Vendégszerzőnk, Sneé Péter írása
A feledékenység népbetegség. Hivatalosan bejegyzett koruk szerint régóta felnőtt emberek veszejtik el egyik napról a másikra történelmi emlékezetüket, hogy maguk előtt is igazolják: nem volt ez mindig így! Ha kilátástalan helyzetükben kevéssé bizakodhatnak egy paradicsomi jövőben, vagyis nincs többé, ami élni segítené őket, akkor legalább az átszínezett és -komponált múltjuk harmonikus szépségével vigasztalódnának sivár jelenükért. Észre sem veszik, hogy ugyanazon logika mentén cselekednek, mint politikai ellenlábasaik, akik mundérba bújtan, esetleg sújtásos bocskaiban andalító operett-dallamok közepette álmodoznak sosem volt dicsőségükről. Félreértés ne essék, amennyiben nincs elég merszünk a szembenézésre életünk gyalázatos kudarcaival, kedvünkre válogathatunk a makacs tények elől menekülés útjai, formái közt. Ha ez megnyugtat és biztonságba ringat minket, akár napestig hazudhatunk magunknak, csak azt ne higgyük, rajtunk kívül bárki is komolyan veszi tarka mesénket.
Mindnyájan hajlamosak vagyunk átesni a ló túlsó oldalára, és hevesen pocskondiázni, amiért negyed vagy fél százada még annyira lelkesedtünk. A halálunk feletti kétségbeesésen túl erre szorít társas létünk, valamint személyiségünk addigi fejlődésének némely vonása is, például az, hogy különböző életidőben mást és mást tartunk feladatunknak, illetve nemzedékről nemzedékre elütő generációs sajátosságokra hivatkozunk a döntési pozíciók birtoklói vagy éppen bitorlói elleni fenekedésünkben (lásd. „Uj nép, másfajta raj./ Másként ejtjük a szót, fejünkön/ másként tapad a haj.” József Attila: A város peremén, 1933). Ettől persze nem volna szükségszerű és elkerülhetetlen a tények semmibevétele, majd helyettesítése légből kapott állításokkal. Több kell hozzá: a múlt pártos kisajátításáért vívott ádáz küzdelmek észrevétlen, önkéntes és meggondolatlan támogatása.
Amennyiben pozícióik megerősítése végett a rendiség feltámasztásán munkálkodnak az uralmon lévők, és történelmi ismeretek hiányában olyan példaképeket állítanak mindnyájunk elé, akik vérmes kritikusai voltak a hajdani rangkórságos világnak, akkor a demokraták mezében tetszelgő, modernista ellenfeleik nyomban fölidézik a zsarnoki közelmúlt eddig elhallgatott kedvezéseit és nem győzik dicsérni, csodálni a durva elnyomáson alapuló rendszer humanizmusát. A fehér lovas ellentengernagy anakronisztikus figurájával szemben pajzsra emelik az „okos”, egyes megközelítésekben már bölcsnek titulált „Nagy Sakkjátékost” (ahogy Hofi rajongta körül), és diszkréten mellőzik hatalomra kerülésének, valamint működésének kellemetlen részleteit. Mint ahogy azt sem firtatják, ki irányította valójában az országot évtizedeken át, vagyis miért adta szovjet őrség a szolgálatot majd’ minden fontosabb magyar katonai objektum előtt. A biztonság, jólét és nyugalom megteremtőjeként emlegetik a baráti állam támogatását, melynek révén – a stabil keleti piacnak hála -, tervezhető és ötévenként újratervezett jövő elé állhattunk, és a mintaszerű fejlődés előnyeit élvezhettük. Az egyenlőség jegyében annyira modernizálódtunk és kiteljesedtünk, hogy abszurdnak hat már e rózsaszín korszak jellemzése diktatúra gyanánt, mivel a represszió közismerten puha volt, az áldozatok és besúgóik, az üldözöttek és üldözőik kapcsolata pedig közvetlen, szinte már kedélyesen rokoni.
Utólag nehezen magyarázható így, miért morgolódtunk, és azon kevesek, akik tenni próbáltak ellene, minek lázongtak, szervezkedtek szüntelenül? Alighanem tévútra csalt minket az imperializmus szirénhangja! Bár a varázsos harmóniák elkábíthattak, finnyás orrunkat valahogy csak megütötte a hazánkban ideiglenesen állomásozó déli hadseregcsoport tagjainak egyenruhájából áradó évtizedes verejtékszag. Kínos persze a jegygyűrűjüket bagóért vesztegető, a kaszárnyából kívánságunkra bármit kilopó éhes és a tisztek által csizmás lábbal összerugdosott „új emberek” valódi prototípusának felidézése. Mintha a társadalmi egyenlőtlenségek üdvös voltába kapaszkodó új hatalmasok ellenében csipetnyi lelkiismeret furdalás nélkül nevezhetnénk egyenlősítőnek a teljes fejlődésképtelenséget és köznyomorúságot hozó karhatalmi rendet, hol zömünk fő törekvése az elérhető kiváltságok megszerzésére irányult. Lehetőségeink pártálláshoz, politikai aktivitáshoz és személyes kapcsolatokhoz kötésétől izmosodott lépten-nyomon megalázott, semmibe vett, kigúnyolt önérzetünk?
Régen mindenkinek fedél volt a feje fölött, és tisztes munkával, biztos megélhetéssel rendelkezett - halljuk mind gyakrabban -, mese csupán a lepusztult munkásszállásokon, emeletes ágyakban tengődő nők és férfiak testi-lelki nyomorúsága, ahogy büszkeségünk, az atomerőmű szomszédságában félig földbe ásott putrikban tengődő családoké is. A kibeszéletlen szenvedések, az elfojtott indulatok hagyta űrt az egyetemes szolidaritás deklarált eszméi takarták el, mialatt a velük összeegyeztethetetlen nemi, faji, vallási és származási diszkrimináció rejtetten tovább élt, miként Csalog Zsolt vagy Tar Sándor szociográfiái bizonyították. Az oktatás ingyenes volt ugyan, ám ideológiailag kötött. Még az ország Vörös Zászló Érdemrendjével kitüntetett vezető egyetemének mosdójába sem szabadott beengedni a külföldi tudományos delegációkat, nehogy hírét vigyék a higiéniás állapotoknak. A szavakban támogatásra kész, ám felettébb elővigyázatos, a neki nem-tetszőket félreszorító kultúrapolitika azonban kétségkívül példaadónak bizonyult, akárcsak a társadalmi nyilvánosság szigorú ellenőrzése, melynek emblémája az ország legnagyobb közkönyvtára egyik részlegének Zárolt Anyagok Tárává minősítése és vasajtóval elrekesztése volt. Szellemi restségre vall ma is, ha múltunk tanulságainak megismerése helyett kalandos történeteket regélünk, amivel nemcsak jelenünk elviselhetőbbé tételét mulasztjuk el, hanem egy kevesebb vétekkel, bűnnel terhelt jövő megalapozását is.
Sneé Péter
Egy kattintás és nem maradsz le posztjainkról:
