"A víz nem tűri a nyers erőszakot, de a természetéhez igazodó irányításnak enged" (Németh Endre)

Időről időre felröppen a hír, hogy „duzzasztás kell”, „víztároló kell”. Bevágódik a Duna Bős alatt? Nem elég a hűtővíz Pakson? Aszály van? – Duzzasztás kell, hangzik kapásból a válasz. A rossz válasz. Nézzük végig a fenti eseteket, mi is a gond ezekkel.

A Duna bevágódásának problémáját épp a duzzasztóművek okozzák. Mármint azok, amelyek a bevágódási ponttól a folyó mentén felfelé épültek. Mit csinál egy duzzasztó? Megemeli a víz szintjét, létrehoz a folyó mentén egy kisebb-nagyobb tavat, a duzzasztógáton pedig egy valamekkora „vízesés” keletkezik, amelyet lehet energiatermelésre is használni, a hajózás számára pedig „liftet”, zsilipet kell készíteni, amely e „vízesés” mellett fel- vagy leemeli a hajókat a másik szintre.

Energiát termelünk, energia azonban nem lesz a semmiből, azt az energiát a folyó duzzasztás nélkül is használja. Egyrészt a folyóvíz valamivel tisztább marad, jobb az öntisztuló képessége, másrészt a víz mellett (jellemzően alatt) hordalékot is szállít. A Duna magyarországi szakasza esetén ez leginkább a kavics, illetve a kavics volt – ma ebből az építőanyagból talán a folyó sodorvonalában kotorható még, a partról eltűnt, pedig gyerekkoromban (70-es évek) ezzel voltak tele a Dunakanyar partjai. Ma ezek a homokpartok: a kavics ott maradt az osztrák és a vági duzzasztók meg Bős fölött, a tározókban. Nem hozza le a Duna, mert elvettük tőle az ehhez szükséges energiát. Tele fogja rakni vele a tározókat, nekünk meg hiányzik.

Azért is hiányzik, mert kismértékben ezzel megváltozik a folyó esése. Ez Bős alatt amúgy sem sok a Dunán, kilométerenként kb. 5 centi (vagyis 1 méteres „vízeséshez” 20 kilométernyi folyószakaszt érintő visszaduzzasztás kell, az energetikailag már értelmezhető 5 méterhez 100 kilométer). A hordaléka nagy részétől megfosztott folyó meg szed magának új hordalékot – innen. Beljebb vágódik: a vízállás-adatsorokon látszik, hogy egyre alacsonyabb a sokéves átlag, ez nem, még nem a klímaváltozás, egyszerűen a bevágódás. Budapestnél a bősi erőmű átadása óta nagyjából egy méter.

A jó hír az, hogy ez a meglehetősen káros folyamat sem időben, sem térben nem tart a végtelenségig. A kisebb hordalékmennyiséghez, a megváltozott lejtéshez tartozik egy új egyensúly, amelyhez a folyó meglepően gyorsan alkalmazkodik. Az ezt leíró függvényt, csak vájtfülűeknek mondom, exponenciálisnak nevezzük, a lényege meg az, hogy a változás nagy része a duzzasztó közelében (értelemszerűen folyásirányban lefelé) és a duzzasztás utáni néhány évben jelentkezik. A bősi duzzasztás 1993-as megkezdése óta az új egyensúly lényegében kialakult a folyón: Ha jó így, ahogy van, akkor nem kell hozzányúlni emiatt. Sőt, akkor nem is szabad, mert akkor újra belenyúlunk. Ha valamit építünk a Dunakanyarban (nem akarok ötleteket adni: ne építsünk!) akkor az Budapestnél még 1-1,5 méter… és jöhet az újabb ötlet, hogy akkor Adonynál, meg Fajsznál, darabja pár ezermilliárd forintért. Nem érdemes. A budapesti 1-1,5 méter önmagában sem kellemes, de az kiütné a Szentendrei-szigeten 100 éve működő, a főváros vízellátásának nagy részét biztosító csápos kutakat is.

A Duna „lépcsőzése” mellett fel szokták hozni, hogy az a hajózás fenntartására szolgálna. Emlékeztetek mindenkit, hogy a Dunán volt igen komoly hajózás a II. világháború előtt is. A Dunára készült, lapos, kisebb merülésű uszályokkal (ezek nagyrészt megsemmisültek akkor). Most az EU-mittudoménhanyas szabvány szerint kellene fenntartani egy fix mélységű és szélességű hajózóutat. A dolog szépséghibája, hogy ezek a számok a Rajnán lettek kitalálva. A Rajna teljesen más éghajlat alatt, más paraméterekkel folyik, és ahhoz készült a mai „szabványos” uszálypark. Amely aztán a Dunán hajlamos megfenekleni – mert a Duna nem a Rajna, soha nem is volt az.

Mindenkire rábízom, hogy hosszabb távon mi a jobb: tavakból és vízlépcsőkből álló mesterséges valamit csinálni a Dunából (ennek költsége a hajózásból sok száz év alatt sem fog bejönni), vagy olyan uszályokkal hajózni, amelyeket ide terveztek. Szóval a folyót vagy a hajót szabjuk a másikhoz?

A paksi hűtés problémáját tegnap már megtárgyaltuk, most nem részletezem újra. A lényege, hogy Paks számára nem az a fő gond, hogy nincs elég vízhozam a Dunában, hanem hogy a folyó vize időnként túl meleg. Az erőmű hűtése után, az ottani plusz hőmennyiséggel visszaengedett víz a kritikusnak definiált (hogyan, miért, ki által? ez már a múlt ködébe vész…) 30 fokos hőmérséklet fölé emelkedik. 2000 MW erőművi kapacitás kb. 5 fokot fűt a kb. 100 m3/mp vízhozamon, a Duna pedig hoz átlagban 2000, kisvíznél 1000 köbmétert másodpercenként. Ha ezt felduzzasztom, attól nem lesz hidegebb a víz. A rossz hírem az, hogy ha hőség van, akkor épp melegebb lesz, azt mindenki tudja, hogy a folyó Duna nyáron általában sokkal hidegebb, mint az álló Balaton. Szép lenne, ha elkészülne valami duzzasztó, és a nyári kisvízi üzemmenetet úgy kéne kialakítani, hogy amiért kitalálták – kisvízi tározás – pont ne csinálja, különben túlmelegszik a vize és nem lesz jó az erőmű hűtésére. Nem, ekkora hőszennyezést nem lehet a Dunába tenni, hajrá hűtőtornyok.

Vasárnap a Momentum közölte 4+1 pontos aszálykezelő programjának +1. pontjában, hogy „Stadionok helyett tározókat”, mellette a kép egy mezőgazdasági táblát öntöző géprendszert mutat. Ezzel sem értünk így egyet. A „tározó” általában nyílt felületű tavat jelent, duzzasztógáttal. Ilyeneket nem érdemes most az Alföldre tenni, ha az ideihez hasonló éghajlatot kapunk, akkor azt nem tudja ez kezelni. Túl kicsik ezek, és a száraz hőségben pillanatok (na jó: napok, 1-2 hét) alatt hajlamosak elpárologni, lásd Velencei-tó. A napsütötte vízfelület ebből a szempontból luxus, a napsütötte talajon (mert a búza, kukorica, napraforgó alatt azért elkapja a nap a talajt) elöntözni az Alföld területének töredékére eljuttatható és oda sem elég vizet, az megint a gyors párolgást jelenti. Tényleg vissza kell tartani a főleg tavasszal jelentkező többletvizet, de ahogy a pár héttel ezelőtti posztsorozatban írtuk: nagyrészt az erre alkalmassá tett talajban, az azt fedő mocsári növényzettel, vagyis az Alföld kb. ötödének visszamocsarasításával érdemes a talajvizet emelni, illetve a talajközeli légréteget kicsit párásítani, hadd alakuljanak ki a hidegfrontok idején azok a zivatarok, amelyek idén két hónapig kimaradtak.

Nem jó semmire a vízduzzasztás? Ezt azért így nem mondjuk. A hegyvidéki vízerőműveknek van értelmük (csak nekünk nincs ekkora hegyünk és ott folyó vizünk), és ha megnézzük az Alföldet, ma hol látunk olyan, mocsári növényzettel védett párologtatót, amelyet fentebb említettünk? A Tisza-tó északi felén. Ahhoz meg a kiskörei duzzasztó kellett. Ha a Momentum így értette, akkor hajrá. Még szerencse, hogy Kisköre nem épült ki teljes tervezett kapacitására, így Abádszalóknál lett ugyan egy nagy, nyílt vízfelület (ilyent nem gondolnánk többet), de lett egy vizes mocsár is Poroszló és Tiszafüred között. Ilyenekből szívesen látnánk többet. Az ilyen kisebb duzzasztók még egy dologra nagyon jók: kisvíz idején is biztosítják a víz magától (gravitációs alapon) lefolyását azokba a laposokba, mélyebb térszínekbe, amelyek visszamocsarasítását javasoljuk. Ennek a rendszernek a megtervezése a magyar vízügyi szakma legérdekesebb kihívásának ígérkezik a következő évtizedekben, a munka volumene bőven több, mint ami egy dunai duzzasztóhoz kell. És mennyivel érdekesebb, illetve – szerintünk – mennyivel hasznosabb is!