Nyilvánosságra kerültek a 2013. szeptemberben induló felsőoktatási évfolyam állami finanszírozási keretszámai. Bár a hivatkozott cikkben elég zavarosan vannak összedobálva a számok, az világos, hogy a már eleve igen súlyos vágást hozó 2012-es évhez (az Elrugaszkodás Éve, ugye) képest is komoly elvonást tervez a kormány a szektorban.

Az idei évfolyamban alap- és osztatlan képzésben (ez a "bolognai rendszerre" áttért intézményekben az első 3 éves, ún. B.Sc. képzéseket, illetve a néhány továbbra is egységes, 5 éves képzést folytató szakot jelenti) 30 ezer teljes állami ösztöndíjas hallgató felvételével számoltak, emellett 15 ezer hallgató jelentkezhetett volna "részösztöndíjra", vagyis nekik az önköltség felét kellett megfizetniük. Illetve kellett volna, mert az oktatási tárca csodafegyverének szánt képzési formára nagyon kevesen jelentkeztek.

Ehhez képest jövőre (ez már az Emelkedés Éve - valaki szólhatna a főnöknek, hogy ez a másik irány...) ugyanebben a képzési körben 10480 fő jelentkezhetne teljes állami ösztöndíjra. A teljes állami támogatású felsőoktatási helyek száma ebben a körben egy év alatt a harmadára csökken! A részösztöndíjas helyek száma - itt a felsőfokú szakképzéssel együtt - 46330 fő lenne, ami ahhoz képest, hogy idén a 15 ezres eredeti tervből harmadolt 5000-es keretszámot is csak kb. felében sikerült feltölteni, elég drámai változást tételez fel a fiatalok jelentkezési prioritásaiban. Ha ez mégsem következik be, több tízezerrel csökkenhet az egyetemi jelentkezések száma, és ezzel arányosan lehetetlenül el ekkora hallgatói tömeg képzési kapacitása. És hát ezt - a felsőoktatásban résztvevők nagy többsége számára félévenként sok helyütt több százezres költséget jelentő rendszert - ugyanaz a párt rendeli el kormányon, amely 2008-ban elsöprő többséget állított fel e népszavazási kérdése mögé:

3. Egyetért-e Ön azzal, hogy az államilag támogatott felsőfokú tanulmányokat folytató hallgatóknak ne kelljen képzési hozzájárulást fizetni?

A HÖOK már kimondta: a tervezet elfogadása gyakorlatilag a tandíj bevezetését jelenti. Emellett folytatják a hallgatói szerződések alkotmányossági vizsgálatát is.

Lehet, hogy a számokat némileg árnyalja majd a mesterképzés finanszírozási módja. A miniszterelnök víziója az önfenntartó felsőoktatásról mintha programmá kezdene válni. Persze lehet, hogy úgy gondolja: nem is kell felsőoktatás egyáltalán, legalábbis az államnak mintha nem lenne érdeke, hogy legyen. És hát nem tudom kihagyni, bocs: az önfenntartó profi futball mintha nem lenne kormányzati cél. Az értékrend pedig egy magát konzervatívnak tartó kormány részéről egészen elképesztő. Az pedig, hogy a győzelmükhöz vezető kampányban kőkeményen képviselt álláspontjukon most már totálisan fordítottak, számomra felér egy öszödi beszéddel.

Lehet persze, hogy azt gondolják, hulljon a férgese, majd a jelentkezések elmaradása miatt elvérzik a valóban túl sok hazai felsőoktatási intézmény nagy része. Ám ha ez lenne a kormány célja, tessék felvállalni, mondják meg, lehet róla vitatkozni, és meg lehet csinálni - tervezetten. Mondják meg azoknak a fideszes képviselőknek, akik közül minden harmadik választókörzetében ott egy kisebb vidéki főiskola vagy egyetemi kar. De ezt nem merik. Helyette jöjjön a vízözön, ami viszont elmoshatja az egészet.

UPDATE: Annak a poszt írása óta nyilvánosságra került elképzelésnek, miszerint a közvetlenül a képzési szakokhoz rendelnék az állami támogatást (tehát nem az egyetem kapná egyben és osztaná el saját döntése szerint) még értelme is lenne. Ám ha ez a cél, akkor miért nem ezzel kezdik?

(a szerző egyetemi oktatóként a felsőoktatás átalakításában személyesen is érintett)

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:

Tegyük a KARD blogot a könyvjelzők közé

RSS hírfolyam a blog bejegyzéseiről

Külföldre menekül a magyar. Az új „nemtandíj”-rendszer miatt egyre kevesebb a felsőoktatásba készülő magyar. A kedvezőtlen hazai gazdasági és politikai környezet és kudarcos népesedéspolitika miatt fogy a magyar. És most már fagy is a magyar. Mert bizony december-január tájékán kikapcsolják a fűtést a legtöbb hazai állami egyetemen. Figyelem, ez nem gyakorlat.

Az előbb felsorolt gondok közös nevezője, hogy a jövő „középosztályának” lehetőségeit sújtó intézkedések csúnya következményeiről beszélünk. Azon rétegek összességéről van szó, amelyeket a Kormány – saját bevallása szerint – politikája alappillérének/motorjának szán; amelyekben a Nemzet felemelkedését látja. Mert ehhez az üdvösséghez ugyebár "sok jó mérnök, kutató-fejlesztő, kitűnő egyetemek, az újat befogadó közösségek és családok kellenek" - tanítja nekünk Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter a Heti Válaszban. Mese habbal.

Abba most nem mennék bele, hogy a fűtés ideiglenes kikapcsolása mennyire értelmes, energetikailag és pénzügyileg hatékony - mondhatni takarékoskodó – intézkedés, hiszen itt a kétségbeesés kifejezése a lényeg. A rektorok radikális döntése azonban a kormányt körülbelül annyira hatja meg, mint úgy általában a Magyar Rektori Konferencia véleménye (például az új felsőoktatási törvény kapcsán). Az egyetemi vezetők érdekérvényesítő képességének gyengeségét az is mutatja, hogy a látszat ellenére itt nem egy összehangolt, tüntetéslavinát elindító polgári engedetlenségről van szó, hanem csupán egy mély agóniát, kétségbeesést és szolgai könyörgést követő, csendes kényszercselekvésről – ami viszont innentől fogva sem a médiát, sem a hallgatókat, sem a közvéleményt, sem a kormányt nem hatja meg igazán. A rektorok magukra maradtak: „hőstettük” mostantól maximum egy mínuszos hírre lesz elegendő - és persze a saját lelkiismeretük megnyugtatására („én mindent megtettem”).

Pedig nagyon fontos lélektani pillanatról van szó: a huszonegyedik század szabad, polgári Magyarországán; az Európai Felsőoktatási Térségben; a „nemmegszorítások” kormányának időszakában az állam képtelen fenntartani saját Alma matereit. És mindeközben cinikusan vigyorog. És az oktatási államtitkár csak azért sem mond le. És a köz- és felsőoktatási dolgozók és hallgatói érdekképviseletek nem tüntetnek. És az intézmények segítség nélkül maradnak. És a médiamunkások tovább ballagnak, új témák után kutatva. És a nép körében beáll a közöny. A rektorok megtartják állásukat, készülnek tavaszköszöntő beszédükre.

A levegő pedig egyre hűl. Kint és bent. Lassan néma hószállingózás kezdődik.

Tetszett a cikk? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:

Tegyük a KARD blogot a könyvjelzők közé

RSS hírfolyam a blog bejegyzéseiről

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd egy olyan országban fogunk élni, ahol a toalettre nemcsak belülről - ugye az illem kedvéért - hanem kivülről is zárat kell szerelnünk. Mert aminek szaga van, azt viszik, gyakorlatilag ez a legelső és zsigerből jövő tanulság, amit a felcsúti trágyalopásból leszűrhetünk. Másszóval ilyen az, mikor egy Fidesz-közeli gazda otthon érzi magát. Döbrögi libát rabolt, de hát változnak az idők.

A másik dolog ugyanis, amire odafönt rájöttek, hogy ami ment nagyban a magánnyugdíjpénztárakkal, az megy kicsiben a szarral. Csak azon töprengek, vajon mi folyik itt a háttérben? Merthogy a helyi földesúr szavára láthatatlanná váló igazságszolgáltatás, a magántulajdon - lassan szokássá váló - semmibe vétele valami nagy dolgot sejtet a háttérben. Valami bűzlik Felcsúton?

Szinte látom magam előtt ahogy Matolcsy fel s alá járkált a parlamentben, azon töprengve, mit kellene lenyúlni a magyaroktól még, hogy a jövő évi büdzsé is ki legyen igazítva különleges forrásokkal. “Hé, le tudunk még nyúlni bármit is az emberektől?” - kiáltott fel. “Egy nagy szart” - jött a válasz, és elindultak az autók... Nem kérdeztek semmit, aminek szaga volt, vitték. Én meg eddig azt hittem, a kormány a fejünkben akar motoszkálni, meg az akaratunkat akarja megtörni... ilyesmi. Hát nem. Épp ellenkezőleg, de be kell vallanom, igazuk van. Agya nincs mindenkinek, nade khmm... kakája, az igen. Azt úgyis mindenki félti, hovatovább sokkal kézzel foghatóbb mint mondjuk egy kupac demokrácia-érzékenység, mégha büdösebb is, de legalább sötétben is meg lehet találni. Nem mintha attól félnék, hogy visszajön az az idő, mikor pufajkás osztagok felügyelik a beszolgáltatást, nem. Pufajkára eleve nem is lesz pénze az államnak jövőre... Az IMF ugye nem ad, mert mocskosimerialistakapitalistákváá, az azerieknek meg kell, mert hideg van a hegyekben.

De nem baj, szarunk az már lesz bőven, és ahogy figyeltem a parlament idei munkáját, el is fogyott az idei adag. De nem panaszkodhatunk, zúdult az a mi nyakunkba. Ennek a fülkeforradalomnak wc-lehúzásból kellene megzenésíteni a Himnuszt, már bocsánat. A jövőévi adagot pedig most államosították, a szemünk láttára. Elmaradt IMF-hitel, új MNB-elnök, KEHI, kelleni fog az anyag jövőre is, az biztos. Nem is venném a lelkemre, ha épp az alapanyag hiánya miatt állna le a Tisztelt Ház munkája, úgyhogy csak ennyit mondhatok, eljött a nemzeti összeborulás ideje. Tegyük össze, amink van, aztán valaki felmászik a kupac tetejére, és hátha meglátja merre van előre.

Tetszett a cikk? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:

Tegyük a KARD blogot a könyvjelzők közé

RSS hírfolyam a blog bejegyzéseiről

Bár egy hete még nem tartotta vizsgálatra érdemesnek az ügyet, ma közleményt jelentetett meg a honlapján az ELTE Társadalomtudományi Kara, amelyet az MTI-hez is eljutattott: a Kar dékánja három fős vizsgálóbizottságot kért fel az elmúlt hetekben a sajtóban Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, KDNP-elnök 1992-ben az ELTE-n kibocsátott szociológusi szakdolgozatával kapcsolatban felmerült állítások valóságtartalmának vizsgálatára. A bizottság összetétele nem ismert, de a dékán szerint a Kar magas tudományos minősítésű oktatóiról van szó. Nem szerepel ugyanakkor határidő a közleményben, nem tudjuk, hogy a dékán kérte volna a bizottságot, hogy valamely időpontra készüljön el a véleményével.

A múlt héten megírtuk: pontosan ez, az egyetemi vizsgálat az, amelytől az ügy egyáltalán üggyé válik. Természetesen a vizsgálat eredménye nem előlegezhető meg; amennyiben a vizsgálat eredményeként az egyetem úgy dönt, hogy továbbra is érvényesnek fogadja el a szakdolgozatot, akkor ezt a döntés végleges. És ha nem fogadja el, az is. A döntéshez, a tisztánlátáshoz, az egyetem valódi véleményének ismeretéhez ez a vizsgálat szükséges, és - az érintett miniszterelnök-helyetteshez hasonlóan - annak megindítását csak üdvözölni tudjuk.

Nem tudom, választ fogunk-e kapni valamikor arra a kérdésre, hogy mitől változott meg az ELTE TÁTK véleménye az elmúlt egy hét során. Elképzelhető, hogy a - nem túl hangos - sajtóvisszhangok, vagy az időközben kiderült újabb fejlemények miatt fordult a széljárás. Talán valamikor megtudjuk, talán nem, lényeg a lényeg, az ELTE-n folyik a vizsgálat, majd valamikor eredmény is lesz.

Érdekesebb az ügy másik szála, az ott látható passzivitás. Miközben Semjén Zsolt maga is üdvözölte az ELTE-bizottság felállításának hírét, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (a doktori címet kibocsátó Pázmány Péter Katolikus Hittudományi Akadémia jogutódja) eddig nem indított hasonló vizsgálatot. Elképzelhető persze, hogy most lépéskényszerbe kerülnek, az aszimmetria mindenesetre figyelemreméltó, különösen azért, mert a Pázmány jogelődje bocsátotta ki a magasabb tudományos fokozatot.

Végezetül hadd idézzem Pelikánnak, a Mandiner szerzőjének egy januári, a Schmitt-ügy kapcsán írt mondatát:

Bőven akadnak itt sufniban összerakott doktori munkák, könyvrecenziókból (!), nekrológokból (!!) és interjúkból (!!!) bruttósított publikációs jegyzékek. Ha a Schmitt-ügy borítaná ezt a bilit, az lenne az igazán rock'n'roll.

Továbbra is egyetértünk. Kéne az a rock'n'roll nagyon. Még ha Semjénnek nem is jön be a Stones.

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:

Tegyük a KARD blogot a könyvjelzők közé

RSS hírfolyam a blog bejegyzéseiről

Tegnap az MSZP nevében Mesterházy Attila pártelnök is megtette nyitólépését az Együtt 2014 által felállított sakktáblán. Maguk is együttműködésre, ellenzéki kerekasztal felállítására szólítják fel az Orbánt leváltani igyekvő erőket. Természetesen úgy, hogy a központban ők legyenek, ne pedig Bajnai, aki egy ügyes trükkel három be nem járatott szervezetből látszik kovácsolni már mérhető politikai hatású szövetséget. Ez nyilván nem aratott osztatlan sikert a stabil szavazói bázist, és - ami talán még fontosabb - kiépített országos infrastruktúrát birtokló szocialistáknál. Szívesebben fújnák ők az ellenzéki passzátszelet, nem hagynák ezt Bajnaira, aki 2009/10-ben egy évig olyan hatékonyan tartotta őket rövid pórázon. És most, hogy az LMP nem áll Bajnai mellé, keményebben is fel tudnak lépni a szocialisták.

Együttműködés a programok mentén, természetesen ez a szlogen. A programokat munkacsoportok vitassák meg. És kik vannak ezekben a munkacsoportokban? Bizony, Horn-kormány reloaded: Szekeres Imre, Kiss Péter, Baja Ferenc, Kökény Mihály, és hogy a Gyurcsány-kormány legnépszerűtlenebb figurája se maradjon ki: Veress János. Az ember nem tudja, sírjon vagy nevessen. Nem mellesleg, Schiffernek csak szét kell tárnia a kezét, hogy hát ezt magyarázza ő...

A Véleményvezér szerint egyszerű rivalizálás ez, a Varánusz szerzője szerint hülyék vagy minket néznek hülyének, de legalábbis vakok. Persze, lehet ezekben a véleményekben sok igazság, a rivalizálás például biztosra vehető. Az persze kérdés, hogy ők maguk is látják-e, hogy ezzel a névsorral a szűk választói bázis mérsékelt elismerését sem biztos, hogy ki tudják vívni, a bizonytalanokat meg legalább vagy majdnem annyira taszítják ők, mint Matolcsyék. Nyerni ezzel az iránnyal biztos nem lehet.

Ahogy általában a Fidesz sem lát túl a pártmegbeszéléseknek helyet adó termen, erre azért a szocialisták is hajlamosak. Az "eszme győzelme a józan ész felett" nem fideszes találmány, ők csak adaptálták. Így aztán ha a fenti politikusokat kérdezzük, bizony ők lehetnek itt a kormányváltás kulcsszereplői. Már csak az a kérdés, hogy nincs ott valaki más, aki azért megmondja nekik, hogy nem fog menni? Velük még egyszer biztosan nem.

Tegyük fel, hogy van. Akkor viszont elképzelhető, hogy egy egyszerű alkupozíció felállítását láthatjuk. Ők is tudják, hogy ez nem a nyerő út, de Bajnaival mondatják ki, hogy aztán kérhessenek tőle cserébe valami engedményt, mondjuk az irányítási rendszerben. Elő fogják ők még húzni Botka Lászlót, a népszerű szegedi polgármestert, csak próbálják előtte előkészíteni a terepet.

Ha így van, ügyes - de szerintem alábecsülik az ellenfelet. Meg hát sajnos a megcélzott választókat is.

Tetszett a cikk? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:

Tegyük a KARD blogot a könyvjelzők közé

RSS hírfolyam a blog bejegyzéseiről

Második hete hangos a sajtó a HVG által megírt Semjén-féle plágiumvádtól - illetve pont a sajtó nem hangos, de erről majd később. Mondjuk inkább úgy, hogy második hete tudunk róla, hogy vitatható Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, KDNP-elnöknek a Pázmány Péter Katolikus Hittudományi Akadémián (a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogelődje) 1991-ben szerzett teológiai doktorátusa és az ELTE-n 1992-ben megvédett szociológiai szakdolgozata.

Ahogy arra a Véleményvezér tegnapi cikke is rámutatott, a védelem ezúttal sokkal profibb munkát végez, mint tette azt a Schmitt-ügyben. A sajtó gyakorlatilag nem kapta fel az ügyet, a visszatámadások pedig sokkal szélesebbek, Semjén bírálóit megpróbálják a katolikus egyetem vagy épp az egész kereszténység ellen támadóknak beállítani. Egy dolog ugyanakkor nagyon hasonló: mindkétszer ugyanabba az ősi trükkbe szaladtak bele.

A HVG ugyanis, ahogy azt kell, egyik esetben sem terítette ki az összes, tudomására jutott információt rögtön. Schmitt esetében bedobták a Georgiev-sztorit. Abból még nem is lett különösebb földindulás, bolgár szerző, nem publikált, könyvtári példány, nincs élő ember, aki ellenőrizni tudja. Jött a szabvány tagadás, ugyanmár, hazugság, politikai hangulatkeltés, dehogy mond le. És egy hét után került az asztalra Klaus Heinemann dolgozata és Schmitt-féle hivatkozatlan fordítása. (Anita DeFrantz még akkor sem.) Ez már ellenőrizhető volt, a német professzort meg lehetett interjúvolni, nemzetközi szálat kapott az ügy (ha tovább gördült volna, valószínűleg egy olimpiai helyválasztási botrány is újjáéledt volna vele). És ebben a pillanatban nemcsak a húsz éve elkövetett másolások fordultak Schmitt ellen, hanem az előző egy heti védekezés "pontatlanságai" is.

Most ugyanezt látom. Két hete az volt a sztori, hogy a teológiai doktoriban sok az épp csak átfogalmazott, hivatkozás nélküli átvétel külföldi szerzőktől és egy hazai szakkönyvből, meg hogy ugyanezt a szöveget sütötte el szakdolgozatként az ELTE-n. A védekezés alaphangja azonos a Schmitt esethez: ez csak politikai hangulatkeltés, ugyan már, dehogy mond le, szóba se kerül, kérjen bocsánatot a HVG. És - ahogy egyébként kell! - nyilvánosságra hozták az ügy dokumentumait.

De most komolyan, ennyire nem tudnak sakkozni? Ők nem így csinálnák fordított esetben? Eltelt egy hét, és a HVG kiterítette, hogy ez a szakdolgozat nem az, amit beadott, ahhoz képest ott van 10 oldal a témavezetője dolgozatából, amely ugyan csak egy évvel később jelent meg egy szaklapban (átfutási idő?), de szakember számára nem kétséges, hogy melyikük írhatta - és ezt a szöveget nem igazán írhatta ő a rendelkezésre álló nagyon rövid, "javítási" idő alatt. Azt már csak én tippelem, hogy lehet, hogy még mindig maradt ki nem játszott kártyája az újságnak.

Két lényeges különbség és egy hasonlóság. Ennek az ügynek egyelőre nincs nemzetközi szála, annak ellenére, hogy a teológiai doktori ügyében külföldi források is előkerültek. A Schmitt-ügyben - a korábbi, még az előző Fidesz-kormány által végigvitt egyetemi összevonások miatt! - érintett Semmelweis Egyetem pedig sokkal nagyobb mértékben függ a külföldi hallgatók jelentkezésétől, mint a Pázmány, vagy akár jelen pillanatban az ELTE. A hasonlóság meg az, hogy - emlékezzünk csak vissza - Schmitt ügyében sem volt ám két hónapos sajtópolémia a dologról! Az egyetemi vizsgálóbizottság jelentési határideje mintegy két hónap szünetet adott, addig nem nagyon volt ez téma, hacsak Schmitt meg nem szólalt. Akkor indult az össztűz a sajtóban, amikor március végén az egyetem borította a bilit.

Most két egyetem is megteheti ugyanezt, de ennek egyelőre nem látszanak nyomai. A Pázmány letudni látszik a dolgot azzal, hogy az egyetemi doktori fokozat Ph.D.-vé minősítése előírás szerint zajlott, bár - minthogy a plágiumot az átminősítéskor feltehetően nem ellenőrizték - ennek túlzott relevanciája nincs. Nem baj, ezt páran értjük, a hozzá nem értőknek meg elég jól hangzik. Az ELTE már nehezebb helyzetben van. Bár nem függ különösebben a külföldi hallgatói jelentkezésektől - így viszont a hazai finanszírozástól nagyon is - a nemzetközi egyetemi toplistákon az ország legjobb egyetemeként jegyzik. És bár egy szociológiai szakdolgozat elsőre nem tűnik nagy ügynek, ebben a körben bizony az. Amit más ügyben mondtunk, itt is igaz: egy kondér leves meg egy kanál trutyi, az már nem egy kondér leves, hanem. Semelyik egyetem sem mondhatja azt, hogy nála így is lehet. A verseny pedig elég erős.

Még egy dolgon múlik ám az ügy. Mit szól ehhez a Fidesz valóban konzervatív egyetemi-értelmiségi holdudvara? Ne feledjük el, Schmittet gyakorlatilag végül az ő köreikben megnyilvánuló masszív elutasítás buktatta meg. Lesz véleményük? Vagy ebben az esetben - és eszerint akármikor - maradjunk következmények nélküli ország?

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:

Tegyük a KARD blogot a könyvjelzők közé

RSS hírfolyam a blog bejegyzéseiről

Áprilisban megválasztott köztársasági elnökünknek, bár egyértelműen pártháttérrel érkezett magas tisztségébe, kialakult valamiféle pozitív hírneve. Lehet, hogy csak ezügyben tüntetően inaktív elődjéhez képest jelentett kellemes meglepetést, hogy néhány jogszabályt visszaküldött a parlamentnek, eljárási okokra hivatkozva. Igaza is volt, a végszavazás előtti utolsó pillanatos módosítók valóban nem elegánsak, konzervatív törvényhozók számára nyilván nem kellemesek és bizony a kapkodás az ellentmondó jogszabályok melegágya. Az elnök azonban nemcsak ennyit tett. Beszédeiben, megszólalásaiban, gesztusaiban eddig igyekezett kifejezni a nemzet egységét, már beiktatási beszédében is olyan hangnemet talált meg, amelyet nagyon rég nem hallottunk fideszes politikustól.

Épp ezért vagyok nagyon kíváncsi most. A választási előregisztráció törvénybe foglalásának módja meglehetősen hasonló a korábban kifogásolt jogszabályokéhoz. Ezen azonban túlmegy a dolog jelentősége: itt valójában a választójog sérül, elénk, választók elé tesznek feleslegesen egy adminisztrációs akadályt, és mivel érdemi indok nélkül teszik, nem érv erre az sem, hogy de hát nem is olyan teljesíthetetlen az. A nemzet túlnyomó többsége szeptemberben elutasító volt az új szabályozással szemben, azóta nem láttam újabb felmérést. Ilyen ügyben az elnök nem maradhat néma. Néma aláíró pláne nem.

A parlamenti fideszes kétharmad elfogadta, a hatályba lépéshez pedig az elnök aláírása kell. És most fog eldőlni, mennyire gondolja komolyan a köztársaság elnöke a nemzet egységének képviseletét. Ha aláírja: vége a még épp épülő "összes magyar embere" nimbuszának. De ha nem... (ezt egyelőre nem tudom elképzelni, de ne legyen igazam).

(Mindazoknak, akik szerint a nemzet ezt akarta, hiszen kétharmadot adott a Fidesznek, és azzal azt ír az alkotmányba amit akar, üzenem: erről szó sem volt a Fidesz 2010-es programjában, választási ígéreteiben, a felhatalmazást tehát nem erre kapták. Persze, át lehet szabni a választási törvényt is - de ha azt akarjuk, hogy ez tényleg a nemzet akaratát fejezze ki, egy népszavazást megérne a dolog. Addig maradnak a közvélemény-kutatások.)

Tetszett a cikk? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:

Tegyük a KARD blogot a könyvjelzők közé

RSS hírfolyam a blog bejegyzéseiről

Nem egészen egy évvel a Schmitt-ügy kirobbantása után újabb plágiumgyanút fogalmazott meg a HVG: ezúttal Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, KDNP-elnök doktori dolgozatában vél felfedezni hivatkozás nélkül használt idegen gondolatokat. A kormányzati válasz hasonló: "szánalmas politikai provokáció"-nak minősítik az ügyet, és Schmitt esetével ellentétben rögtön elérhetővé is tették Semjén kérdéses dolgozatait. Lássuk, mi a hasonlóság és a különbség a két eset között. Elöljáróban meg kell említsem, hogy diploma- és doktori dolgozatok témavezetésében és bírálatában van némi tapasztalatom, igaz, eltérő területen, a műszaki- és természettudományban.

Az első különbség az, hogy míg Schmitt Pál dolgozata terjedelmének nagy részét tölti ki az idegen szerzőktől sok esetben szó szerinti fordításként másolt anyag, tehát nem a lóláb lóg ki, hanem a ló egy kis részét fedi valami, addig Semjénnél nem ez a helyzet. Ahogy a Véleményvezér is leírja, az ő esete inkább hasonlít Karl-Theodor zu Guttenberg volt német védelmi miniszterére, aki hasonló ügy miatt kényszerült lemondani. Az, ha valaki más gondolatait átfogalmazva saját szövegének összefüggésébe helyezi és meghivatkozza (a szövegben jelzi, hogy a gondolat honnan származott, és egyértelműen utal irodalomjegyzékének egy elemére) az teljesen rendben van. A probléma ott kezdődik, amikor ez a jelzés, a hivatkozás hiányzik, amikor a szövegből nem derül ki, hogy a szerző megmondja: ez nem saját gondolat, hanem. Az, hogy az irodalomjegyzékben szerepel a forrás, de a szövegben nincs rámutatva, hogy ez onnan van, doktori szinten nem fogadható el. (Igazából ma már sehol sem.) Nem értvén a társadalomtudományokhoz, nem tudom biztosan eldönteni a HVG adatai alapján, hogy ez ott mennyire elfogadott. A saját szakterületemen a vitatott részeket nem engedném át, így egy szakértő vizsgálatot szerintem megérne a dolog.

És itt jön a másik fő különbség. Minden ilyen ügyben (Guttenberg és Schmitt, vagy ha már itt tartunk, Gyurcsány esetében is) a fokozatot, diplomát kibocsátó egyetem vagy intézmény kezében van a lényegi döntés. Ha ők egy ilyen vizsgálat eredményeként - felülvizsgálva a korábbi opponensek elfogadó véleményét - kimondják, hogy a szöveg plágium és visszavonják a fokozatot, akkor a politikus lehetetlen helyzetbe kerül, ha meg nem, akkor a végzett diák vagy doktor nem számít vétkesnek. Amint erre magunk is rámutattunk, Schmitt ügyében a Semmelweis Egyetem lépéskényszerben volt, nemzetközi szinten jegyzett reputációját, erkölcsi tőkéjét és így legközvetlenebb létérdekeit sértette volna, ha elkeni a dolgot: nem is tette meg. A döntés most a Pázmány Péter Katolikus Hittudományi Akadémia jogutódja, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem kezében van, a nyilvánosságra hozott dolgozatokat persze bárki elemezheti, de annak nincs közvetlen hatása az egyetem döntésére.

Várható tehát egy vizsgálat az ügyben, és kíváncsian várom a fejleményeket. Ugyanakkor meg kell mondjam, egy ponton a HVG feleslegesen veti el a sulykot. Semjén nyelvtudásának ugyanis semmi köze ahhoz, hogy kire hivatkozhat. Egyrészt attól, hogy nincs német nyelvvizsgája, még olvashat németül, ráadásul - a már említett műszaki- és természettudományokban egyértelműen igaz ez - a szaknyelv olvasása általában könnyebb mint az általános szövegé. Nem felvágásból mondom (na jó, egy kicsit...), nekem sincs nyelvvizsgám németből, olaszból vagy románból, de a szakmai szövegeket elég jó biztonsággal el tudom olvasni és felismerni a lényegi pontokat, ahol rá kell szótárazni. A másik ok még súlyosabb: a hivatkozásnál alapszabály, hogy azt hivatkozzuk, aki az említett gondolatot először megfogalmazta. Mi van akkor, ha a jelölt tudja, hogy ez egy latin nyelvű szöveg de ő maga nem ért latinul, illetve nincs belőle nyelvvizsgája? Nem hivatkozhatja? Ugyan már...

Egy másik, alaphelyzetben értelmetlen kifogás, hogy Semjén a doktorija megvédését követően az ELTE-re benyújtott másoddiplomás szakdolgozatában forrásmegjelölés nélkül vett át szövegrészeket a saját doktorijából. Amennyiben az átvett doktori szöveg nem plágium, akkor ezzel semmi gond nincs, sőt teljesen bevett gyakorlat, az pedig, hogy egy már másutt, más fokozat elérésére benyújtott munkában milyen mértékű továbbfejlesztést vár el, az az elfogadó intézmény döntése - egy az egyben nyilván nem fogja elfogadni a korábbi dolgozatot. A saját gondolataimat viszont (amennyiben tényleg sajátok!) nem kötelező hivatkoznom akkor sem, ha korábban már leírtam azokat (kivéve, ha a szerzői jogokat átengedtem a kiadónak, de itt nyilván nem ez a helyzet) - más kérdés, hogy viszont érdemes hivatkoznom magamra is, mert ezzel kvázi "reklámozom" a korábbi munkámat. Amennyiben viszont az eredeti szöveg maga is plágium, akkor az "magával rántja" az ezt használó későbbi munkát is, ha hivatkoznak rá, ha nem. A másoddiplomát kiadó ELTE érintettsége így érdekes szálat visz az ügybe: a saját diplomájuk és az azt megalapozó szakdolgozat ügyében ők a Pázmánytól függetlenül is vizsgálódhatnak, és elvileg az eredmény is lehet eltérő.

Összességében: ha lesz vizsgálat a doktori cím ügyében, azt a Pázmány Péter Katolikus Egyetem doktori ügyekben illetékes bizottsága kell lefolytassa, és annak kell tartalmi javaslatot tennie az intézmény szenátusa felé. Ha nekik ez így megfelel, és szerintük nem történt plágium, akkor az ügy le van zárva. A balhét - már ha van - onnantól ők viszik el, nem a végzett doktor. Az viszont, hogy a korábbi egyetemi doktori fokozat Ph.D.-vá minősítése rendben megtörtént, a kérdés szempontjából nem tűnik relevánsnak, hiszen akkor valószínűleg nem vizsgálták újra a dolgozatok szövegeit, a most megkérdőjelezett részleteket.

Tetszett a cikk? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:

Tegyük a KARD blogot a könyvjelzők közé

RSS hírfolyam a blog bejegyzéseiről

Szombat éjjel annyi történt, hogy az LMP bejelentette, hogy politikai riválisának tartja egyik politikai riválisát, aki éppen a szavazóira hajt. Továbbá, hogy önbizalma és önmagába vetett hite változatlan. Az, hogy (volt) frakcióvezetője kisgyerekként viselkedik, értelmetlennek nevezi, és nem tudja elfogadni saját pártjának demokratikusan meghozott döntését, az szánalmas, de nem igazán érdekes.

Fontos lenne persze látni, hogy miként kívánnak válaszolni a Bajnai-párt kihívására. Hogyan lesznek a második legnagyobb és ugyanakkor abszolút orientációs pontot jelentő erő a demokratikus oldalon. Hogyan változtatják hitelüket és szakmai tudásukat politikai tőkévé, pontosabban szavazatokká. Hogyan használják ki versenyelőnyüket egy a Milla nagyszínpadát – egy rosszul elmondott, majdnem jó beszéd erejéig – kibérlő, a Szolidaritás apró és gyenge szervezeti hálóján pályát kezdő ex-miniszterelnökkel és annak gyakran össze-vissza-beszélő új, és ismerős-ismeretlen régi barátaival?

Mert ugye ezzel szemben – az országgyűlési frakción kívül - azért van egy 2010-es sikeresnek mondott kampány, egy koherens program, működő szervezeti háló: benne önkéntesekkel, tagokkal, önkormányzati képviselőkkel, és nem utolsó sorban helyi ügyekhez konyító szakértőkkel. No és persze sok-sok potenciális egyéni képviselőjelölttel, akiket jó szívvel ajánlhat majd a választások idején együttműködni kívánó partnereinek.

Persze, ha kivernék az „elmúlt két évtizedben, aki a közélettel foglalkozott az mind vállalhatatlan” gondolatát a fejükből, ami ugyanakkora marhaság, mint a Fidesz emútnyócévezése, még értelmes, érdekalapú választási szövetséget, amolyan taktikai fajtát is köthetnének a 2014 januárjában lábonálló erőkkel, és leválthatnák Orbánt. Nem mellesleg megmenthetnék a hazájukat.

(Vendégszerzőnk szociológus, önkormányzati szakértő)

Egy kattintás és nem maradsz le a posztokról:

Tegyük a KARD blogot a könyvjelzők közé

RSS hírfolyam a blog bejegyzéseiről

2007. márciusában jelent meg Publius Hungaricus írása az Index Vélemény rovatában, és ugyanazon év novemberében - szinte napra öt éve - folytatása került ki a hírportálra. Az írások súlyos kritikát mondtak a magyar politikai és társadalmi elit teljesítményéről. A reakciók felemásak voltak, sokan nagyon is egyetértettek az állításokkal és következtetésekkel, és sokan ellenvéleményüket fejtették ki, fanyalogtak, vagy éppen dühödten reagáltak, akár blogokban, akár fórumokra beírt kommentek révén.

Magam az írásokkal és a szerzőjük következtetéseivel egyetértettem, hiánypótlónak tartottam az erősen önkritikus hangütésű véleményeket. Bereznay András Kibulizott ország című, ugyancsak 2007-es írása említendő még ebben a körben a teljesség igénye nélkül, amely az események előzményeire ad árnyalt elemzést, továbbá a végső konklúziója is hasonló; dolgozata további állításaival szemben viszont, különösen a mai helyzetben sok ellenérvet tudok felhozni. De most maradjunk a címbeli írásoknál. Az írások fontossága miatt tartom lényegesnek a visszatekintést: mi történt azóta, és hova jutottunk?

Ahhoz, hogy az előbbi kérdésekre választ adhassunk, vissza kell emlékeznünk az írások születésének időszakára. A szocialista kormányzás ötödik évében voltunk, a második kormányzati periódusban, Gyurcsány Ferenc kormányzásának idején. Az őszödi beszéd már fél évvel korábban elhangzott a rádióban, a közéletet ennek utóhangjai határozták meg, és ennek révén a nyergében megingatott Gyurcsány-kormány reformpróbálkozásainak időszakát éltük. Az ország aktívan politizáló része három lényeges, nagy csoportba volt sorolható: létezett a baloldali-liberális kormányzat intézkedéseivel szimpatizáló, ám beszéd keltette viharban elbizonytalanított csoport, létezett a baloldali-liberális, de Gyurcsány Ferenccel szemben ellenszenvvel viseltető csoport, valamint a szinte teljesen egységes tömbként működő jobboldal, amely vehemensen igyekezett kikotorni a kormányzatot a bársonyszékeiből. Ez a viharos időszak, annak ellenére, hogy az írás fontos kérdéseket vetett fel, alkalmatlan volt arra, hogy komoly vita alakuljon ki felette, hogy az írásokba foglalt gondolatok sokakhoz eljutva valóban termékeny talajra hulljanak.

Lássuk a főbb állításokat röviden, kivonatosan, azok kedvéért, akik nem kívánják végigolvasni a két írást.

Az első azt a kérdést feszegette, hogy a környező országok, melyek a kilencvenes években az „új világ” felépítéséért indult munkálkodásban a magyarországi helyzethez képest – általános közfelfogás szerint – lemaradásban voltak, mégis lényegében utolérték, behozták hazánkat. Eredményeink, illetve relatív eredménytelenségünk mind a gazdaság, mind pedig a külpolitika területére kiterjedtek. Miért? A szerző szerint a magyar elit tehetségtelensége az ok, amely még csak az problémák feltárására sem volt képes. Az elit nyugatos fejlődése a nyolcvanas évek elejével indult meg, de meg is rekedt: megelégedett azzal, hogy a késő szocializmusban a szomszédokhoz képest nyugatnak számított hazánk, míg nyugatról egyértelműen szocialista ország maradtunk. A magyar elit gondolkodásmódja a késő nyolcvanas évek szemléletét tükrözi ma is, írja a szerző. Ezzel a féltudás, a féltudások „ülnek tort”, nem engedve a tiszta kapitalista szemlélet meghonosodását. A féltudás túlmutat a gazdasági és politikai szereplők körén, lefedi a kultúrát, újságírást, oktatásügyet, a teljes vezető réteget, tekintet nélkül a pártállásra. Borús a kép: ez az elit adja a szakértői gárdát a politika mögött, így képtelen látni a megoldásokat, amint eddig sem látta. Csak friss gondolatokkal, az önreflexió képességével és kellő tájékozottsággal rendelkező elit kitermelésével lehet felülemelkedni félmegoldásainkon, és végre modern országot létrehozni.

Második írásában a szerző ezt a zárógondolatot fejtette ki. Alapvetése az, hogy az európai integrációban kialakul a munkamegosztás, amely révén magas hozzáadott értékű munkákra, illetve utasítás-végrehajtás alapú, alacsony jövedelemtermelő-képességű szakmunkákra szakosodó országcsoportok jönnek létre. Előbbi a kreatív polgárság alkalmazkódóképes világa lesz, míg a második a gazdasági konjunktúra-recesszió váltakozásnak közvetlenül kitett világ marad. Ez érvényes a globalizálódó kultúra világára is, ahol a kozmopolita nagyvárosok, mint nyertesek, egyben a saját nemzeti kultúrát is termékennyé tevő entitások lesznek, míg a perifériákon a fogyasztók maradnak csak meg, egyfajta provincialitásban. A változáshoz az „ez így nem mehet tovább” ismert kiszólás valóra váltása lenne szükséges. Ehhez három pillért kell ledönteni: a féltudás tudásként elismerését, a teljesítmény ignorálásának reflexét, valamint az egyéni felelősség elvetésének gyakorlatát.

Az e három pilléren álló elit a szerzést tartja saját filozófiájának, ezzel szemben a közérdek, a verseny, a fejlődés elvérzik. Ez a gondolkodásmód mára már nem igényli a nyolcvanas évek végének gárdáját, kitermelte fiatal képviselőit. Magától a rendszer nem fog megváltozni. A szerző megoldási javaslata három részből áll:

• A releváns tudás feltámasztása: a logikus, tényeken alapuló és az egészséges kétellyel önmagát kiigazítani képes tudás újrateremtése.
• A teljesítmény rangjának helyreállítása, úgyis, mint az ellenségkép helyett a versenytárs szemlélet bevezetése, másrészt a nyugati teljesítmény, mint mérce elfogadása.
• A felelősség kultúrájának kialakítása, mert csak a beismert kudarc vezet a kudarcból okulásra.
• Végül a szerző a változás első jeleit jelzi: az elit tekintélyének csökkenését tartja ennek. Következő lépésként az olyan közösségek létrehozását tartotta fontosnak, amelyekben az előbb megfogalmazott értékek megvalósulhatnak, legyen az vállalat, kulturális egyesület, akármi.

Ezeknek az entitásoknak kellene valamiféle hálót alkotni, amely utóbb megerősödhet, amely terjesztheti az új értékeket. Az ügy sürgős, mert a szerepek leosztásában nem várnak Magyarországra. Akkor a szerző úgy látta, hogy egy-két éven belül el kell indulnia annak a közéleti vitának, gondolkodásnak, amely az új szemlélet kiforrásának megindítója lehet.

És mi történt azóta?

A 2007-ben felállított menetrendet a válság felülírta. Túl a felvázolt hazai rendszerszintű válságon a világgazdaság is megrendült. A kegyelmi állapot, amely a szerző által megfogalmazott menetrendet lehetővé tette volna, megszűnt. A belpolitikai hisztéria, amellyel a szocialista-liberális koalíciót támadta az orbáni politika, a lakosságra kettős hatással volt. Egyrészt kialakult egyfajta apátia, sokan visszavonultak belső köreikbe. Mások ugyanakkor a szélsőségek felé mozdultak el. Mindennek eredménye a 2010-es választás kétharmados „sikere” lett, amely legkevésbé sem alkalmas azon alapvető fontosságú gondolati fejlődés végbemeneteléhez, melyek az írások szerzője szerint alapvető fontosságúak kellene legyenek.

Az Orbán-rezsim uralmának egyik fontos karaktere a vállalt unortodoxia, amely egyrészt a szakértelem, mint ártalmas és időrabló tényező kikapcsolásával, másrészt a tényektől való nyílt elszakadás büszke vállalásával jellemezhető. Aligha erre gondolt az elitváltás szükségessége kapcsán a szerző. Másik fontos karaktere a kisközösségek, független műhelyek amúgy is gyenge szövetének széjjelhasogatása, a szubszidiaritás elvének félredobása, az értelmes párbeszéd tagadása, így mindazon kreativitás eleve kiirtása, amely viták során felszínre törhetne.

A ma regnáló elit sok szempontból más, mint a korábbi volt. Abban mindenképp, hogy arcátlan nyíltsággal telepedik a közcélokra, maga felé fordítva minden forrást, melyből hatalom és jövedelem származhat. Ha Publius Hungaricus véleménye az elitről lehangoló volt 2007-ben, mostanra alighanem végletesen elutasítóvá válhatott. Képlete igaznak mutatkozott: együtt látjuk a hetvenes-nyolcvanas években szocializálódott egykori reform kommunistákat és az ifjútörököket, akik semmiféle szolidaritásról vagy közösségről, vagy alkuról láthatóan nem rendelkeznek fogalmakkal. Teljesítményük gyászos, pártérdemek alapján, lojalitás alapján kerülnek pozíciókba, felelősségérzetük zérus.

Ha valaha szükséges volt az elitváltás, akkor most igazán az.

Mára, az Orbán-rezsim leváltására lassan – talán – összeálló szociálliberális és konzervatív ellenzéknek ugyanakkor közös feladata lehet, feladata lenne az, hogy a társadalmi elit megújulásának terét megteremtse. Fontos lenne az, hogy a Publius Hungaricus által megfogalmazottak új életre keljenek és vita tárgyává válnának a dezorbanizálás végrehajtásának kimunkálása mellett, mert félek igaza volt és van Publiusnak: az elit gondolkodásmódjának reformja nélkül nincs lehetőség az ország modernizálására és évtizedekre a lecsúszás lesz a magyar sors.

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:

Tegyük a KARD blogot a könyvjelzők közé

RSS hírfolyam a blog bejegyzéseiről