A héten ismét felmerült a 13. havi nyugdíj ötlete. Néhány nappal ezelőtti posztunkban már értekeztünk ennek a társadalomromboló hatásáról, de mivel a téma egy jellegzetes magyar korszellemet és kórtünetet tükröz, úgy gondoljuk érdemes tovább elemezni.
Ha az alapvető elemeire bontjuk, mire van szükség egy társadalom közös kasszájának kiadási oldalán, a legmagasabb prioritásként három területnek kell szerepelnie. Ezek az egészségügy, az oktatás és az aktív (értsd: dolgozó, munkával rendelkező) családok támogatása. Nyilvánvaló, hogy egy ország és ezáltal a lakosainak legkiemelkedőbb közös érdeke, hogy a tagjai minél tovább éljenek egészségesen (minél tovább fizessenek adót és legyenek képesek gondoskodni magukról), az életük során minél magasabb színvonalú munkát legyenek képesek elvégezni (ezáltal több adót fizessenek és nőjön az öngondoskodási képességük és életszínvonaluk) illetve, hogy biztosítsák a népesség reprodukcióját.
Ha megvizsgáljuk a mai magyar folyamatokat azt látjuk, hogy az előbb felsoroltaknak szinte mindenben az ellenkezője zajlik. Az egészségügy helyzete kétségbeejtő, dolgozóinak morális és anyagi helyzete katasztrofális, az orvosok elvándorlása már az alapvető működést veszélyezteti. Az oktatásból folyamatos a forráskivonás, ami a tehetséges diákokat szintén elvándorlásra készteti, az oktatásban nem részesülőket pedig ázsiai színvonalú alacsony hozzáadott értékű munkára predesztinálja. A magas keresetű aktív dolgozók gyerekvállalásának adórendszeren keresztüli támogatására a kormány tett ugyan lépéseket, de egy szűk kör támogatása nem fog csodát tenni, ha például nincs elegendő óvoda sem.
Itt szögezzük le, hogy ma Magyarországon nincs olyan politikai formáció, amely a társadalom aktív rétegének (adófizető) széleskörű képviseletét vállalná fel. A Fidesz korábban elindult ugyan ebbe az irányba, de erejéből csak egy szűk, jól kereső réteg támogatására jutotta, utána, mint látható, őket is elérte a neokommunista szociális demagógia. Ma Magyarországon, a szavazatszerző politikai stratégia arra alapul, hogy minél több embert taszítsanak állami függésbe, majd ezen függő státuszú emberek érdekeinek húzd meg-ereszd meg jellegű kiszolgálásával az éppen kormányon lévő erő biztosítani próbálja a hatalmon maradását. Ez a társadalom szempontjából katasztrofális.
Látható, hogy miközben a társadalom fejlődésének alappilléreit tekintve is rendkívül súlyos a helyzet, minden rövidtávú politikai érdekeket szolgáló felvetés, mely a társadalom inaktív rétegeit támogatja, egyszerűen elfogadhatatlan és éppenséggel pont az ezzel ellenkező irányú döntések lennének szükségesek. Ennek megfelelően nem az öregségi nyugellátás további expanziója, hanem éppenséggel annak csökkentése lenne kívánatos.
A KSH 2012 december 18-ai statisztikái alapján a bruttó átlagkereset 219.500,- Ft volt. Ez 2013-ban 143.000,- Ft nettó bért jelent. Ez az az összeg, aminél egyetlen inaktívnak sem szabadna többet megkapnia mások adójából finanszírozva. Az öregségi nyugdíjak esetében éppen ezért tekintsük ezt egy kifizetési maximumnak.
Az Országos Nyugdíjfolyósító 2011-es évkönyve alapján (a 2012-es még nem jelent meg) 340.000-en kapnak ennél magasabb összegű nyugellátást. A mindenkori átlagkeresethez kötődő nyugdíjmaximum bevezetése ebből a tételből évi 140 milliárd forint megtakarítást hozna az országnak. A 100.000 és 143.000 Ft közötti ellátási kategóriában közel 600.000-en vannak. Ha ezeknél az ellátottaknál mindenkit eggyel alacsonyabb kifizetési sávba sorolunk illetve a 90.000-100.000-es kategóriában is 5000-el csökkentjük a kifizetéseket, az 90 milliárdos kiadáscsökkentést jelent. A két tétel együtt 230 milliárd forint, a 2011-es öregségi nyugdíjkiadások (1877 mrd) 22%-a, a teljes nyugdíj ellátási kiadások (2894 mrd) 8%-a.
Ezen kívül szükséges a nyugdíjasokat illető, állami kiadással járó összes kedvezmény megszüntetése. Ez a rendszer egyébként is átláthatatlan. Ez egy szolgáltatásnak minősül amit az állam rendel meg többek közt például a MÁV-tól, illetve a Volán társaságoktól. Ezt a szolgáltatást viszont évek óta nem fizetik ki, a közlekedési társaságok veszteségeit viszont más adóforrásokból pótolják a nyugdíjkasszán kívülről. Az erre fordított összeg ennek megfelelően gyakorlatilag meg sem állapítható pontosan, de több tíz milliárdos tételt jelent.
A nyugdíjak jelenleg minden évben az inflációnak megfelelő értékben növekednek. 2013-ban ez 5,2% lehet, miközben az aktív dolgozók a magas infláció miatt legtöbb esetben reálbér csökkenést szenvednek el. Csak ez a tétel 150 milliárdnyi plusz kiadást jelent a 2013-as költségvetésben. Ezt a rendszert azonnal meg kell szüntetni. 1%-os GDP növekedés alatt a nyugdíjak nem növekedhetnek, felette is pedig maximum a GDP növekedés mértékével.
Összesen tehát közel 400 milliárd forintról beszélünk évente. Ez az összeg közel a háromszorosa annak amennyit az állam a felsőoktatásra költ vagy pedig kétszerese annak amennyibe a pedagógus és az orvosi életpályamodell bevezetése került volna. Vagy pedig ennyivel csökkenhetnének a munkabérekre rakódó terhelések. Az átlagbért tekintve ez körülbelül 10000 forintot jelentene havonta, ami elég érdemi gazdaságélénkítő lépés lenne.
A poszt így is meglehetősen hosszúra sikerült, a nyugdíjrendszer átalakításának kérdése így egy következő bejegyzés témája marad.
Minden társadalomnak el kell döntenie, merre tart, mit akar elérni. A felelősen döntő választóknak pedig ezek alapján kell megtenni szavazataikat. Az erőforrások elosztásában az aktív és inaktív rétegek közti, közmegegyezésen alapuló egyensúly szükséges. Feltéve, hogy ez az egyensúly 10-15 évvel ezelőtt fennállt, azóta jelentősen felborult, és ebben a szocialista és most már a fideszes kormányoknak is komoly felelősségük van. Az inaktív rétegek bármiféle további előnybe helyezése az aktívakkal szemben szükségszerűen magával fogja hozni az adott közösség társadalmi és gazdasági válságát.
Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a posztot:
