új adók, törvények hatályba lépése), akkor mindig kommentár és ellenzéki vélemények interpretálása nélkül mutassuk be azt (pl. Matolcsy bejelenti újabb adócsomagját - majd rögtön snitt!; Selmeczi Gabriella nyugdíjat ment - majd azonnal reklám!). A cél, hogy az ellenvélemények már csak egy szűk réteget érhessenek el (pl. internetezők, politikai rádió- és tévécsatornák nézői).

d) bespájzolás: az elhallgató propagandát úgy tudjuk a legbiztonságosabban üzemeltetni, ha mindig rendelkezésünkre áll egy-egy csali téma, amit szükség esetén eltereli a figyelmet. Tartsunk fenn hát egy olyan hírszerkesztő csapatot, amelyik az örökzöld témákat gyártja folyamatosan és tölti fel vele hírraktárunkat. Amikor tehát baj van, nincs más dolgunk, mint benyúlni a kamrába és kirántani egy megsérült (s azóta felgyógyult) pandamackót, a világ legöregebb indiánját, vagy egy bukfencező kardnyelőt, aki épp ráér interjút adni.

És még egy trükk: mindig lessünk el jó ötleteket másoktól! Ez azért is előnyös, mert ha az RTL Klub, a TV2 és az MTV is ugyanazt a „fontos” témát adja (pl. pünkösdi kutyafuttatás Szombathelyen; Guinness-rekord óriáspalacsinta Derekegyházon), akkor biztosan az lesz a nap vezető híre! Mert hát ennyi ember azért mégse tévedhet, ugye...?

A „politikaszűrő-rendszer” alkalmazói biztosítják a rendet és a nyugalmat a fejekben. Professzionális elhallgatásukért cserébe megtarthatják (és bővíthetik) fogyasztói körüket, kizárólagos működési frekvenciájukat pedig az állam garantálja (aki e védelmi alkuért cserébe még meg is tisztítja nekik a terepet: lásd Médiatanács kontra Klubrádió, ahol addig „számlálják újra a szavazatokat”, amíg ki nem jön a „Bolgárúr-Gameover”). A kormánytól pedig további megrendelések várhatók; a médiapiac így nemhogy hanyatlana, egyenesen felvirágzik! Jó-jó, egy kicsit irányítottabb, egy kicsit mesterkéltebb. De a miénk. Illetve: kié?

Tetszett a cikk? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához:

A tegnapi után most megint olyan Véleményvezér-továbbértelmező poszt lesz ez, de megint olyan a téma. A nyugdíj-einstand különböző aspektusaival többször foglalkoztunk már, a tegnapi fejlemények azonban zárják a sztorit a kormány oldaláról, itt az idő levonni a tanulságokat.

Mi is történt? 2010 végén a Fidesz és a kormány azt üzente a magánnyugdíjpénztári tagoknak: lépjetek vissza az állami rendszerbe, és nem mellesleg: adjátok be a közösbe a felhalmozott megtakarításaitokat. Mert ha nem, majd nem kaptok állami nyugdíjat a tényleges befizetéseitek után sem, egyébként meg ha az tetszik nektek, hogy van egyéni számla, ahol látjátok majd, mit fizettetek be, hát jó, csinálunk. Fedezet nem lesz ugyan mögötte, de miért ne?

Korbács és mézesmadzag, igen. A korbácsot tavaly, év végén, az ez ügyben is nagyon határozatlan Alkotmánybíróság szándékainak kiszivárgásakor (meg a manyup-rendszerbe utalás eltörlésekor!) letette a kormány: igen, kapunk állami nyugdíjat. Most meg közlik azt is, hogy coki nektek, kedves visszalépők, nem lesz egyéni számla. Érdemi indoklás nincs. Végtére is mindkettő megtehető lépés technikailag, a pénz besöpörve, forradalom nincs, a Kossuth téren sem gyülekeznek a csalódott népek. És hát a nyugdíjvédelmi megbízottat is suttyomban és nagy csendben képezzük át közgépvédelmi megbízottra, nem kell közönség hozzá, nincs itt semmi látnivaló.

Azért három következtetést vonjunk le:

1. Ekkora betűkkel még nem írták ki a NER cégérére, hogy "hazudtunk reggel, éjjel meg este". Pedig most pontosan ez történt.
2. Vajon a kb. 3 millió volt magánnyugdíjpénztári tag közül az a pár százezer, akinek ez tétel (és, jaj de csúnya leszek: aki érti is, miről van szó...) indíthat pert megtévesztés miatt? Akik jogfenntartó nyilatkozatot tettek, azok szinte biztosan, a megtévesztés fennállni látszik...
3. És ez a lényeg: bebizonyosodott, hogy a Fidesz és a kormány zsarolása esetén az ellenállás, az akár névvel-aláírással vállalt más vélemény a jó stratégia!

Éljünk hát vele.

Egyetértesz? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához:

Nam unius linguae uniusque moris regnum, imbecille et fragile est.

A Véleményvezér mai cikke igen fontos és aktuális témát feszeget, miközben véleményem szerint nem fejti ki annak teljes mélységét. Amit állít: gyakorlatilag Orbán egyszemélyben határozza meg a jobboldal véleményét, mondandója nem gumicsont, hanem a jobboldal véleményének tudatos formálása. Igaza van, de tovább kell mennünk: látható, hogy mondhat a kormányfő amit akar, a meglehetősen egyveretű pártsajtó egyből igazat ad neki, a blog-kommentek - például itt nálunk is - sok esetben azt tükrözik, hogy mindegy hogy ő mit mond, csak ő mondja.

Az egynyelvű és egyszokású ország gyönge és esendő. Nem akárki állítja ezt, hanem Szent István királyunk, az Imre herceghez írott Intelmekben. Persze mintha az istváni örökség most mintha kevésbé lenne fontos, mint a félázsiai származás, azonban mégis induljunk ki abból, hogy az államalapítónak igaza volt. Rendszerelméleti értelemben mindenképp, hiszen az "egynyelvű és egyszokású" rendszerek válaszai kiszámíthatóak, és váratlan helyzetre gyakran rossz választ adnak. Például azért, mert "csak az erőből értenek", és "erővel teremthető meg az összefogásuk". A történelem is arra int minket, hogy a kizárólag egyfajta gondolkodást engedő rendszerek és államok versenyhátrányba kerülnek.

Számunkra Orbán lehet, hogy ezt szánja, és nem is mehetünk el a szándék mellett szó és tiltakozás nélkül. Ami azonban láthatóan meg is valósult, az a címben jelzett, "egynyelvű és egyszokású jobboldal". Hellyel-közzel akadnak kritikák persze, de a jobboldali véleményformálás centrumaiból - talán a saját gondolatokban sosem szűkölködő Mandinert leszámítva - nem érkezett az ingerküszüböt elérő kritika, még arra a valóban nehezen védhető kormányfői megszólalásra sem, hogy csak remélni tudja, megtartható-e a demokratikus rendszerünk.

Egy ilyen kijelentésre a kormányzó párt frakciójától a mértékadó sajtóján keresztül a szimpatizánsok tömegéig kellene legalább részleges ellenvéleménynek megfogalmazódnia. Hangsúlyozom: nem egységes ellenvéleménynek, hiszen jó esetben a vélemények egy adott irányzaton belül is sokfélék. Nem igazán tűnt fel azonban szinte egy ellenvélemény sem. Sok oka lehet ennek: túlságosak a beidegződések: ami "onnan" jön, az csak jó lehet, vagy hogy ez még mindig jobb, mintha a szocik jönnének vissza. Ami az érdekes - és mindenképp figyelemreméltó - hogy vagy mindenki elfogad az "egy a tábor"-ban bármit Orbántól, vagy ha mégsem, akkor is inkább csendben marad.

Nem volt ez mindig így. Schmitt lemondásba kényszerítésekor a jobboldali hátország többsége is ezt a véleményt osztotta, és valószínűleg ez vezetett a végkifejlethez. Akkor - meglehetősen optimistán - úgy fogalmaztunk, hogy a "fékek és ellensúlyok rendszere" bennünk működik, és ez esetenként lehet annyira hatékony, mint az államilag, törvényileg szabályozott garanciális rendszer.

Hát, úgy látszik, nem lehet. Ha egy ilyen mondat mellett szó nélkül megyünk el, akkor nem lehet. És most egy érdekes versenynek nézünk elébe: ha a jobboldal magát e központosított rendszerével hosszú távon valójában versenyhátrányba viszi, létrejön-e idejében vele szemben egy ezt kihasználó ellenpólus, vagy "egyszokásúvá" teszik, "együttműködésre erőltetik" az egész országot?

(Még mielőtt posztolnám: igen, tudom, hogy meg kéne magyaráznom, miért rendszerhátrány az egyveretűség. Nem teszem, ez nálam premissza, viszont érdemes megnézni: a történelemben a kizárólag egyféle véleményt, pláne a "vezér véleményét" engedő, minden mást elhallgató vagy elnyomó rendszerek elbuktak - minél eredményesebben tették az "összefogás" kikényszerítését, annál nagyobb volt a bukás a végén.)

Tetszett a cikk? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához:

Sikerült ismét valami egészen különlegeset kifőznie T. Miniszterelnök Úrnak. Ezúttal a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének (VOSZ) ülésén tartott ínyenc politikai tanfolyamot. Mestermunka.

T. Miniszterelnök Úr (a továbbiakban: Séf) gondban volt: milyen frappáns, meggyőző érvet lehetne még felvonultatni (a továbbiakban: kifőzni) a magyarok számára, amivel el(le?)választhatják magukat Európától(ról), s megszabadulhatnak attól a keserű mellékíztől, amit 2004 májusa óta a szájukban éreznek? (Már ha éreznek persze: mert vannak azok a "hazaáruló magukfajták", akik talán még azt sem érzik.) Netán vigyen be több euroszkepticizmus ízt? Adjon hozzá több magyarkodást? Biggyessze oda mindenhova a „nemzeti” szót? Mit kéne továbbá (t)enni ahhoz, hogy a nép (a továbbiakban: kotyvaszkritikus) ismét felkapja a fejét, s elismerően csettintsen, amikor csak a Séf nevét meghallja?

Miközben ezen tűnődött, - a drága időt nem fecsérelve – hozzányúlt régi, jól bevált receptjéhez és megkezdte a (ki)főzést.

A főzőtanfolyam helyszíne: Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének (VOSZ) ülése, Budapest, 2012. július 26.

Gondolatai csak úgy sziporkáztak, sorra mormolta magában „varázsigéit”, halkan felmondta azt a leckét, amelyet ő (ki más?) diktált le egykoron magának:

„Hmm…nos, igen…kezdjünk el beszélni, igen…legyünk magabiztosak és nyugodtak. Ez lesz az, kérem! Mélyhűtőből kivett mondanivalónkat lassan kezdjük el felmelegíteni, magyarázkodásunkhoz keverjünk hozzá egy kis foci-hasonlatot („...egyelőre más ligában focizunk…”), a már forrásban lévő kotyvaszunkba dobjunk bele egy evőkanálnyi hanyatló nyugatozást („…a történelmi felemelkedésből Magyarország kimaradhat…(…)…ebben az esetben mi is a hanyatló nyugat része leszünk…”).

Az így elkészült gazdasági vészjóslat-mártást szórjuk meg gyorsan egy csipetnyi elmúltnyolcévezéssel („….visszatérünk arra a pályára, amire 2002-ben tértünk rá és ami félrevitte az országot…”), lopjunk ide észrevétlenül egy hangyányi őszödi beszédet („…a közszférában senki nem számíthat béremelésre…”), majd tegyük rá a fedőt. Mialatt fő, bátran húzzuk ki magunkat és illedelmesen, de továbbra is magabiztosan magyarázzuk el különleges kotyvaszunk fogyasztásának általános szokásait („…nem hagyhatunk egyetlen forintot sem a közös kasszában…”).

Feltétlenül hívjuk fel vendégeink figyelmét az esetleges veszélyek elkerülésének fontosságára („…ne hagyjanak teret olyan politikai erőknek a következő években…” - némi képmutatással fűszerezve: „…amelyek programjukban felelőtlen osztogatást ígérnek…”). Amikor úgy érezzük, hogy kotyvaszunk már megfőtt, de vendégeink még mindig nincsenek meggyőződve finomságáról, szórjuk meg némi stílusos félelemkeltéssel („…reméljük, a demokrácia helyett nem kell új politikai rendszert bevezetni…”) - Don Corleone-módra.

De a kotyvasz igazi esszenciáját, magát a díszítést a tálalás idejére tartogassuk: mondjunk valami olyan falrengetőt, amitől még a szomszéd szobában ülő lehallgató ügynökök is felvisítanak.” Ekkor a Séf szeme megcsillant, arca mosolyra fordult, s örömében felkiáltott: - Igen, megvan az újabb remek!

Hangozzék hát így: „Az összefogás nem szándék kérdése, hanem erő kérdése. Lehet, hogy vannak országok, ahol ez nem így működik, például a skandinávoknál, de egy ilyen félázsiai népség, mint mi, akkor tud összefogni, ha erő van. Ez nem zárja ki a konzultációt, a vitát és a demokráciát, de kell egy központi összefogás, ami az ország történelmi tapasztalataiból is levonható.” – Ez igen! Csettintett elégedetten. - Erre biztosan fel fognak figyelni még a károgó varjak is!

S a Séfnek igaza lett. A megszokott recept ugyan ma már láthatólag nem érné el a kotyvaszkritikusok ingerküszöbét, e mesteri újítás mellett azonban tényleg nem lehet csak úgy elmenni szó nélkül.

Mert mi ez az őrültség a félázsiaiakról? Ez valami új fajelmélet akar lenni? Ugyan miben különbözünk mi annyira a skandinávoktól? Milyenek ezek a félázsiai magyarok? Most akkor egy kicsit azért lehetünk még európaiak is? Mi lesz a „keverékekkel” és az újonnan honosítottakkal? Egyébként meg biztos, hogy ezen a szellemi színvonalon kell megrekednünk? (Mert erről a témáról utoljára egy bizonyos Ján Slota nevű homo politicust hallhattunk elmélkedni, aki hajmeresztő históriájával borzolta a kedélyeket. Egy a tábor?)

Mielőtt valamiféle nagy (ál)tudományos érvvel szeretnénk meggyőzni a hallgatóságot igazunkról, nem kellene előtte legalább egy tudóssal egyeztetni (pl. antropológussal, genetikussal, néprajzkutatóval)? És a magyaroknál ugyan miért ne működhetne összefogás? Azért, mert „genetikailag alattvalók” tetszenénk lenni? Ezért hozakodott elő ezzel az ázsiaizással? (E botrányos elmélet egyébként szintén megbukott a közelmúltban. – Sőt,valójában már évtizedekkel ezelőtt.)

Miféle erőről tetszik beszélni? Ugyan, kinek van erre szüksége? Miféle történelmi tapasztalatokról tetszik beszélni? Az a rendszer (totális diktatúra?) pedig miért volna jobb annál, mint ami most működik? Segítsen, Séf! Nem értjük a főztjét - és így megenni sem tudjuk.

T. Miniszterelnök Úr azonban rafinált szakács: pontosan tudja, hogy a tőle fent idézett gondolatrészletek mindegyikére szükség van egy ilyen beszédben ahhoz, hogy rabul ejtse vele hallgatóságát (értsd: majdnem feltétlen híveit). Mert igen, a boszorkánykonyha termékének (értsd: Orbán-beszéd) akkor jön ki igazi ízhatása, ha ott van benne egy kis nyugatellenesség, egy kis Gyurcsányozás, egy kis foci, egy kis fenyegetés, egy kis félelemkeltés. És persze az esszencia. Ami most valami beteges fajelmélet és értelmezhetetlen nacionalizmus keveréke.

A legnagyobb bűne ennek a kommunikációs trükknek, hogy erősíti az olyan sztereotípiákat, amik sajnos még mindig nagy népszerűségnek örvendenek a közgondolkodásban: például, hogy népekre ráragaszthatók pozitív és negatív jelzők (a stigmatizálás világhírű példái: „szorgos németek”, „lusta déliek”, „hűvös északiak”, „fukar skótok”, „buta tótok” stb.). Vagy hogy a népek között olyan áthidalhatatlan kulturális (és genetikai?) szakadék tátong, ami megakadályozza őket az együttélésben („mifajtánk”, „őfajtájuk”, „bűnöző népség”, „szolganépség” stb.). Ezt sugallja minden „félázsiaizás” és bizonyos „központi erők” szükségességének felvetése is. És erről tényleg van történelmi tapasztalat.

Tetszett a cikk? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához:

Azért van, amikor azt kell mondani, hogy eddig és ne tovább, sőt ha lehet, eddig sem. Mit mondjak erre:

Ha nincs erő, hanem széttagoltság van, nincs összefogás. Ez nem minden kultúrában igaz talán, lehet hogy vannak országok, ahol ez nem így működik, mondjuk a skandinávoknál el tudom képzelni, de ilyen félázsiai származékoknál, mint mi vagyunk, így van.

Nem akárki mondja ezt, hanem a Magyar Köztársaság miniszterelnöke maga.

Nem megírt beszéd, de nem más adta a szájába, ő mondja, saját magától. A ragozást akár helyénvalónak is tarthatom, miszerint az olyan félázsiai származékok mint ők. Nekem mondjuk ez magamtól nem jutott volna eszembe. Viszont magamra sem veszem!

A kérdés persze azok számára éles, akik még mindig azt gondolják, hogy OV a szebb magyar jövő egyetlen igaz letéteményese. Ők beleértik magukat ebbe a "mi"-be, vagy ez már nekik is sok, ugyanúgy, ahogy sok volt, joggal, amikor GyF "k-vaországozott"?

A fiatalabb olvasóknak mondom, volt ám egy korábbi, nem annyira kedvelt korszakában az országnak egy olyan, hogy "Összefogás! hirdette a Nagy Elvtárs, és összefogott mindenkit, akit elért". Nem volt vicces, pedig a mostani beszédben fetisizált ereje is megvolt hozzá. Aztán hirtelen ellene és a rendszere ellen lett összefogás azon magyar nép részéről, amely akkor, 1956-ban elég erős kezdeményezőkészségről és Európához tartozási szándékról tett tanúbizonyságot.

Egyetértesz? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához:

Orbán Viktor 2007-ben, amikor az Alkotmánybíróság zöld utat adott a Fidesz három kérdéses népszavazási kezdeményezésnek, a következőket mondta:

Magyarország olyan ország, ahol az Alkotmánybíróság döntései mindenkire kötelezőek. Nincs kibúvó, kiskapu, ez a magyar demokrácia egyik vastörvénye.

Lehet persze, hogy elfelejtette odatenni a kiscsillagot meg az apróbetűt: kivéve, ha kétharmadunk van. Mert akkor:

1. nem törődünk vele;
2. kétharmados törvénnyel azonnal elvesszük a hatásköreit;
3. kétharmados törvénnyel módosítjuk az alkotmányt, hogy mégis nekünk legyen igazunk;
4. telepakoljuk az AB-t a saját embereinkkel, akár olyannal is, aki ezekről a törvényekről szavazott.

Most épp a hármas opciót látszik Orbán elővezetni:

Marad a bírák nyugdíjazásának új rendszere (...) A kormány a tervek szerint még a hét vége előtt javaslatot tesz a parlamentnek az alaptörvény, a bíróságokról szóló jogszabály és a nyugdíjtörvény közötti összhang megteremtésére (...) A rendszer marad.

Beszélhet az Alkotmánybíróság, amit akar, az minket nem érdekel. Az emberek meg majd úgysem emlékeznek rá, hogy mit is mondtunk ellenzéki korunkban.

Jó - illetve nem jó, de mit tudunk csinálni - ő ilyen, nagyon mást nem tételeztünk fel. Nade azért alul lehet múlni, hivatalból és helyből is: Handó Tünde hivatala is sietve a fenti egyes verziót közölte:

A bírák nyugdíjazására vonatkozó szabályozást visszaható hatállyal megsemmisítő hétfői alkotmánybírósági döntés nincs közvetlen kihatással a bírák már megszűnt, illetve ez év második félévében megszűnő szolgálati viszonyára.

Érthetőbben: ettől a döntéstől ők ugyan senkit vissza nem helyeznek az állásába, sőt, hiába a törvény visszamenőleges hatályú megszüntetése, a továbbiakban is folytatják a nyugdíjazásokat. Tessék perelni, teszi még hozzá (igaz, szebben becsomagolva) az Országos Bírói Hivatal, amelytől az ember mégis valamelyes jögkövetést várna el.

Leülne még valaki sakkozni fideszékkel? Nem lehet, hogy játszma közben akarnák kétharmaddal átírni, hogy a huszár meg a futó hogyan léphet?

Tetszett a cikk? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához:

Bár a leláncolt kiflicsücskök, meg a lemerült szadomazó akkuk foglalják el a híreket mostanság, azért jusson eszünkbe egy igencsak, valószínűleg végletekig elfáradt és elkeseredett polgártársunk, Zoltai Bence esete, aki pár napja már az Ír Köztársaság Legfelsőbb Bírósága elé, Dublinba ment az igazát keresni. Miért is?

Aki esetleg nincs képben, hogyan is mehet el kacagva haza Írországba egy ír férfi (majdnem leúriembereztem véletlenül) miután Leányfalun megölt két kisgyereket, hogyan is ússza meg a felelősségrevonást tettéért, amit Magyarországon, magyar állampolgárok ellen követett el. Nekik érdemes elolvasni előtte egy rövid összefoglalót.

Szóval.
Az Irish Life biztosítótársaság magas rangú tisztviselője elgázolt két gyereket. Figyeljünk csak a dolgok finom iróniájára. Egy életbiztosító igazgatójaként. Aztán valahogy szépen hazament és azóta boldogan éli világát. Hogy történhetett vajon mindez? Hogyan sikerült addig csűrni és csavarni ügyvédnek, jogásznak, ameddig az “Ígyjárás tipikus esete” állt elő?

(Forrás: Magyar Hírlap)

Hadd segítsek: a nemzetközi- az ír- és a magyar büntető és egyéb jogokban kevéssé járatosaknak:
Mert megtehette.

Két, egymással (katonai- és politikai téren egyaránt) szövetséges ország az ilyen kényes eseteket általában csendben és simán meg szokta egymás között oldani. Bőven elég a tisztesség- és némi igazságérzet a felek között az ilyen ingoványos esetekhez mint a fenti. A legritkább esetben szokták az ilyesmit legfelsőbb bíróságokhoz, felülvizsgálati tanácsokhoz, sőt immár diplomáciai testületek elé cipelni.

Kérem higgyenek nekem, civilizált országokban az ilyen, paraszti, józan ésszel bátran felfogható esetekben ez ritkán szokás. Régen rossz, ha már nagykövetek, sőt miniszterek levelezgetnek, meg az EU biztosokat, meg Strassbourgot meg Luxembourgot zargatják.

Nem kell a konfliktus, a balhé senkinek sem, a sajtó, a közvélemény felháborodása a nagy felhajtás mindenkinek csak kárt okoz. Ha ez mégis megtörténik,  az már nem csak Zoltai úr és Mr. Tobin ügye, régen nem, hanem két, szuverén köztársaság, az Ír és a Magyar Köztársaság ügyévé válik.  Igen szomorú, hogy a magyar diplomácia újabb, csekély súlyú, de annál látványosabb kudarcává váltak az események.

Mr. Tobin 3 év börtönt kapott jogerősen a magyar bíróságon, az ítélet szerint legkorábban 18 hónap után helyezhető szabadlábra. Engedélyezték számára, hogy otthon, ír börtönben, könnyített feltételekkel töltse le megérdemelt büntetését. Gondolom harmadolták is volna a szuperjó magaviseletért. Ez egy év lett volna, valami csendes, zöld mezőn épült vidéki ír börtönben, nem fegyházban. Két életért cserébe. Gondolom jó oka volt Mr. Tobinnak hogy ne fogadja el az alkut, hazautazzon, és végigcsinálja 12 év összes pereskedését, hercehurcáját. Igencsak bízhatott benne hogy megússza.

Ha két ország összeakaszkodik valamin, bármennyire is pihepuha cukrosvattába csomagolják is a mondanivalójukat, az erőviszonyok változatlanok maradnak. Az erősebb kutya fogja ugatni a tutit a gyengébbiknek. Ha az egyik fél ennyire magabiztos a konfliktus kimenetelében, akkor az erőviszonyok igencsak egyenlőtlenek.

Közismert, hogy a magyar külpolitika súlya finoman szólva is csekélynek mondható. Nem kell messzire mennünk. Kapcsolatunk, konfliktusaink kimenetele az elmúlt évtizedben már szomszédainkkal szemben is látványos kudarcok útjelző köveivel szegélyezett. Szlovákia, Románia, Ukrajna, lehetne sorolni a kínos pillanatokat, ettől most eltekintenék, csak üssünk fel pár napi- meg hetilapot.

De azért képzeljük el. Mondjuk nem Leányfalun, hanem -teszem azt egy Berlin melletti kicsi, csendes városkában történik a baleset. Vajon eljutott volna idáig az ügy? A német miniszternek kellene most levelezgetnie, ráadásul még csúnyán el is hajtanák? Ugye hogy abszurd még a gondolat is.

Ennek a tehetetlen, sarokba szorított, kontraszelektált magyar diplomáciai testületnek, és ugyancsak inkompetens munkájának, kudarcának keserű levét már megint egy szerencsétlen, magyar ember, meg a családja issza meg. Az oka pedig az elmúlt tíz év teljes magyar vezetésének nemzeti és nemzetközi viselkedése és kudarca.

Ne tévedjünk. Nemcsak a Brüsszelben vívott az elmúlt két évben alaposan begyakorolt arccal a betonnakszaladás az oka a vereségeinknek. A viktoriánus rendszer egybites nyaloncai és kőagyú biorobotjai mellett a Gyurcsány-féle nyúlós-nyálkás elkúrtuk rendszer, és a mögöttük ijedten-gyáván kipislogó hájas gnómjai is felelősek.

Nekünk harc kell Európával, nem megegyezés. Kettősbeszéd kell, kínosan mosolyogni Nyugaton és kardotrázni büszkén idahaza. Szabadságharc kell, nomeg persze sok pénz, de felelősségvállalás nélkül. Kurucos dac kell, és persze tessenek is ájultan tisztelni bennünket. Nem kell hát csodálkozni, ha egy vörös bársonnyal bélelt dolgozószobában, egy nemzeti színnel keretezett, pocsék angolsággal megírt levél csak egy gúnyos, lenéző mosolyt bír kicsikarni a dublini tisztviselő arcából.

Barbárok. Ázsia. - gondolja magában. Nyereg alatt puhított hús. Haha. Némá, a paprikajancsik levelezgetnek velünk. Na majd illő választ írunk nekik, hogy megtanulják hol is van Európa.

Még valami. Egy másik halálos baleset szomorú ügye zárásképp, ha már a múltban bóklászunk: Vitalij Kalojev esete a festői Svájcból nomeg Baskíriából.

Vitalij Kalojev 2004-ben követett el a gyilkosságot, családja halála miatti bosszúból. A férfi két gyereke és felesége ugyanis azon az orosz utasszállítón lelte halálát, amely 2002-ben összeütközött egy teherszállító repülőgéppel, és lezuhant a német légtér svájci légiirányítók felügyelete alá tartozó részében. A baleset Németország legsúlyosabb légikatasztrófája volt, 71 ember vesztette életét. Ráadásul az orosz gépen főként iskolások utaztak, akik spanyolországi szünidőről tértek haza. Kalojev annak idején Spanyolországban dolgozott építészként, és szinte azonnal a helyszínre utazott, ahol megtalálta szerettei holttestét.

Két évvel később a férfi megjelent az egyik - a baleset idején egyetlen szolgálatban lévő - légiirányító svájci otthonánál. Kalojev - a bíróságon tett vallomása szerint - képeket akart a légiirányítónak mutatni elhunyt négyéves kislányáról, Dianáról, tízéves kisfiáról, Konstantinról és feleségéről, Szvetlanáról. A férfi azonban Kalojev szerint hűvösen fogadta. Az orosz végül leszúrta. Utólag azt mondta, hirtelen felindulásból cselekedett.

Nos Kedves Olvasó, szerintem ez a “keleti megoldás”.  Ha “barbárok” lennénk, így oldanánk meg a problémáinkat. Szemet szemért elv alapján.

Ugye nem tetszene? Ugye nem lenne európai megoldás, ha egy tettrekész fiatalember becsöngetne Mr. Tobin bejárati ajtaján kezében a két kisgyerekről készült fényképpel? Ijesztőek a párhuzamok, ő is csak az “igazságot keresné” és a zsebében lévő késsel találná meg.



Szerintem azért talán még lehetne más lehetőség is, legalább játsszunk el a gondolattal, bármennyire is valószínűtlen.

Orbán Viktor miután kipihente magát, a nyaralás után, a heti szokásos brüsszeli útján odafárad a balhátsó oldalra egy másik, az övéhez hasonló miniszterelnöki karosszékhez és azt mondja:

-Háj miszter kenni we hev hír a little problem, ken vi talk abáut asz mano á mano plíz!
(-Helló Mr. Kenny, lenne itt egy kis probléma, beszélgessünk már erről mint férfi a férfival!)

Persze ehhez golyók is kellenének, nemcsak szabadság(h)arcosok...

Végezetül két olvasnivaló: Viktor Kalojev hazatéréséről és Zoltai Bence szavai a dublini sajtótájékoztatón. Bátran ajánlom mindkettőt, érdemes beletekinteni!

Tetszett a cikk? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához: