A magyar árvízvédelem egyik legnagyobb, mondhatni ikonikus katasztrófája volt a régi Szeged pusztulása 1879 márciusában. A Tisza-szabályozás hibás időzítése miatt - a felső szakaszt előbb szabályozták, mint az alsót, emiatt oda hirtelen zúdultak le az árvizek és nem igazán tudtak továbbfolyni - ekkor már két évtizede figyelmeztetően emelkedő vízállás-rekordok jelezték a veszélyt. Szeged városa védekezett, gátat épített, ahogy erejéből futotta, levelezett a felsőbb hatóságokkal, segítségért. Végül - és itt adjuk át a szót Károlyi Zsigmond vízügyi szakértőnek, aki 1969-ben írta le a történetet:
Pallavicini őrgróf ugyanis, befolyásának teljes latbavetésével és a fennálló rendelkezések adta lehetőségeket kihasználva, s a tényleges jogviszonyok hamis beállításával, hosszas huzavona után (1856—1859) az osztrák belügyminiszter 1859. évi rendeletével egy olyan új társulatba kényszerítette be Szeged városát, amely lehetővé tette számára, hogy Szeged segítségével, sőt nagyrészt annak terhére, uradalmának egy újabb 11000 holdas vizenyős árterületét mentesíthesse, Az őrgróf és jogtanácsosai semmisnek minősítették a két évtizede működő szerződéses társulás létezését. Annak újjászervezése helyett, a kettős Szeged—Algyő öblözethez harmadikként a percsorai öblözetet is hozzácsatolva, a többi érdekelt, elsősorban Szeged minden tiltakozása ellenére, hosszas viták és küzdelmek után egy új társulat, ún. ,,Percsora-Szegedi Ármentesítő Társulat" létrehozását erőszakolták ki. E társulatban a szavazati többség és így az egész társulat irányítása a Pallavicini uradalom kezébe került, az őrgróf tehát korlátlanul érvényesíthette saját akaratát. A kényszertársulásból, az érdekeltek közül egyedül Dorozsmának sikerült kivonnia magát, de csak azért, mert belépése esetén a Pallavicini-érdekeltség elveszítette volna szavazati többségét. (A társulatokra vonatkozó formális jogi intézkedések ugyanis az árterület kiterjedését vették alapul, és így a Pallavicini uradalom újonnan idecsatolt 11 000 holdnyi lakatlan és vizenyős rétjét egyenjogúnak tekintették a több mint félszázezer lakosú Szegeddel!) Érthető és menthető tehát Szeged magatartása, mely tiltakozásának — a passzív rezisztencia elve alapján — gyakran a társulat megmozdulásaitól való távolmaradással adott kifejezést.
Az új társulat megalakításával létrehozott helyzet lehetetlensége a társulati térképre (illetve az árvíz-térképre) vetett egyetlen pillantásból nyilvánvalóvá válik: Szeged városától északra légvonalban mintegy 20, a folyó vonalában mérve több mint 30 kilométerre tolta ki a társulat felső határát, és több mint 8000 méter új —nehezen kiépíthető és teljesen védhetetlen — töltésszakasz építésére és fenntartására kényszerítette a társulatot és ezen belül elsősorban Szeged városát.
Ez a rákényszerített többlet-teher — a töltésépítés, fenntartás és a megújuló árvédekezés milliós költségei — tették képtelenné a társulatot, illetve Szeged városát arra, hogy az árvédelmi gátak erősítésének, az árvízi maximumok állandó emelkedésével párhuzamosan növekvő, feladatával megbirkózzék. És e miatt kellett a város közvetlen védelmét szolgáló régi töltések gondozásáról és fejlesztéséről is lemondania. Lényegében tehát ez a kényszertársulás — és ez az új töltés — volt az emlékezetes 1879. évi árvízkatasztrófa legdöntőbb és legközvetlenebb oka.
Összefoglalva:
- Szeged városának több tízezer lakója egy olyan árvízvédelmi közösségbe kényszerült, amelyben - területalapon - szavazati kisebbségben volt.
- A szavazattöbbséget birtokló "oligarcha" e helyzetet kihasználva a saját - közösségileg sokkal kevésbé értékes - birtokának védelmét is meg akarta védetni a társulással.
- Ennek érdekében elérte, hogy a fő árvízvédelmi vonalat a korábbi, kialakult szegedi védtöltés elé, hidrológiailag és logisztikailag nehezebben védhető vonalra tegyék át.
- A korábbi védelmi vonal (a sövényházi gát) karbantartását ezen túl elhanyagolták.
1879-ben aztán a nehezen védhető Pallavicini-gát átszakadt, az elhanyagolt sövényházi töltés pedig szintén. A Hódmezővásárhely-Szeged vasút töltése még rögtönzötten tartható volt, de csak pár napig bírta. A több tízezer lakosú Szegedet az éjszaka során pár óra alatt elöntötte a víz. A következmények ismertetésétől eltekintek.
Ha bárki áthallásokat, hasonlóságokat vélne felfedezni egy mai gátépítési vitával, az sajnos nem véletlen. Reméljük, hogy a ma GaraPallavicinijeinek érdeke helyett a közösségé kerül felül és győz a hidrológiai józan ész.
Idézet: Károlyi Zsigmond: Adatok a szegedi árvíz történetéhez, 44. o.. In: Károlyi Zsigmond (szerk.): A szegedi árvíz 1879. (Vízügyi Történeti Füzetek 1. Budapest, 1969)
