…nem mondhat nemet. De. Ebben a rémálomban biztosan.

Csak nem képzelte bárki, hogy az USA – amit egyébként is sokan a világ csendőr-államának írnak le – nem fogja elvégezni azt a piszkos munkát, amit a magyar népnek kellett volna? Hát most elvégzi – legalábbis azt, ami őt is közvetlenül érinti.

Ezzel az első gyakorlati lépéssel nemcsak azt üzenik nekünk, hogy ha szövetségesként demokráciát leépíteni szíveskedünk, akkor azt nagyon rosszul tesszük és hogy Orbán miniszterelnök barátai nem az ő barátaik, hanem azt is, hogy amit most főztünk, azt fogjuk megenni. Márpedig a mi kotyvalékunk keleti kaja, nagyon rágós, várhatóan kellemetlen utóízzel, rengeteg orosz, közel-/közép-/távol-keleti adalékkal, de mi akkor is meg fogjuk enni, mert mi ezt akartuk. És tényleg.

Ilyenformán tehát érthetetlen is, hogy Orbán barátai miért akartak nyugat felé menni, amikor kelet a helyes irány? És miért fáj nekik annyira, hogy az új ellenség nem engedi be őket hanyatló országába?

Ha Orbán lennék, biztos azt mondanám: itt a keménykedés ideje. Tiltsunk ki mi is amerikaiakat. Mutassuk meg a magyar népnek, hogy nem a brüsszeli oslói washingtoni bürokraták fogják megmondani nekünk, hogy mit szabad és mit nem!

Hajrá.

Felébredtünk, kijózanodtunk és förtelmes látvány fogadott minket. Tájkép csata után. huszonöt évvel a rendszerváltoztatási kísérletet követően megállapíthatjuk, hogy csúfosan megbuktunk. Jóléti demokrácia: zengtük. Se jólét, se demokrácia.

Mindenki bizonyította alkalmatlanságát. A jobboldalinak nevezett és a baloldalinak nevezett pártok. A jobboldalinak nevezett és a baloldalinak nevezett kormányok. A semminek sem nevezett nép.

A nép, amelyről mindig azt mondták a hatalomba igyekvő, hazug és hízelgő jelöltek, hogy milyen bölcs és milyen jól tud választani. Általában a kisebb rosszat. Pedig nem. Ez csak akkor lett volna igaz, ha négyévente mindig más színezetű kormányunk lett volna és más önkormányzatunk. De nem. Kétszer sem.

A tanulságos kísérlet végeredménye: kétmillió Fidesz-hívő, egymillió Jobbik-hívő, egymillió baloldal-függő, pár százezer protest, hárommillió örökké passzív. Konstans politikai attitűdök, észrevehetetlen generációváltás. A többiek? Már külföldön.

Nekünk ez a vég.

És most jön a kezdet. Legfőbb ideje begyűjteni a szétkergetett politikai hajléktalanokat. Azokat, akiknek az eddigi etetőanyagok közül egyik sem ízlett. Azokat, akiknek esetleg elfogadtató egy valamiféle, talán olykor homályos-zavaros-túlkomplikált, de mégis úgy igazán konzervatívnak-liberálisnak nevezhető gondolatvilág, amely nyomokban sem tartalmazza azt a szociális demagógiát, amely végül huszonöt évnyi kísérletet vágott tönkre.

Nekünk ez a kezdet.

Most az önkormányzati választások másnapján nyilván a baloldal újabb bukásáról, a fidesz sikeréről, esetleg az átszabott választási kerületek hatásáról … (Debrecenben 3 különböző választókerületi jelölt szórólapját dobták be egy postaládába, de még a fidesz saját újságjában is hibás térkép jelent meg az új - elég kacskaringós - körzetekről) írnak. Írhatnék a Jobbik előretöréséről, hogy mennyire jobb vagy baloldali szavazók pártoltak át a náci oldalra… Írhatnék arról, hogy merre tovább Magyarország, majd biztos fogok is…

...de hát jó reggelt! Az élet megy tovább, és most olvasom a hvg.hu-n, hogy a fenntartható fejlődés bizottságának napirendjéről a fideszes alelnök levetette Kishantos, és a parlagfűre elkülönített pénzek lenyúlásának ügyét. A bizottság nagy arányban megszavazta a dolgot, forog tovább a gépezet.

Szóra sem érdemes. Ma is hülyének néztek minket egy kicsit, cserébe mi úgy is viselkedünk. Igaz hogy Kishantos ügye bejárta az európai sajtót, minket, magyarokat ez alig érdekelt. Illetve bocsánat. Akit érdekelt, az már agitált, veszekedett, be is rekedt mára. Akit meg nem, az otthon maradt. Ahogy az index írta, a fenekével szavazott a nép. Nem, a nép a fenekével mást szokott csinálni. Az igaz, hogy nem kevésbé büdöset, mint a mai napi politikai élet, de a két dolog mégsem ugyanaz. Attól ugyanis, hogy a nép, úgymond a fenekével szavaz, Bencsik János, a fent említett bizottság kománypárti alelnöke még simán kihúzhat számukra két piszkosul kényelmetlen ügyet a politikai életből. És ki fognak húzni holnap is, meg azután is, meg azután is, egészen addig, amíg a nép a fenekével szavaz.

Csak azt tudnám, aki a fenekével szavaz, az pontosan hogyan? Itt is van bal-fenekű, és jobb-fenekű szavazó? (Moldovától nem szó szerint: “Olyan szegény, hogy még a segge is két darabból van”.) Vagy teszem azt, az első fenék szavazó emléklap helyett emlék wc papírt kap? Aki meg még sosem szavazott a fenekével, az a szűz fenék-szavazó? És ami a legjobban érdekel, két választás között, például egy ilyen fent említett szóra sem érdemes napi eseménykor - hol van a fenék-szavazó feneke? A fején?

Csak tisztánlátás végett: nem akarom, hogy bárki a baloldali pártokra szavazzon, nem azért vagyok dühös, mert a népi nihilizmus miatt most (is) elbukott az mszp meg a dk meg a többi. Nem. Én nyíltan felvállalom, egy civil összefogásra szavaztam (nem pesti vagyok). A szavazatom nyilván ment a levesbe, ezt már akkor is tudtam, de él bennem a remény. Egyszer a fenék-szavazók még meg fogják dönteni ezt a végtelenül elhasznált baloldalas-fideszes hatalmi tömböt, és akkor borulni fog a bili.

Csakhogy minél több a fenék-szavazó, annál nagyobbra nő az a bili választásról választásra.

Ahogy Fabius kolléga írta a Varánuszon, akart egy lehúzós cikket írni Falusról, de a röhögéstől nem bírt. Most lassan én jutok el ide. Hallgassák csak: a szocialista párt országos vezetői nem, míg a budapesti párttanács meg támogatja Bokrost, akinek javára Falus visszalépett.

Mivanmivanmivan?

Na jó, végül is a pártdemokrácia is valami, de a röhögőgörcs, az meg a másik. És tudják fokozni. He has a wife, you know.

...nem fogadhatják el, hogy kész helyzet elé állítsák őket. Az MSZP hétfő esti ülésén több elnökségi tag kifogásolta, hogy rossz üzenet lenne, ha az MSZP beállna egy olyan jobboldali jelölt mögé, aki a megszorításairól híres.

Azt most hagyjuk, hogy a sakkban, de még a Ki nevet a végén?-ben is úgy kell játszani, hogy mi állítsuk kész helyzet elé az ellenfelet - ez az MSZP-nek úgy 2006 óta konzekvensen nem sikerül. Nem baj, legalább látják, hogy ez gond, azért ez is valami. Nade emberek, szocialista barátaim! Pontosan melyik pártnak a kormányában csinálta az ikonikus megszorítást ez a kitűnő jobboldali jelölt?

Igen, annak. Szegfű van a logóján. Ennyi.

Tényleg nem zavar titeket, hogy egy lépésben vissza lehet ütni a fő tromfotokat? Nem kéne akkor pályát változtatni?

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebookon is:

Elég sokatmondó a hazai politikai élet magát "demokratikusnak" nevező oldaláról, hogy politikai innovációja a budapesti főpolgármesterjelölt-állításban odáig terjedt, hogy jelölt egy tökéletesen alkalmatlan figurát, majd most várhatóan visszalépteti. Mondjuk legalább ez utóbbiig is eljutott, de csupa vereséggel nem lehet háborút nyerni. Nem is fognak.

Miért lett Falus a főpolgármester-jelölt, kicsit kínosan későn? Mi volt a kiválasztási szempont? Semmi más, minthogy ő volt az első olyan név, amelytől az asztal körül ülő három, közös jelöltet nagyon állítani akaró, de egymás előretörésétől féltékenyen tartó párt - MSZP, DK, Együtt - egyike sem dobott egy hátast. Ez a feltétel persze gyakorlatilag kizárta, hogy értelmes jelöltet állítsanak. Aztán amikor a közvélemény-kutatások már az egyébként eleve kudarcnak megjelölt második helyre sem hozták ki Falust (a győzelemnek pedig a leghalványabb esélye sem volt nála soha), és most még ezzel a gyönyörű "bilincsbe zár az Egyetlen" örökbecsűvel is előrukkolt, visszaléptetik. Ebből az a tanulság, hogy (1) ha nyerni akarok, akkor nyerni akarok és nem a partnereim esetleges előretörésétől félni (2) keresek egy alkalmas arcot, és jó előre, nyilvánvalóan felépítem. Nem kizárt, hogy a semmiből is berobbanhat valaki - de kérem, ne egy vödör jeges vízzel próbálkozzon, maximum a cirkuszban vagy a kabaréban. Falus lehet, hogy jó tisztifőorvos volt, de neve ezzel a két hónappal a töketlenkedés és a gyáva, eleve defenzívára játszó jelölés szinonimája lett.

Hogy nincs alkalmas ember ebben a három pártban? Akkor viszont minek vannak?

Úgy tűnik, így most Bokrosra száll át a jelölés. A saját szemszögükből ez racionális lépés. Még egy halvány, általunk üdvözlendő jobbratolódást, a populizmustól a gazdasági racionalitás felé tett lépést is felfedezhetünk, de ez azért részben wishful thinking. Azt pedig ne feledjük, hogy a hazai politikai jobboldal szavazói nem igazán fognak magukénak tartani olyasvalakit, aki a jobboldal számára ikonikus toposzokkal szembemegy. Ettől függetlenül a balos szavazók összefogását egy valamennyire jobbra húzó figurával akár politikai innovációnak is tekinthetnénk, ha nem a sokkal nagyobb blamázstól megóvó kényszer lenne.

Összességében azonban az egész sztori egy újabb méretes bukta a szocialistáknak és klónjaiknak, amely megmutatja: nem tartják kezükben a saját dolgaikat sem. Akkor meg miért mondják, hogy szavazzon rájuk bárki is?

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on is:

Obama amerikai elnök ma hajnalban beszólt Magyarországnak. Nem avatkozott a belügyeinkbe épp, csak közölte, hogy szerinte nálunk szívatják a kormányfüggetlen civileket (felsorolt még pár államot, nem kerültünk menő klubba), és hogy neki ez nem tetszik. Meg hogy szerinte ez "nemzetbiztonsági kockázat". Mármint az amerikai nemzeté.

Nem, kedves olvasó, nem azért vagyunk veszélyben, mert a "nemzetbiztonsági kockázat" után jönnek a Tomahawk rakéták. Ez most másról szól, különben is, mint azt megtudhattuk ma Szíjjártó külgazdasági és külügyminiszter úrtól,  szövetségesek vagyunk, egyébként sincs semmi alapja Obama szavainak, nincs itt semmi látnivaló.

Nem, ez a dolog az ingerküszöbről szól, amit elértünk. Voltak ennek előjelei, de persze mindenre lehet legyinteni, ahogy erre is most. Amikor először európai, aztán amerikai konzervatív (!) lapok szerkesztőségi cikkben kutyázták a kormányunk ténykedését. Persze, nyilván a libsibolsik íratták a cikkeket, legyintettek a fideszfanok meg persze a Fidesz is, és megyünk tovább az orbáni úton. Csak előbb-utóbb összejön a kritikus tömeg, és átvisszük az ingerküszöböt. Először Clinton (aki rég járt Magyarorszgon), és aztán Obama.

Veszélyes ügy ez, de először a tájékozottságukról. Nehogy valaki azt higgye, hogy ezt így akár a hazai szétesett és épp öngyilkos elit kommandót játszó baloldal, akár valamilyen nemzetközi cionista összeesküvés össze tudná hozni. Igazából senki sem tudná - ha az amerikai átlagpolgár véleménye nem lenne valami hasonló. Amerikának elég jó hírszerző apparátusa van, de ehhez az nem is kell: elég néhány ember a követségen, aki csak megnézi a híreket. És nem foglalkozna velünk Obama, ha nem tartaná az amerikai kormány ezt fontosnak, ennél jóval drágább az ideje.

És miért, hogyan veszélyes ez? Ezek az emberek véleményvezérek. A Frankfurter Allgemeine Zeitung meg a The Washington Post is azok, Clinton is az, de Obama a pozíciója miatt nagyon is. Sokan hallgatnak rá - és a kérdés itt igazából Merkel és európai konzervatív társai. Pár hónapja írtuk, nem fenyeget európai kirekesztésünk. Most sem érzem a közvetlen veszélyt - azt viszont igen, hogy hallatlanul megnőtt e kijelentés bizonytalansága. És minden olyan nyilatkozattal, amely a most elvárt keménykedés szerint önt olajat a tűzre, ez a bizonytalanság nő. Azt írtuk, hogy nincs előjele európai kirekesztésünknek - közvetlenül most sincs, de Obama nyilatkozata közvetetten bizony erre mutat. Előbb-utóbb meg kell mondaniuk, hogy a Nyugat egy polgári klub, ahol nem tesznek rendszerszerűen mást, mint amit mondanak és amit elfogadnak.

Ha valamikor, most kéne egy profi külügy - de hát ugye, a janicsár jobban kell, mint a profi. Így aztán a profi apparátus és önvédelmi mechanizmusok nélkül léphetünk be a veszélyzónába. És hát olyan külügy sem ártana, amelynek vezetője ismeri a Nyugatot, és nem a keleti illiberális példaképek seggének minden haszon nélküli fényesre nyalásában szerzett szolid gyakorlatot. És lenne a Fidesznek ilyen embere, ez még innen, a partvonalról is látszik.

Továbbra is fenntartom, hogy amíg a Fidesz az Európai Néppárt tagja, addig nem szórnak ki minket. A címben is említett veszélyzónát abban látom, hogy ha a Fideszt kizárják a Néppártból, akkor utána már nem lesz néhány hónap korrekciós időszak. Ha a nyugati véleményvezérek mind ellenünk fordulnak, akkor európai kirekesztésünk az esetleges néppárti kizárás után hetekkel, vagy ha épp valamit, mondjuk egy kritikus ponton orosz-ukrán ügyben benézünk, napokkal is megtörténhet. Legjobb szomszédaink lelkes támogatásával persze.

Ezt eddig a Fidesz minden áron el akarta kerülni, még azt is, hogy a túlzottdeficit-eljárás miatt befagyjanak az uniós pénzeink: a NER nem finanszírozható ezek nélkül. Nyilvánvaló, hogy az EU-Magyarország viszonylatban a status quo fenntartása a Fidesz gazdasági holdudvarának nagyon is érdeke. Simicska, ugye. De hát mintha a régi szép rendszer most akarna szétrobbanni, nem? A többiek meg, megannyi Szíjjártó meg Lázár, soha nem fognak ellentmondani Orbánnak, de ami talán még rosszabb, hogy intellektuális partnerei sem lesznek. Orbán egyedül marad, és kérdés, hogy kétségtelen politikai érzéke nem hagyja-e pont a legfontosabb pillanatban cserben. És 2-3 nap gondolkodás - mialatt a szabadságharcra programozott janicsárok nyomják a közleményeket - végzetes időveszteség is lehet.

Nem állítom, hogy így lesz, sőt kívánom, hogy ne legyen így. Csak a forgatókönyv valószínűsége nőtt meg. - Ez még nem Seldon-válság, de a mester már csettintene, különösen a beharangozott megszorítások hallatán.

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:

A blog rendszeres olvasói számára nyilván nem meglepetés, hogy a létező és választható politikai formációk közül mi leginkább a Lehet Más a Politikával szimpatizálunk. Augusztusban szintet léptünk; bár eddig csak kommentelt zászlónk alatt, mégis egy blogtársunk, Csárdi Antal az, akit az LMP budapesti főpolgármester-jelöltjének választott. Nyilvánvaló elfogultságunk jeleként noszogattuk, írjon már ide is magáról és terveiről. Figyelem, kampánycikk következik!

Sokat gondolkodtam mielőtt beleálltam a feladatba, és elvállaltam, hogy elinduljak Budapest főpolgármesteri címéért. Amiért mégis így kellett döntenem, az volt, hogy visszanézve a félmúltba, Budapesten nem volt olyan városvezető, akinek lett volna koncepciója arról, hogy milyen fővárost akarnak az itt élők. Tarlós Istvánt nem tartom jó polgármesternek. Azért nem, mert nem városépítő politikus, csak üzemeltető, de nem városépítő. Az van a fejében, hogy mi történik ma Budapesten, de azt nem látjuk, hogy azon is gondolkodna, mi lesz itt akár csak 10 év múlva. Az ellenzéki jelöltekkel kapcsolatban pedig azt látom, hogy ők nem Budapestért indulnak, hanem azért, hogy saját politikai problémáikat megpróbálják megoldani, nekik a főváros csak eszköz erre.

Szerintem Budapest az emberi kapcsolatokról kell, hogy szóljon. Nem szabad, hogy a budapestiek idegenek legyenek egymásnak, hiszen még egy ekkora város is közösség. A közösségben nem elmennek egymás mellett az emberek, hanem beszélgetnek, motiválják egymást, megőrzik közös értékeiket és újakat teremtenek. Az igazi közösség tagjai emberséget, figyelmet, ötleteket adnak és kapnak egymástól. Az igazi közösség otthon érzi magát és otthont teremt.

Budapesten pedig ma nem mindenki érzi otthon magát. Ez jórészt azért van, mert az elmúlt évtizedek elidegenítették az embereket egymástól. A Kádár-korszak nem tisztelte a magántulajdont, elvileg minden közös volt. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy egy idő után az emberek a korábban magukénak érzett közterületeket sem érezték többé sajátjuknak. Ezért lettek mára néhol elviselhetetlenül koszosak, szeméttel teliek az utcák. Kialakult az a felfogás, hogy ha magunkra zárjuk az ajtót, onnantól vagyunk otthon. A rendszerváltás utáni városvezetés – és a kormányok – sem hozták közelebb az embereket saját lakóhelyükhöz. Valahol elveszett a közösségben való gondolkodás képessége.

A helyzet nem jó, de szerencsére nem is reménytelen. A rendszerváltás után felnőtt egy generáció, amelyik nem sérült az elmúlt rendszerben, és amelyiknek természetes, hogy megszervezze önmagát. Budapest ezért reményteli hely.

Gondoljunk csak a kerékpáros mozgalomra, ami önmagából nőtt ki. Ma már nem lehet úgy városalakításról beszélni, hogy ne vegyük figyelembe a bringások érdekeit. A romkocsmakultúra is ennek a generációnak az önmegvalósításáról szól. Közösségi kertek nyílnak két ház közti üres telkeken, olyan egyletek jönnek létre, amik meg akarják védeni a fákat, ha ki akarják azokat vágni, vagy az a céljuk, hogy az emberek visszafoglalják a Dunát.

Szerintem a városvezetésnek az a feladata, hogy ezeket az alulról szerveződő, valós megoldásokat kínáló civil mozgalmakat felkarolja és teret adjon ötleteiknek. Ez a frissesség fel tudja szabadítani a szunnyadó energiákat minden városlakóban.

Büszke vagyok, hogy felmenőim között tudhatom Kamermayer Károlyt, az egyesült Budapest első polgármesterét. Ő azért lett sikeres polgármester, mert ugyanezt ismerte fel már az 1860-as években. Létrehozta a Fővárosi Egyletet, meghallgatta az emberek városjobbító ötleteit, katalizátora lett a javasolt változtatásoknak, és ami szintén rendkívül fontos: közösséget alkotott. Nem is csoda, hogy háromszor választották újra. Új, korszerű közigazgatást teremtett, a városi közúthálózatot korszerűsítette, fejlesztette a város víz- és csatornahálózatát. A köz javát szolgáló épületek nőttek ki a földből.

Nagyságát mutatja, hogy képes volt lemondani a pozíciójáról, mikor úgy érezte, hogy egészségi állapota miatt nem képes ellátni feladatát. Így hát az általa elindított Fővám-téri csarnok (ahol magam is dolgozom) átadásánál már mint egyszerű polgár volt jelen, nem motiválta a szalag-elvágás fétise. Saját magam számára sem tudok nemesebb feladatot elképzelni annál az útnál, amit ő végigvitt várospolitikusként.

Érdekes módon a párhuzam, az akkor és a most között csak akkor esett le, mikor megalkottuk néhány hónapja az LMP Budapest programját az önkormányzati választásra. Rádöbbentem, hogy a város szempontjából nagyon hasonló történelmi helyzetben kezdtünk el dolgozni. '48 után negyed évszázad kellett, hogy valami történjen a fővárosban. Kamermayer és társai felébresztették, pezsgővé tették az addig szundikáló fővárost.

Budapest jelenleg hasonló helyzetben van, szundikál. Ennek oka, hogy a mindenkori városvezetések a pecsenyéjüket sütögették, az emberek feje fölött. Ennek itt és most véget kell vetni. Be kell csatornázni azt a rengeteg jó ötletet, amik csak arra várnak, hogy felfedezzék őket. Alulról építkezve építjük újra a várost magunknak.

A századfordulóra Budapest lett Európa egyik legtisztább fővárosa. Azért, mert a budapestiek büszkék voltak a városukra, figyeltek rá és tettek érte. Határozott célom, hogy Budapest újra olyan közösséggé váljon, ami képes hasonlókra, ahol a városra mindenki saját otthonaként tekint, és nem csak egy helyre, ahol lakik.

Most nem leszek hosszú.

Szíjjártó Pétert jelöli külügyminiszternek Orbán Viktor.

A rendszerváltás óta ezt a posztot Jeszenszky Géza, Kovács László, Martonyi János, Somogyi Ferenc, Göncz Kinga, Balázs Péter, ismét Martonyi János, végül a most európai biztossá avanzsáló Navracsics Tibor töltötték be. Lehet vitatni egyikük-másikuk ténykedését vagy jellegtelenségét, de most szintet lépünk. Nem felfelé, sajnos.

Nekem csak egy kérdésem lenne a meghallgatáson, kérem, tegye már fel valaki ott:

Hogy a súlyba lehet morálisan elfogadni, hogy olyan ember képviselje a nemzetközi színtéren hazánkat, aki két éve, október 9-én egy sajtótájékoztatón különösebb érvelés nélkül ezt találta mondani:

A magyar kormány a maga részéről lezártnak tekinti a Safarov-ügyet.

Emlékszünk, Safarov az az azeri katonatiszt volt, aki magyarországi tartózkodása alatt egy évtizede baltával miszlikba vágta közös képzésbeli örmény társát - közismert nevén ő a baltás gyilkos. Ezt az arcot engedtük el, hogy büntetése hátralevő részét Azerbajdzsánban töltse le, majd hazaérkezése délutánján szabadon is engedték ott, majd előléptették (stílszerűen őrnaggyá...) és még kitüntetést is kapott. Vagyis vagy (1) frankón átvertek minket, vagy (2) meg volt ez előre dumálva, csak nem volt arcunk ezt világgá kürtölni. Válasz persze nem volt, csak némi hebegés Szíjjártó úr részéről az azeri befektetők miriádjáról, akik azonban nem jelentek meg azóta sem. Sőt, lehet, hogy hamarosan a nagy csinnadrattával beindult közvetlen légi kapcsolatnak is befellegzik.

Szóval kérdezem: Szíjjártó "lezártnak tekinti a Safarov-ügyet" Péter jelölésével azt mondjuk, hogy tényleg ez az erkölcsi mércénk?

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on is:

Vendégszerzőnk, Sneé Péter írása

A feledékenység népbetegség. Hivatalosan bejegyzett koruk szerint régóta felnőtt emberek veszejtik el egyik napról a másikra történelmi emlékezetüket, hogy maguk előtt is igazolják: nem volt ez mindig így! Ha kilátástalan helyzetükben kevéssé bizakodhatnak egy paradicsomi jövőben, vagyis nincs többé, ami élni segítené őket, akkor legalább az átszínezett és -komponált múltjuk harmonikus szépségével vigasztalódnának sivár jelenükért. Észre sem veszik, hogy ugyanazon logika mentén cselekednek, mint politikai ellenlábasaik, akik mundérba bújtan, esetleg sújtásos bocskaiban andalító operett-dallamok közepette álmodoznak sosem volt dicsőségükről. Félreértés ne essék, amennyiben nincs elég merszünk a szembenézésre életünk gyalázatos kudarcaival, kedvünkre válogathatunk a makacs tények elől menekülés útjai, formái közt. Ha ez megnyugtat és biztonságba ringat minket, akár napestig hazudhatunk magunknak, csak azt ne higgyük, rajtunk kívül bárki is komolyan veszi tarka mesénket.

Mindnyájan hajlamosak vagyunk átesni a ló túlsó oldalára, és hevesen pocskondiázni, amiért negyed vagy fél százada még annyira lelkesedtünk. A halálunk feletti kétségbeesésen túl erre szorít társas létünk, valamint személyiségünk addigi fejlődésének némely vonása is, például az, hogy különböző életidőben mást és mást tartunk feladatunknak, illetve nemzedékről nemzedékre elütő generációs sajátosságokra hivatkozunk a döntési pozíciók birtoklói vagy éppen bitorlói elleni fenekedésünkben (lásd. „Uj nép, másfajta raj./ Másként ejtjük a szót, fejünkön/ másként tapad a haj.” József Attila: A város peremén, 1933). Ettől persze nem volna szükségszerű és elkerülhetetlen a tények semmibevétele, majd helyettesítése légből kapott állításokkal. Több kell hozzá: a múlt pártos kisajátításáért vívott ádáz küzdelmek észrevétlen, önkéntes és meggondolatlan támogatása.

Amennyiben pozícióik megerősítése végett a rendiség feltámasztásán munkálkodnak az uralmon lévők, és történelmi ismeretek hiányában olyan példaképeket állítanak mindnyájunk elé, akik vérmes kritikusai voltak a hajdani rangkórságos világnak, akkor a demokraták mezében tetszelgő, modernista ellenfeleik nyomban fölidézik a zsarnoki közelmúlt eddig elhallgatott kedvezéseit és nem győzik dicsérni, csodálni a durva elnyomáson alapuló rendszer humanizmusát. A fehér lovas ellentengernagy anakronisztikus figurájával szemben pajzsra emelik az „okos”, egyes megközelítésekben már bölcsnek titulált „Nagy Sakkjátékost” (ahogy Hofi rajongta körül), és diszkréten mellőzik hatalomra kerülésének, valamint működésének kellemetlen részleteit. Mint ahogy azt sem firtatják, ki irányította valójában az országot évtizedeken át, vagyis miért adta szovjet őrség a szolgálatot majd’ minden fontosabb magyar katonai objektum előtt. A biztonság, jólét és nyugalom megteremtőjeként emlegetik a baráti állam támogatását, melynek révén – a stabil keleti piacnak hála -, tervezhető és ötévenként újratervezett jövő elé állhattunk, és a mintaszerű fejlődés előnyeit élvezhettük. Az egyenlőség jegyében annyira modernizálódtunk és kiteljesedtünk, hogy abszurdnak hat már e rózsaszín korszak jellemzése diktatúra gyanánt, mivel a represszió közismerten puha volt, az áldozatok és besúgóik, az üldözöttek és üldözőik kapcsolata pedig közvetlen, szinte már kedélyesen rokoni.

Utólag nehezen magyarázható így, miért morgolódtunk, és azon kevesek, akik tenni próbáltak ellene, minek lázongtak, szervezkedtek szüntelenül? Alighanem tévútra csalt minket az imperializmus szirénhangja! Bár a varázsos harmóniák elkábíthattak, finnyás orrunkat valahogy csak megütötte a hazánkban ideiglenesen állomásozó déli hadseregcsoport tagjainak egyenruhájából áradó évtizedes verejtékszag. Kínos persze a jegygyűrűjüket bagóért vesztegető, a kaszárnyából kívánságunkra bármit kilopó éhes és a tisztek által csizmás lábbal összerugdosott „új emberek” valódi prototípusának felidézése. Mintha a társadalmi egyenlőtlenségek üdvös voltába kapaszkodó új hatalmasok ellenében csipetnyi lelkiismeret furdalás nélkül nevezhetnénk egyenlősítőnek a teljes fejlődésképtelenséget és köznyomorúságot hozó karhatalmi rendet, hol zömünk fő törekvése az elérhető kiváltságok megszerzésére irányult. Lehetőségeink pártálláshoz, politikai aktivitáshoz és személyes kapcsolatokhoz kötésétől izmosodott lépten-nyomon megalázott, semmibe vett, kigúnyolt önérzetünk?

Régen mindenkinek fedél volt a feje fölött, és tisztes munkával, biztos megélhetéssel rendelkezett - halljuk mind gyakrabban -, mese csupán a lepusztult munkásszállásokon, emeletes ágyakban tengődő nők és férfiak testi-lelki nyomorúsága, ahogy büszkeségünk, az atomerőmű szomszédságában félig földbe ásott putrikban tengődő családoké is. A kibeszéletlen szenvedések, az elfojtott indulatok hagyta űrt az egyetemes szolidaritás deklarált eszméi takarták el, mialatt a velük összeegyeztethetetlen nemi, faji, vallási és származási diszkrimináció rejtetten tovább élt, miként Csalog Zsolt vagy Tar Sándor szociográfiái bizonyították. Az oktatás ingyenes volt ugyan, ám ideológiailag kötött. Még az ország Vörös Zászló Érdemrendjével kitüntetett vezető egyetemének mosdójába sem szabadott beengedni a külföldi tudományos delegációkat, nehogy hírét vigyék a higiéniás állapotoknak. A szavakban támogatásra kész, ám felettébb elővigyázatos, a neki nem-tetszőket félreszorító kultúrapolitika azonban kétségkívül példaadónak bizonyult, akárcsak a társadalmi nyilvánosság szigorú ellenőrzése, melynek emblémája az ország legnagyobb közkönyvtára egyik részlegének Zárolt Anyagok Tárává minősítése és vasajtóval elrekesztése volt. Szellemi restségre vall ma is, ha múltunk tanulságainak megismerése helyett kalandos történeteket regélünk, amivel nemcsak jelenünk elviselhetőbbé tételét mulasztjuk el, hanem egy kevesebb vétekkel, bűnnel terhelt jövő megalapozását is.

Sneé Péter

Egy kattintás és nem maradsz le posztjainkról:

Pár napja írtam egy bejegyzést, hogy jajj, vajh' ki lesz a baloldal közös jelöltje, a megváltó, ám hamarabb kiszivárgott az infó - Falus Ferenc - mintsem megnyomhattam volna a publikál gombot. C'est la vie, a magyar nyelvű írott kultúra ezzel nem lett szegényebb, ám az mszp utólagos helyezkedése miatt megintcsak aktuálissá váltam.

Én ugyanis azt fájlaltam, hogy Orbán tusványosi beszéde, amit a liberális demokrácia végéről mondott, külföldön nagyobb vihart kavart, mint itthon. Én kis naív ekkor azt hittem, hogy majd megindul valami, és a demokratikus ellenzék végre feláll, hogy majd elkezdik hallatni a hangjukat az emberek. Ennél azonban enerváltabb az ország, ám még mindig jó esélyt láttam arra, hogy legalább a baloldal lépjen valamit. Teszem azt, hogy kiálljanak a nyílvánosság elé, és azt mondják: emberek, a demokrácia veszélyben van, kapjuk össze magunkat. Bár utáljuk egymást, ez most legyen másodlagos, de fogjunk össze. És ha jönne valaki, aki nálunk okosabb, ügyesebb, vagy legalább hat ujja van a kezén és foggal született, Isten ne adj', nem baloldali politikus, akkor mi hátralépünk és pártérdekek nélkül is támogatjuk, csak ébresszük már fel az embereket! Tessék jelentkezni.

Nem ez történt. Jött azonban a megállapodás, olyan amilyen, ez egy politikai alku, nincs ezzel semmi bajom, ilyen a demokrácia, így csinálják ezt máshol is - még az esélyesek is.

Új reménysugár gyulladt ki azonban a magyar demokrácia egén, méghozzá az mszp pártházának ablakában. Merthogy utólag elmismásolni a kerületi képviselői helyek felosztását... cöcöcö... hát ez olyan emeszpés. Mondhatnám vérciki. Én hülye, kispolgár, gyomorideggel fekszem meg kelek, hogy mi lesz a magyar demokrácia sorsa (nem csak magam miatt, de a gyerek miatt is), ezek meg 1-2 körzeti hely miatt veszélybe sodorják azt az amúgyis halódó összefogásfélécskét, amit ezek kicsikartak egymásból fogcsikorgatva. És hogy hol van itt a reménysugár? Ott hogy jön az Együtt, és azt mondja, akkor induljunk külön! (nomen est omen.) És ha megtennék, az egy takaros kis szög lenne mszp koporsójában. Márpedig az mszp most (és már egy ideje) azzal tenné a legtöbbet a magyar demokráciáért, ha fognának egy űrhajót, beleülnének, és fellőnék magukat a Holdra. Retúrjegy nem szükséges.

Sok itt a dudás, és kicsi a csárda. Három párt egy baloldalon sok. Aki 2018-ban a baloldalra akar szavazni, az úgyis oda fog szavazni, annyire azért nem finnyásak az emberek, hogy számítana a párt neve. Amíg azonban marad a fogcsikorgatós triumvirátus (nevezzük trojkának? Á nem, a keleti felhangok már a fidesznek járnak), az állandó politikai gyilkolászás egymás között csak elriasztja az embereket a politikától - és lassan a demokráciától is.

Egy klikk és nem maradsz le posztjainkról: