Bár a leláncolt kiflicsücskök, meg a lemerült szadomazó akkuk foglalják el a híreket mostanság, azért jusson eszünkbe egy igencsak, valószínűleg végletekig elfáradt és elkeseredett polgártársunk, Zoltai Bence esete, aki pár napja már az Ír Köztársaság Legfelsőbb Bírósága elé, Dublinba ment az igazát keresni. Miért is?

Aki esetleg nincs képben, hogyan is mehet el kacagva haza Írországba egy ír férfi (majdnem leúriembereztem véletlenül) miután Leányfalun megölt két kisgyereket, hogyan is ússza meg a felelősségrevonást tettéért, amit Magyarországon, magyar állampolgárok ellen követett el. Nekik érdemes elolvasni előtte egy rövid összefoglalót.

Szóval.
Az Irish Life biztosítótársaság magas rangú tisztviselője elgázolt két gyereket. Figyeljünk csak a dolgok finom iróniájára. Egy életbiztosító igazgatójaként. Aztán valahogy szépen hazament és azóta boldogan éli világát. Hogy történhetett vajon mindez? Hogyan sikerült addig csűrni és csavarni ügyvédnek, jogásznak, ameddig az “Ígyjárás tipikus esete” állt elő?

(Forrás: Magyar Hírlap)

Hadd segítsek: a nemzetközi- az ír- és a magyar büntető és egyéb jogokban kevéssé járatosaknak:
Mert megtehette.

Két, egymással (katonai- és politikai téren egyaránt) szövetséges ország az ilyen kényes eseteket általában csendben és simán meg szokta egymás között oldani. Bőven elég a tisztesség- és némi igazságérzet a felek között az ilyen ingoványos esetekhez mint a fenti. A legritkább esetben szokták az ilyesmit legfelsőbb bíróságokhoz, felülvizsgálati tanácsokhoz, sőt immár diplomáciai testületek elé cipelni.

Kérem higgyenek nekem, civilizált országokban az ilyen, paraszti, józan ésszel bátran felfogható esetekben ez ritkán szokás. Régen rossz, ha már nagykövetek, sőt miniszterek levelezgetnek, meg az EU biztosokat, meg Strassbourgot meg Luxembourgot zargatják.

Nem kell a konfliktus, a balhé senkinek sem, a sajtó, a közvélemény felháborodása a nagy felhajtás mindenkinek csak kárt okoz. Ha ez mégis megtörténik,  az már nem csak Zoltai úr és Mr. Tobin ügye, régen nem, hanem két, szuverén köztársaság, az Ír és a Magyar Köztársaság ügyévé válik.  Igen szomorú, hogy a magyar diplomácia újabb, csekély súlyú, de annál látványosabb kudarcává váltak az események.

Mr. Tobin 3 év börtönt kapott jogerősen a magyar bíróságon, az ítélet szerint legkorábban 18 hónap után helyezhető szabadlábra. Engedélyezték számára, hogy otthon, ír börtönben, könnyített feltételekkel töltse le megérdemelt büntetését. Gondolom harmadolták is volna a szuperjó magaviseletért. Ez egy év lett volna, valami csendes, zöld mezőn épült vidéki ír börtönben, nem fegyházban. Két életért cserébe. Gondolom jó oka volt Mr. Tobinnak hogy ne fogadja el az alkut, hazautazzon, és végigcsinálja 12 év összes pereskedését, hercehurcáját. Igencsak bízhatott benne hogy megússza.

Ha két ország összeakaszkodik valamin, bármennyire is pihepuha cukrosvattába csomagolják is a mondanivalójukat, az erőviszonyok változatlanok maradnak. Az erősebb kutya fogja ugatni a tutit a gyengébbiknek. Ha az egyik fél ennyire magabiztos a konfliktus kimenetelében, akkor az erőviszonyok igencsak egyenlőtlenek.

Közismert, hogy a magyar külpolitika súlya finoman szólva is csekélynek mondható. Nem kell messzire mennünk. Kapcsolatunk, konfliktusaink kimenetele az elmúlt évtizedben már szomszédainkkal szemben is látványos kudarcok útjelző köveivel szegélyezett. Szlovákia, Románia, Ukrajna, lehetne sorolni a kínos pillanatokat, ettől most eltekintenék, csak üssünk fel pár napi- meg hetilapot.

De azért képzeljük el. Mondjuk nem Leányfalun, hanem -teszem azt egy Berlin melletti kicsi, csendes városkában történik a baleset. Vajon eljutott volna idáig az ügy? A német miniszternek kellene most levelezgetnie, ráadásul még csúnyán el is hajtanák? Ugye hogy abszurd még a gondolat is.

Ennek a tehetetlen, sarokba szorított, kontraszelektált magyar diplomáciai testületnek, és ugyancsak inkompetens munkájának, kudarcának keserű levét már megint egy szerencsétlen, magyar ember, meg a családja issza meg. Az oka pedig az elmúlt tíz év teljes magyar vezetésének nemzeti és nemzetközi viselkedése és kudarca.

Ne tévedjünk. Nemcsak a Brüsszelben vívott az elmúlt két évben alaposan begyakorolt arccal a betonnakszaladás az oka a vereségeinknek. A viktoriánus rendszer egybites nyaloncai és kőagyú biorobotjai mellett a Gyurcsány-féle nyúlós-nyálkás elkúrtuk rendszer, és a mögöttük ijedten-gyáván kipislogó hájas gnómjai is felelősek.

Nekünk harc kell Európával, nem megegyezés. Kettősbeszéd kell, kínosan mosolyogni Nyugaton és kardotrázni büszkén idahaza. Szabadságharc kell, nomeg persze sok pénz, de felelősségvállalás nélkül. Kurucos dac kell, és persze tessenek is ájultan tisztelni bennünket. Nem kell hát csodálkozni, ha egy vörös bársonnyal bélelt dolgozószobában, egy nemzeti színnel keretezett, pocsék angolsággal megírt levél csak egy gúnyos, lenéző mosolyt bír kicsikarni a dublini tisztviselő arcából.

Barbárok. Ázsia. - gondolja magában. Nyereg alatt puhított hús. Haha. Némá, a paprikajancsik levelezgetnek velünk. Na majd illő választ írunk nekik, hogy megtanulják hol is van Európa.

Még valami. Egy másik halálos baleset szomorú ügye zárásképp, ha már a múltban bóklászunk: Vitalij Kalojev esete a festői Svájcból nomeg Baskíriából.

Vitalij Kalojev 2004-ben követett el a gyilkosságot, családja halála miatti bosszúból. A férfi két gyereke és felesége ugyanis azon az orosz utasszállítón lelte halálát, amely 2002-ben összeütközött egy teherszállító repülőgéppel, és lezuhant a német légtér svájci légiirányítók felügyelete alá tartozó részében. A baleset Németország legsúlyosabb légikatasztrófája volt, 71 ember vesztette életét. Ráadásul az orosz gépen főként iskolások utaztak, akik spanyolországi szünidőről tértek haza. Kalojev annak idején Spanyolországban dolgozott építészként, és szinte azonnal a helyszínre utazott, ahol megtalálta szerettei holttestét.

Két évvel később a férfi megjelent az egyik - a baleset idején egyetlen szolgálatban lévő - légiirányító svájci otthonánál. Kalojev - a bíróságon tett vallomása szerint - képeket akart a légiirányítónak mutatni elhunyt négyéves kislányáról, Dianáról, tízéves kisfiáról, Konstantinról és feleségéről, Szvetlanáról. A férfi azonban Kalojev szerint hűvösen fogadta. Az orosz végül leszúrta. Utólag azt mondta, hirtelen felindulásból cselekedett.

Nos Kedves Olvasó, szerintem ez a “keleti megoldás”.  Ha “barbárok” lennénk, így oldanánk meg a problémáinkat. Szemet szemért elv alapján.

Ugye nem tetszene? Ugye nem lenne európai megoldás, ha egy tettrekész fiatalember becsöngetne Mr. Tobin bejárati ajtaján kezében a két kisgyerekről készült fényképpel? Ijesztőek a párhuzamok, ő is csak az “igazságot keresné” és a zsebében lévő késsel találná meg.



Szerintem azért talán még lehetne más lehetőség is, legalább játsszunk el a gondolattal, bármennyire is valószínűtlen.

Orbán Viktor miután kipihente magát, a nyaralás után, a heti szokásos brüsszeli útján odafárad a balhátsó oldalra egy másik, az övéhez hasonló miniszterelnöki karosszékhez és azt mondja:

-Háj miszter kenni we hev hír a little problem, ken vi talk abáut asz mano á mano plíz!
(-Helló Mr. Kenny, lenne itt egy kis probléma, beszélgessünk már erről mint férfi a férfival!)

Persze ehhez golyók is kellenének, nemcsak szabadság(h)arcosok...

Végezetül két olvasnivaló: Viktor Kalojev hazatéréséről és Zoltai Bence szavai a dublini sajtótájékoztatón. Bátran ajánlom mindkettőt, érdemes beletekinteni!

Tetszett a cikk? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához: