Az állami, pontosabban felosztó-kirovó nyugdíjrendszerek működőképessége a következő generáció erején, létén alapul. Kevéssé nyilvánvaló, de ez a tőkefedezeti rendszerekre is igaz. Gyerek nélkül nyugdíj sincs, ez a lényeg!

Leonardo999 kommentje az előző posztomhoz:
"Én azért újra gondolnám ezt az egészet: vagy lehetséges, hogy igen, Európa bóvli? Amerika meg nem?"

Nagyon precíz gondolat ez, és hirtelenjében két olyan tényezőt is tudok mondani, amely szerint ez pontosan így van. Az egyik az Amerika (pontosabban az USA) és az EU vezetési rendszere közti különbség - az első a föderális unió, az utóbbi pedig nemzetállamok laza konföderációja. A másik, ami véleményem szerint legalább ennyire fontos, az a népszaporulat. Az amerikai háromgyerekes modell és az európai egy-két gyerekes családmodell különbsége. Most ez utóbbiról fogok beszélni, annak is - a hazánkban, de Unió-szerte is égető - nyugdíj-vonatkozásai miatt. Az európai nyugdíjrendszerek fenntarthatósága és a hozzájuk kapcsolódó politikai paradigmák nehezen változó jellege adja a "bóvliság" alapját, a széttagolt döntéshozatali rendszer meg csak tovább nehezíti a közös politikai megoldás kimunkálását és elfogadását.

Mielőtt belevágunk, egy kis nevezéktan. Nem az állami és a magánnyugdíj közti különbséget fejtegetem, hanem a felosztó-kirovó és a tőkefedezeti közöttit. Az előző csak állami lehet, a második fajta jellemzően a magánrendszer, de akár az állam is üzemeltethetné - persze a pénzhiányos jóléti rendszerekben ez kizárt, túl nagy a kísértés a felhalmozott tőke folyó költségvetési célú felhasználására. Ahol ez utóbbi működik, ott is inkább valamilyen vegyes rendszer részeként.

(A bejegyzés hangsúlyozottan nem kíván állást foglalni a hazai magán- kontra állami nyugdíjak vitájában, annak ellenére, hogy a szerzőnek erről meglehetősen határozott véleménye van.)

Maga a nyugdíj nem egy régi találmány. Az első érdemi állami öregségi nyugdíjrendszert Bismarck vezette me a Német Birodalomban, 1889-ben. A rendszer faék-egyszerűségű: aki dolgozik és keres, az keresetének egy részét az államnak adja, hogy abból a dolgozni már nem képes idős lakosság szerény de kiszámítható megélhetéshez jusson. Ezt megelőzően az államnál jóval kisebb csoportok szervezték meg az idősek ellátását: jellemzően a családok, a felnövő gyerekek gondoskodtak (vagy nem) már munkaképtelen szüleikről, a (jellemzően vallási) közösségek, gyülekezetek biztosítottak valami alamizsnát, nagyon kivételes esetben a céhek is működtettek hasonló rendszert. Bismarck ezt emelte állami rendszerré, így juttatva ellátást azoknak is, akiknek valamiért nem lehetett gyerekük, vagy - ne feledjük, a betegségek akkor sokkal súlyosabb kimenetelűek voltak - szültek, de nem az utód(ok) nem érték meg a felnőttkort.
 

Ennek a rendszernek azonban van egy működési alapfeltétele: az, hogy főszabályként mindenki törekszik arra, hogy legyen legalább két gyereke. Abban a pillanatban, hogy társadalmilag elfogadott, egyénileg pedig választható lesz az, hogy teljesen egészséges polgárok lemondjanak erről (mindegy hogy miért), a felosztó-kirovó rendszer alapja kérdőjeleződik meg. A következő generáció ereje - illetve, hogy a gondolatmenet még érthetőbbé váljon: a léte! - nélkül ez a rendszer nem fog működni, illetve csak elégtelen juttatásra képes az idősek felé. A rendszer által adott pillanatban kifizethető nyugdíj függ

1. az aktívak számától, keresetétől
2. az általuk nyugdíjcélra adott közösségi befizetés (járulék, adó, a név mindegy) mértékétől
3. a nyugdíjasok számától
4. a nyugdíjkorhatártól és
5. a várható élettartamtól.

Európában az első csökken, a harmadik és az ötödik tényező növekszik, így az egyensúlyhoz a negyediket is emelni kell (azonnali politikai veszteség az ezt meghozó vezetésnek), illetve - feltéve, hogy a nyugdíjak értékét tartani akarjuk - fokozatosan (folyamatos, de nem lassan halmozódó politikai veszteség az aktívak körében) emelni kell a másodikat.

És ugye észrevesszük: a felnevelt gyerekek száma nincs benne a figyelembe vett szempontok között!
 

Ha nagyon sarkítani akarok, az a hazai, sokak által hangoztatott mondat, miszerint "becsülettel ledolgoztam 40 évet, nekem jár a nyugdíj", nem pontos. Helyesen így hangzik: "becsülettel ledolgoztam 40 évet és felneveltem 2-3-4 gyereket, nekem jár a nyugdíj - egyébként jut, ha jut".

Ezzel szembesül ma Európa, minél kisebb az egyes országok termékenységi mutatója, az adott ország annál inkább. Magyarországon ott tartunk, hogy az aktívakra kirótt teher mértéke miatt gyorsuló az elvándorlás, ami csak tovább gerjeszti a folyamatot, míg másutt épp a bevándorlás mérsékli.
 

Ad-e ehhez képest többletet a tőkefedezeti rendszer? Első ránézésre persze, hiszen itt a járulékokat gyakorlatilag magunknak tesszük félre, és nyugdíjba vonulásunkkor az így felhalmozott tőkét váltjuk életjáradékra. A rendszernek továbbra is van közösségi eleme - a várható élettartamnál tovább élők járadékát a korábban - de már nyugdíjasként - elhunytakéból tudja fedezni. A kifizethető nyugdíj ebben az esetben azonban teljesen más dolgoktól függ:

1. az egyéni számlán felhalmozódott összegtől
2. az ebből kifizetett költségektől, és a futamidő alatti hozamtól
3. a nyugdíjba vonuláskor alkalmazott járadékképlettől (gyakorlatilag az aktív és nyugdíjas kor hosszának várható arányától)

Első közelítésben - feltételezve, hogy a hozam zérus - ha negyven évig dolgozunk és húsz évnyi nyugdíjas korra számítunk, akkor keresetünk harmadát kell nyugdíjcélra félretennünk, ha életszínvonalunkat tartani akarjuk. Függetlenítettük magunkat a társadalom elöregedésétől, sőt adott esetben saját gyermektelenségünktől is. A dolog azonban csak látszólagos.

Mihez kezdhetünk a tőkénkkel egy kiürülő, végletekig elöregedő országban? (Most azzal hadd ne foglalkozzak, hogy a történelem során eddig a gazdag de legyengült országokat simán lecsapták az erősebbek - és attól, mert mi pont most élünk, a történelem karaktere nem fog megváltozni.) Miért mondom, hogy ilyenkor - jó esetben! - zérus a hozam? Mibe fektethetjük a nyugdíj-megtakarításokat? Részvénybe? Persze, és ha nem lesz a cégnek vevője, miért nőne a részvényének árfolyama? Állampapírba? Mekkora hozamot tud stabilan hozni egy elöregedő államnak adott kölcsön? Pénzbe? Mekkora lesz az infláció 20-30-40 év elett, pláne ha beüt egy államcsőd is? Az egyetlen értelmes próbálkozás ilyenkor a külföldi részvények vásárlása, olyan országok cégeié, amelyek termékenyebbek - vagyis a probléma globálissá "diverzifikálása". Ugyanakkor az árfolyamokat a technológiai ugrások, a műszaki paradigmaváltások is növelik, és hosszú futamidő alatt ez sem kizárt, de kiszámíthatatlan. (Egy további poszt témája lehetne persze az is, hogy a történelem, de legalábbis az utolsó 100 év legnagyobb technikai ugrásainak gyakorlatba ültetése a nagy háborúkhoz kapcsolódott - amelyek térségünkben tipikusan nem tesznek jót a felhalmozott tőkéknek.)

Összességében - és nem lévén nyugdíjszakértő, a természettudományos és műszaki kérdésekre kihegyezett gondolkodásommal elkövetett agyalgás eredményeként - arra tippelek, hogy ha a felosztó-kirovó rendszer 2-es termékenységi szám (sem nem növekvő, sem nem fogyó népesség) mellett még esetleg valahogy elketyeg, akkor a tőkefedezeti 1,8-on, de talán 1,6-on is elmegy. 1,35-ön semmiképp!

Európa nem meri felvállalni azt a konfliktust (országonként sem, nemhogy uniós szinten, lásd pl. az akkor még meglevő magyar magánnyugdíjpénztári vagyonba történő aktuális befizetéseknek a magyar hiányszámításba nem engedését 2010 nyarán!), hogy öregvő népességének nem képes fenntartani az életszínvonalát. Vagy az aktívaknak, vagy a nyugdíjasoknak kevesebb kell jusson mint korábban, vagy a hiányt hitelből kell fedezni - utóbbi jár a kevesebb rövid távú politikai konfliktussal, de a problémával való szembenézés halogatása: ettől bóvlibb Európa (a franciák és osztrákok "csak" a legmagasabb  osztályból estek ki, bóvli kategáriában mi vagyunk, meg a portugálok és a ciprusiak - nagy különbség).

Amerika meg köszöni szépen, jól elvan a 2,05-ös termékenységi mutatójával meg a bevándorlókkal.