A blog rendszeres olvasói számára nyilván nem meglepetés, hogy a létező és választható politikai formációk közül mi leginkább a Lehet Más a Politikával szimpatizálunk. Augusztusban szintet léptünk; bár eddig csak kommentelt zászlónk alatt, mégis egy blogtársunk, Csárdi Antal az, akit az LMP budapesti főpolgármester-jelöltjének választott. Nyilvánvaló elfogultságunk jeleként noszogattuk, írjon már ide is magáról és terveiről. Figyelem, kampánycikk következik!

Sokat gondolkodtam mielőtt beleálltam a feladatba, és elvállaltam, hogy elinduljak Budapest főpolgármesteri címéért. Amiért mégis így kellett döntenem, az volt, hogy visszanézve a félmúltba, Budapesten nem volt olyan városvezető, akinek lett volna koncepciója arról, hogy milyen fővárost akarnak az itt élők. Tarlós Istvánt nem tartom jó polgármesternek. Azért nem, mert nem városépítő politikus, csak üzemeltető, de nem városépítő. Az van a fejében, hogy mi történik ma Budapesten, de azt nem látjuk, hogy azon is gondolkodna, mi lesz itt akár csak 10 év múlva. Az ellenzéki jelöltekkel kapcsolatban pedig azt látom, hogy ők nem Budapestért indulnak, hanem azért, hogy saját politikai problémáikat megpróbálják megoldani, nekik a főváros csak eszköz erre.

Szerintem Budapest az emberi kapcsolatokról kell, hogy szóljon. Nem szabad, hogy a budapestiek idegenek legyenek egymásnak, hiszen még egy ekkora város is közösség. A közösségben nem elmennek egymás mellett az emberek, hanem beszélgetnek, motiválják egymást, megőrzik közös értékeiket és újakat teremtenek. Az igazi közösség tagjai emberséget, figyelmet, ötleteket adnak és kapnak egymástól. Az igazi közösség otthon érzi magát és otthont teremt.

Budapesten pedig ma nem mindenki érzi otthon magát. Ez jórészt azért van, mert az elmúlt évtizedek elidegenítették az embereket egymástól. A Kádár-korszak nem tisztelte a magántulajdont, elvileg minden közös volt. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy egy idő után az emberek a korábban magukénak érzett közterületeket sem érezték többé sajátjuknak. Ezért lettek mára néhol elviselhetetlenül koszosak, szeméttel teliek az utcák. Kialakult az a felfogás, hogy ha magunkra zárjuk az ajtót, onnantól vagyunk otthon. A rendszerváltás utáni városvezetés – és a kormányok – sem hozták közelebb az embereket saját lakóhelyükhöz. Valahol elveszett a közösségben való gondolkodás képessége.

A helyzet nem jó, de szerencsére nem is reménytelen. A rendszerváltás után felnőtt egy generáció, amelyik nem sérült az elmúlt rendszerben, és amelyiknek természetes, hogy megszervezze önmagát. Budapest ezért reményteli hely.

Gondoljunk csak a kerékpáros mozgalomra, ami önmagából nőtt ki. Ma már nem lehet úgy városalakításról beszélni, hogy ne vegyük figyelembe a bringások érdekeit. A romkocsmakultúra is ennek a generációnak az önmegvalósításáról szól. Közösségi kertek nyílnak két ház közti üres telkeken, olyan egyletek jönnek létre, amik meg akarják védeni a fákat, ha ki akarják azokat vágni, vagy az a céljuk, hogy az emberek visszafoglalják a Dunát.

Szerintem a városvezetésnek az a feladata, hogy ezeket az alulról szerveződő, valós megoldásokat kínáló civil mozgalmakat felkarolja és teret adjon ötleteiknek. Ez a frissesség fel tudja szabadítani a szunnyadó energiákat minden városlakóban.

Büszke vagyok, hogy felmenőim között tudhatom Kamermayer Károlyt, az egyesült Budapest első polgármesterét. Ő azért lett sikeres polgármester, mert ugyanezt ismerte fel már az 1860-as években. Létrehozta a Fővárosi Egyletet, meghallgatta az emberek városjobbító ötleteit, katalizátora lett a javasolt változtatásoknak, és ami szintén rendkívül fontos: közösséget alkotott. Nem is csoda, hogy háromszor választották újra. Új, korszerű közigazgatást teremtett, a városi közúthálózatot korszerűsítette, fejlesztette a város víz- és csatornahálózatát. A köz javát szolgáló épületek nőttek ki a földből.

Nagyságát mutatja, hogy képes volt lemondani a pozíciójáról, mikor úgy érezte, hogy egészségi állapota miatt nem képes ellátni feladatát. Így hát az általa elindított Fővám-téri csarnok (ahol magam is dolgozom) átadásánál már mint egyszerű polgár volt jelen, nem motiválta a szalag-elvágás fétise. Saját magam számára sem tudok nemesebb feladatot elképzelni annál az útnál, amit ő végigvitt várospolitikusként.

Érdekes módon a párhuzam, az akkor és a most között csak akkor esett le, mikor megalkottuk néhány hónapja az LMP Budapest programját az önkormányzati választásra. Rádöbbentem, hogy a város szempontjából nagyon hasonló történelmi helyzetben kezdtünk el dolgozni. '48 után negyed évszázad kellett, hogy valami történjen a fővárosban. Kamermayer és társai felébresztették, pezsgővé tették az addig szundikáló fővárost.

Budapest jelenleg hasonló helyzetben van, szundikál. Ennek oka, hogy a mindenkori városvezetések a pecsenyéjüket sütögették, az emberek feje fölött. Ennek itt és most véget kell vetni. Be kell csatornázni azt a rengeteg jó ötletet, amik csak arra várnak, hogy felfedezzék őket. Alulról építkezve építjük újra a várost magunknak.

A századfordulóra Budapest lett Európa egyik legtisztább fővárosa. Azért, mert a budapestiek büszkék voltak a városukra, figyeltek rá és tettek érte. Határozott célom, hogy Budapest újra olyan közösséggé váljon, ami képes hasonlókra, ahol a városra mindenki saját otthonaként tekint, és nem csak egy helyre, ahol lakik.