Úgy érzem magam mintha a Roland Garroson lennék, csak kapkodom a fejem jobbról balra, balról jobbra. Egy szoboravatás ott, egy újratemetés itt, egy szálasis ott, egy terrorista itt... emberek, a normálisok elmentek nyaralni? (OFF: amúgy igen, csak már olyan régen, hogy vissza se várjuk őket, de ez megint más.)

Messziről kezdem, de jó lesz. Állítólag Elvis Presley rasszista volt, de azért tudta hol a határ, ezért csak a feketéket utálta, a fehéreket nem. Kérdem én, ez vajon hallatszik a zenéjén? Vagy az a búgó hang, az az lenne? És ha teszem azt egyszer kiderül, hogy lelkes KKK tag volt az öreg, be kell darálni a lemezeit? Nyilván Nyirőről beszélek, bár ő sosem turnézott együtt a királlyal. Ő inkább nemzetvezetőkkel szeretett barátkozni, van ilyen. Most akkor mi legyen Nyirő novelláival? 

Meddig tart az irodalmár, és hol kezdődik a politikus? Egy pillanatra azt hittem, hogy feltettem a nap kérdését, de rá kell jönnöm valamire. Már megint átvertek. Ugyanis már megint nem arról van szó, hogy Nyirő meddig politikus, meddig fasiszta, és meddig novellista. A fenéket. 

Kell a muníció, még akkor is, ha te állsz győzelemre, ezt orbánék is tudják. Pár éve az LMP azzal kampányolt, hogy a jobb meg a baloldali felosztás értelmetlen, ilyen már nincs, ezek megkövesedett, értelmetlen szlogenek. Nos, nem lehet más a politika. Mindig lesz szegedi halászlé, és mindig lesz bajai halászlé. Mindig lesz Stan és Pan, reál és barca, tiltsuk be-legalizáljuk, verekedjünk-szaladjunk. Szerintem a magyar jobboldal-baloldal is ilyen általános világleíró fogalompár. (ebben amúgy erősek vagyunk, Hunor-Magor, Buda-Pest, kuruc-labanc, megasztár-xfaktor, abbás-boneyemes) Az persze már egészen más, hogy ezek üres szavak, miután a jobboldal államosít, a baloldal meg a magyarokért sír. Abban pedig mégiscsak igaza lehet az LMP-nek, hogy mi van ha egyszer valaki átértelmezi ezt a jobboldal-baloldal dolgot? Nekem senki ne mondja, hogy az átlag amerikai választópolgár (az átlag, és nem egy Woody Allen szereplő) tisztában van a republikánus-demokrata gazdaságfilozófia és politika fejlődésével kb. 100 évre visszamenőleg. Lófaszt. De mindig van valaki, aki odaáll, és készségesen elmagyarázza neki, úgy 3 szóban, és minden a helyére kerül. Jobb helyeken nem találnak ki évtizedről évtizedre új kliséket, mikor egyiknek sincs semmi értelme.

Márpedig most a fidesznek egy dologra van szüksége, hogy fenntartsa a mai, már-már archaikus jobboldal-baloldal definíciót. Minél keményebb jobboldali dinoszauruszt rántanak elő a kalapból, annál keményebb baloldali választ kapnak. Szerintem Orbán vihogva tapsolt, mikor látta Kádár mobilszobrát, meg Biszkut, aki ki mert menni egy temetőbe - hát én félnék a halottaktól, nem tudom. A jó öreg baloldal, kb azt a szerepet tölti be, mint a zsaluzás a beton körül, és már megint a fidesz nyert.

Kövér László zengő szavai Nyírőről csak dekoráció. Adjunk a gyerekek kezébe Nyirő kötetet? Tudod mit, adjunk. Csak el kellene mesélni hozzá a kor egyéb jellemzőit is. Nagyvonalakban, dehát majd a Kádár János baráti kör hőzöng emiatt eleget, élükön Moldovával, akit azért sajnálok. Pont azt a szerepet játsza, amit az istenek rámértek. Ő lett a baloldali író, a Kádárt visszasíró klasszikus kiszerelésben. Kár érte, nem baj, majd őt is újratemetjük, csak akkor majd az lesz a hívószó, hogy a forradalmat leverő diktátort istenítő baloldali... (amúgy a mobil szobor zseniális találmány. Kb. azt jelenti, tudjuk hogy mindenki utál minket. Én mondjuk a pártház helyett egyenesen a vidámparkba vinném a céllövöldébe, csakhogy tisztába rakjuk a dolgokat, és hogy megelőzzem a magyar gárda titkos küldetését: aki elhozza az orrát, felkerül a kurucinfóra, fotóval.) 

Szóval haladunk tovább, a megkezdett úton. Le van osztva a pakli, a fidesz pedig mindent megtesz azért, hogy elhitesse velünk, ez az út egy ezeréves birodalom felé vezet. 

A legrémisztőbb dolog, hogy már csak egy kérdés merül föl: Akkor most újra kell definiálni a baloldalt, vagy ki kellene találni helyette valami jobb hívószót. Az idő sürget, és a helyzetet látva egyre többen ugranak bele a hagyományos, - kb. Kádártól Mesterházyig tartó - baloldali szakadékba, nélkülük viszont elúszni látszik a többség.

Én mondjuk jobban örülnék egy demokrata oldal elnevezésnek, ami - horribile dictu - tényleg az lenne ami a neve: demokratikus. Legfeljebb ezt is elmagyarázhatná valaki 3 szóban a tömegeknek.

Két pontra még ne illessz egyenest - hangzik a műszaki és természettudományos alapbölcsesség. Hasonlóképpen, két példából nehéz lenne ítéletet hozni az elszámoltatások és a politikai ügyek kapcsán indult feljelentések megalapozottságáról. A példák és a mögöttük felsejlő folyamatok azonban elég ijesztőek, és sokkal több figyelmet érdemelnének, mint amit eddig megkaptak. Természetesen az UD Zrt-perről és a filozófus-ügyről beszélek.

A napokban megszüntette a "filozófus-eljárásokat" a rendőrség. Bűncselekmény hiányában elvetélt Budai Gyula főelszámoltató feljelentése. Ez nem igazán vert nagy visszhangot a médiában, annak ellenére, hogy kipattanásakor és közben is a filozófusok itt el lettek mondva mindennek, csak épp rendes embernek nem. Most valahogy nem akkora a hírverés, elnézéskérésnek pedig hírét sem hallottam. Ez azért elég kellemetlen.

Ennél még sokkal húzósabb az UD. Zrt-perben Szilvásy György, Dávid Ibolya és mások ügyében hozott felmentő ítélet, pontosabban annak az indoklása. Az elsőfokon eljáró bíró nem egyszerűen felmentette a vádlottakat, akikről szerinte bebizonyosodott, hogy nem követtek el semmit, hanem - a harmadik magyar Köztársaság történetében tudtommal példátlan módon - indoklásában többek közt egyoldalúnak minősítette az ügyészségi vádiratot:

...élesen bírálta az ügyészséget, szóvá tette, hogy a megvádolt politikusok egyes riválisai, illetve azokkal együttműködő személyek, sértettek, feljelentők, illetve terhelő tanúk kifogásolhatóan jártak el, és szavahihetetlennek bizonyultak a büntetőperben.

(HVG, 2012. április 25.)

Ilyent magyar bíró az elmúlt 20 évben még nem mondott az ügyészségről. Nem kicsit kellemetlen ez sem, és itt sem tudok következményekről. Azt pedig majd kiderül, hogy a Handó Tünde vezette bírósági adminisztráció juttat-e még tyúkpernél komolyabb ügyeket Vasvári Csaba bírónak.

Mi a közös a két ügyben? Mindkét esetben a regnáló kormány - úgy három évtizeddel ezelőtti szóhasználattal: a rendszer - ellenfeleit vádolták meg. A filozófus-ügy ügyészi szakba sem jutott, az UD Zrt. perben a feljelentés vádemelésig jutott, ami - pillanatnyilag elsőfokon, nem jogerősen - a bíróságon lett elutasítva. A filozófusok nem tudom, keresték-e az ügy előtt a konfliktust a kormánnyal (azóta nyilván igen), vagy csak egyszerűen egy intézetet kellett el-lehetetleníteni. A jó hírükön mindenesetre komoly csorba esett, a rendőrségi vizsgálat szerint alaptalanul. A másik ügyben többek közt az MDF, mint lehetséges, Fidesztől független jobboldali erő korábbi vezetőinek jó hírét járatták le, az elsőfokú bírósági ítélet szerint alaptalanul.

Persze örülhetnék, hogy az igazságügyi rendszeren nem megy át minden. Viszont legalább egy bocsánatkérés, az nagyon hiányzik a történetből, még ha csak elsőfokon is. Mégiscsak emberek jó hírével játszadoznak - és ez azért nem kéne, hogy játék legyen.

Az oligarcha-vezérelt országokban a politikai és a gazdasági elitek összekapcsolódnak: fontos gazdasági érdekkörök nyereségük egy részét a számukra kedves politikai erők hatalomra juttatására vagy hatalomban tartására fordítják. Az így kedvezményezett politikai erők aztán az állami megrendeléseket úgy irányítják és úgy árazzák, hogy az őket futtató gazdasági érdekkör jól járjon: a befektetett tőkéjükhöz arányosított nyereségük haladja meg a gazdaságban szokásost. A győztes párt valódi programja ilyenkor az, hogy a támogató gazdasági érdekcsoport jól járjon.

Mi pár hete, egy parlamenti interpellációra adott válasz kapcsán autentikus forrásból tudjuk, hogy Magyarország nem oligarcha-vezérelt, még akkor sem, ha a válaszadó miniszterelnök (fontos politikai hatalom összpontosítója) és az állami/önkormányzati megrendelések legfőbb címzettjének valódi tulajdonosa a középiskola óta barátok, azonos párt alapító tagjai.

Persze attól, hogy ma Magyarország - a miniszterelnök szerint - nem oligarcha-vezérelt, a jövőben még lehet az, jó lesz hát vigyázni. Ilyen körülmények közt érdemes elemezni a miniszterelnök tegnapi javaslatát: a pártok ne kapjanak egyáltalán állami támogatást, egy fillért sem. Ezt persze úgy kell érteni, hogy ellenőrzött, szabályozott és átlátható rendszerben ne kapjanak semmit, mindenki éljen abból, amit a tagsága összedob - és hát nekik véletlenül van olyan tagjuk, aki többszázmilliárdos állami megrendelések elnyerése után hárommilliárd körüli osztalékhoz jutva zárja az évet. A többieknek meg nincs, így jártak, miért nem időben szóltak.

Eddig sok újat nem mondtam, elmondták ezt már mások is tegnap óta. A miniszterelnöki ötlet véleményem szerint azonban nem elsősorban vérlázító vagy pláne "pofátlan", van annak sokkal fontosabb jelentése is. Orbán javaslata ugyanis nem más, mint annak az első, legalább nagyságrendi becslése, hogy az "alternatív" rendszerben potenciálisan mekkora forráshoz juthatnak a Nemzeti Közgép Kormányát adó pártok: legalább annyihoz, amennyit a mostani rendszerben az állam törvényesen juttat, ez körülbelül milliárdos összeg évente. Az cikk elején említett, vélelmezett összefonódásban tehát ennyi lehet a gazdaság --> politika transzfer legkisebb összege. Orbán pártelnök úr ugyanis egy szóval sem tiltakozott Orbán miniszterelnök úrnál, hogy akkor most hány titkárnőt kell utcára tenni, hány kisvárosi székház fenntartására nem jut pénz. Jut majd arra is.

Köszönjük, ez a becslés nekünk nehezebben ment volna, és nekünk nem is hinnék el annyian.

Aki szintén megköszöni neki, kérem, nyomjon egy megosztást a Facebookon.

Az elmúlt hónapokban eléggé megpezsdültek a hírek az állami földek bérlete ügyében. Ángyán professzor úr lemondása az FVM-államtitkárságról, az ezt követő oligarchás nyilatkozatai végre rést ütöttek az ügyet körbevevő némaságon. Mégsem erről írok most, hanem egy furcsa dialógusról. Dialógusról, vagy inkább egy felvetés-válasz párról, amely a Professzorok Batthyány Köre, a jobboldali értelmiség egyik bástyája, és az általuk favorizált kormány feje, Orbán Viktor közt zajlott.

Itt lehet elolvasni a Professzorok Batthyány Körének állásfoglalását a "földreformról". Emeljük ki az utolsó mondatot, mert az annyira szép, hogy már fáj:

A nemzeti közép kormánya azzal tudna ígéreteihez visszatérni, ha a Földalap még meglévő földjének bérletét olyan feltételekkel pályáztatná meg, melyek nem okoznak hátrányt a tőkeszegény gazdáknak.

Próbáljuk meg értelmezni. A "nemzeti közép kormánya" - kiderül ez az állásfoglalásból, és az Ángyán-nyilatkozatokból is - ígért valamit, aztán pedig pont ennek az ellenkezőjét csinálja most. Ígért A-t, és nem egyszerűen B-t csinál, hanem pont mínusz A-t. Azt mondják a professzor urak az állásfoglalásban, hogy persze ettől még ez a "nemzeti közép kormánya", csak mégis jó lenne, ha legalább mostantól az ígérete szerint járna el földügyben. Akkor ezek szerint az ígéretek ilyetén kezelése a "nemzeti közép" egyfajta kritériuma lenne?

Próbálok visszaemlékezni, volt-e már ilyen, hogy valaki A-t ígért, és mínusz A-t csinált. Nem mostanában, picit régebben. Ja igen, volt, mintha 2006-ban is történt volna valami ilyesmi. Akkor ő is "nemzeti közép"? Hát ha egyszer ez kell hozzá?

A definiálást Orbán miniszterelnök úr hétfőn még tovább nehezítette. Megüzente a professzor uraknak, hogy nem tud változtatni a földbérleti rendszeren. Persze ilyen nincs, kétharmaddal tudjuk, hogy akár a jövő hétre az Alkotmányt is, szóval inkább nem akar változtatni. Most leszek igazán kíváncsi a professzor urak véleményére. Én azért a nemzeti közepet mégis valahol ott képzelném el, hogy az ígéret betartásostul (köszi Anonymand) szép szó.

UPDATE: Ringlósztár kommentje akkora duma, hogy muszáj ide is kiírnom:

Ez nem a nemzeti közép, hanem a nemzeti közgép kormánya. Nagy különbség!

Várható volt, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik: a magyar kisebbségek szempontjából legfontosabb három szomszédos államban sorra olyan kormányok alakultak, amelyek a korábbiaknál biztosan vagy várhatóan kevésbé kooperatív módon viszonyulnak majd nemzettársainkhoz. Az elmúlt évtizedek hazai diplomáciai gyakorlata ilyen esetekben az európai közvetítésben bízott: ezt a mankót viszont az elmúlt másfél évben mi rúgtuk ki saját magunk alól. A helyzet nem túl biztató.

Először Szlovákiában adódott úgy, hogy az eurómentő csomag megszavazását Fico előrehozott választáshoz kötötte, amit aztán annak rendje és módja szerint meg is nyert. A közelmúltban Romániában alakult olyan baloldali kormány, amely nem szorul magyar koalíciós részvételre, a hétvégi szerbiai választások pedig nacionalista fordulatot sejtetnek. Ezek a fejlemények egymástól függetlenek, de valószínűsíthetően vége a magyar kisebbségek elmúlt években kialakult relatíve kedvező pozíciójának a szomszéd államokban. Szlovákiával még az előző Fico-kormány óta több-kevesebb intenzitással folyik a szembenállás a kettős állampolgárság és a nyelvtörvény ügyében. Az új román kormány most jelentette be, hogy nem járul hozzá a marosvásárhelyi magyar orvosegyetemi kar megalakulásához, az ország új regionális felosztásának terveit - amelyben a Székelyföld nemhogy autonómiát nem kapna, de három régió felé szakítanák - pedig a románok többsége is nevetségesnek tartja.

A magyar külkapcsolatok szempontjából a romániai fejlemények az igazán fontosak. Orbán kormányra kerülésekor - igen jó érzékkel - lengyel-román-magyar együttműködési háromszöget vázolt fel, és minden nézetkülönbség ellenére Basescuval végig igyekezett jó kapcsolatot tartani, bár az utóbbi időben - a mi elég negatív európai reputációnk miatt - már sem a lengyel, sem a román fél nem rajong a magyar együttműködésért. A kettős állampolgársági törvény szövegében szinte teljesen átvettük a hasonló román szabályozást, így ez a vita a román-magyar viszonylatban meg sem jelenhetett, az csak Szlovákiával, illetve Ukrajnával okoz gondokat. Most pedig a román kapcsolat is kihullni látszik a rendszerből. Olyannyira, hogy Orbán ma már együttműködésre szólította fel az erdélyi magyar politikai erőket - ami helyes, de elég érdekes lépés azután, hogy ezen erők külön politizálását épp a Fidesz kezdeményezte pár éve...

A rendszerváltás időszakában, illetve azóta a hasonló konfliktusok megoldását Magyarország mindig az európai fórumokon kereste, és valamelyes szinten találta is. Most azonban sikeresen elértük, hogy az Unióban mi vagyunk a mindenkivel kötözködő, minden szabályt felrúgó és szisztematikusan kettős kommunikációt alkalmazó fekete bárány - emiatt sem az uniós szervekhez, sem a vezető hatalmakhoz, sem pedig a közvéleményhez nem fordulhatunk támogatásért egy esetleges magyar-szlovák vagy magyar-román nézeteltérésben. Az épp irányultságot váltó Franciaország (amely maga sem ismeri el pl. Koszovót) nem volt soha a magyar kisebbségek nagy barátja. Németország, az unión belül is hagyományos partner épp mindent megtenne, hogy Orbánt ne lássa hatalomban, miután jópár alkalommal eléggé feleslegesen hoztuk őket kellemetlen helyzetbe, legyen elég itt csak a Merkel-Sarkozy-paktummal kapcsolatos sasszézásunkra utalni. És hát sajnos bárki mondhatja, hogy milyen alapon kéri számon Magyarország nemzetközi egyezmények betartását, illetve szorgalmazza azok betartatását, ha más területeken velünk, a mi kötelességszegési eljárásainkkal van tele az uniós adminisztráció?

(Teleki Alapítvány; Sebők László)

A kisantant pedig nem arról híres, hogy az ilyen helyzeteket ne ismerné fel, és ne aknázná ki maximálisan a maga javára. Ez pedig különösen azért veszélyes, mert amúgy a Kárpát-medence magyar kisebbségeinek helyzete, amennyiben sorsukat nem az európai jogelvek szerint kezelik, tényleg veszélyes konfliktusforrás lehet. Vegyük ehhez még hozzá a mesterségesen szított "mindenki ellenünk van" hangulatot idehaza - hát ez így együtt nem sok jóval kecsegtet. A magyar politikai elitben pedig nem látom a helyzet kezelésének képességét, és azt a szándékot sem, hogy e fenyegető fejlemények árnyékában inkább önként és villámgyorsan visszatérjünk az európai jog útjára. Valószínűleg lépéshátrányban vagyunk, de a tévedések korrekcióját sosem lehet túl korán megtenni. Pedig most nagyon gyorsan kéne.

Legutóbb akkor éreztem, hogy helyükre kerültek a dolgok, mikor láttam esztergályos cilit a tesco reklámban. Lám, mégiscsak igaz, hogy addig addig rezegnek azok a barom atomok, míg végül mindenki belerázódik az őt megillető kis lukba. Az univerzum már csak ilyen, még akkor is, ha bizonyos emberek kicsit kapaszkodnak, mielőtt beleesnének a saját kis lyukukba. A ferenc - a mi ferink, a ti feritek, az ő ferijük, mindenki ferije és senki ferije -, hát ő pont ilyen. Azt mondjuk már 2006 óta sejtettem, hogy személyében nem Jézus tért vissza a földre, pedig lemerném fogadni, hogy a messiás is valami öszödi beszédfélével kezdené a vatikánban ( OFF elkúrtuk testvéreim az úrban, 2000 éve hazudtok éjjel, hazudtok nappal... ekkora böszmeséget, mint ez a kurva pedofil botrány, még nem látott a mennyország. engedjétek hozzám a gyermekeket, blah... - de ez a cikk most másról szól.)

Szóval, én már ott elvesztettem a fonalat, hogy feri miért nem vonult vissza cirka 2008 körül. Nyitott volna egy nyamvadt lángosos bódét, kicsit vizezte volna a tejfölt, és simán megél - na meg minden napra jutott volna egy nyugdíjas, aki otthon bekereteztette volna a körberágott lángost a komód felett.

Dehát látott már valaki normális megváltót lángossal a kezében? Nem. Hányszor kérdezte meg Jézus a tanítványaitól, fokhagymát tehetek rá? Egyszer sem. Mohamed sima sajttal kérte, vagy füstölttel? Nem maradt fenn adat. Na ezek után gondoljuk végig, Gyurcsány adhatja alább? Hát Magyarország nem érdemli meg, hogy legyen egy saját megváltónk, aki tűzön vizen át, minden pokolbéli szörnyeteggel megküzd, hogy megváltsa az országot?

Valljuk be, ez az ország megérdemli Gyurcsány Ferencet. És itt most felmentem Kölcseyt, mikor azt írta hogy megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt... nos, azóta rádolgoztunk egy kicsit. Most őszinte leszek, megfordult a fejemben, hogy Gyurcsány visszavonul - á, örök optimista vagyok -, de be kell látnunk, Schmitt példája nem ér. Ő ugyanis nem volt vérbeli politikus, odarakták aláírógépnek, és mikor elromlott cserélték mint egy kínai magnót. Jogos, az ilyennél nem érdemes javítással bíbelődni. Olcsóbb újat venni. Mi persze egy emelkedett pillanatra azt hittük, valami megmozdult, és a kádárkorszak talán tényleg véget érhet, de nem fog. Van itt még mit leradírozni, de nézzük a dolog jó oldalát.

Megy az agyalás, hogy ki lenne az a hiteles arc, aki összefogná a demokratikus ellenzéket a köv. választásokra. Uraim, egy jelölt kilőve. Ennyivel is bentebb vagyunk. Kicsit olyan ez mint a megasztár, ha minden hétvégén hazaküldünk valakit, karácsonyra már csak egy marad, akkor meg már az is jó lesz, ha tud táncolni, ha nem, majd megszeretjük később.

Vége, megnyugodhatunk. Tegnap megtörtént, aminek meg kellett történnie.

Ahhoz, hogy ez valami olyan élmény legyen nekünk, mindannyiunknak, ami egyrészt előremutató, másrészt legalább részben mindenkiben jó érzést is kelt, most egy kicsit hátrébb kell lépnünk, kicsit meditálni kell, és megnyugodni. Nagyon sűrű volt az elmúlt pár nap, túl sok volt a váltás, túlságosan bizgenek még az idegek. Ez nem maradhat így.

Először is meg kell mondjuk - igen, nekünk, erről a fórumról is -, hogy ez a dolog nem a személyről szólt. Ez arról szólt, hogy ki milyen reprezentációt szeretne a nemzetnek, ki mennyire gondolja fontosnak, hogy a politika a hitelességről szóljon. Az elmúlt két évtized nem ilyen példákat hozott, erre jól emlékezhetünk. Most is maradt egy fura szájíz a módszer és az elmúlt napok kapcsán, de mossa le ezt a lényeg, hogy kicsivel jobb hely lettünk.

Az elmúlt napokban sokunkat - engem is - elkapott a vita heve, indulata. Itt a blogon végig próbáltuk, alapvetően konzervatív alapállásból hangsúlyozni azokat az értékeket, amelyek most tényleg előtérbe helyeződni látszanak. De vége, itt egy vonalat kell húzni, ez a történet többet tényleg nem róla szól, aki most rosszkor volt rossz helyen. És persze, egy csomó dologról mást fogunk gondolni a jövőben is, politikáról, társadalomról, még az utódról is, de egy - véleményem szerint közös - élménnyel mégis gazdagabbak lettünk. És ezt döntően - tetszik vagy nem - a hazai jobboldalnak, valószínűleg elsősorban az általunk is többször megszólított értelmiségi bázisának köszönhetjük. Egy elkötelezetten jobboldali kollégám az imént úgy fogalmazta ezt: az ellensúlyok rendszere működik - és ez láthatóan nem az alkotmányos rendszerben, hanem bennünk, szélesebb értelemben az egész országban üzemel. Ez egy jó érzés.

És ha lehet, kicsit ne görcsöljünk. A következő 20-30-50 évet is egymás mellett fogjuk leélni, véleménykülönbségeinkkel. vitáinkkal együtt. Nem jobb ezt lazán? Schmitt Pállal kapcsolatban pedig emlékezzünk inkább a Nikancsikov elleni győztes asszójára, és az aranyakra, annak biztosan együtt tudunk örülni most is.

Mielőtt valaki kommentben elhajtaná bármelyik oldal a jó messzire, gondoljon egy picit erre. (Engem lehet szidni.)

Most, miután végre oly sokaknál a remény,  kicsi, de annál melengetőbb tüzei gyúltak a lelkében a Lemondás után (továbbiakban L.u.) Sokan azt gondolják most hogy a változás szelei legalább egy ici-picit beosontak a pangó lavórunk szélén. Ki kell ábrándítanom őket:

Erről szó sincs.

A tolvajok továbbra is lopnak és lopakodnak, a csalók csalnak, a balfaszok meg csak még rátesznek pár púpos lapáttal. Ez sok sok évig, lehet még több generáción át így maradhat. Na legyenek illúzióink. A politikai rendszerünk, a népképviseletnek gúnyolt pöffeszkedő elitünk semmit sem változott, csak az eredeti tőkefelhalmozás méretei növekedtek egy nagyságrenddel.
 
Semmi nem változik, a L.u. sem.

Mégis. Azért a több mint húsz éve zajló Nemzeti Együttbénázás Rendszerén most megjelent egy aprócska repedés. Ezt a repedést a közfelháborodás indította meg. Már volt egy próbálkozás pár éve, amikor egy politikusvezérről – micsoda meglepetés – kiderült, hogy hazudott. Éjjel-nappal, reggel–este, megátalkodott fajtájához híven tette a dolgát. Akkor még elodázhatta a bukást, elbagatellizálhatta a kazalban álló gyanúsan bűzlő halmokat. Az eddig bénultan fekvő, talán halott magyar sajtó egy okos és előrelátó csapata a múltba tekintett, utána pedig előre látott a jövőbe. Fogást talált a legyőzhetetlen sárkány legsarkosabb, legpikkelyesebb csücskén. Tegyünk mi is így, nézzünk vissza a múltba. Ne túl messze elég lesz alig több, mint hét évtized.

Egy egy háború felé egyre gyorsulva sodródó állam miniszterelnöke, bizonyos Imrédy Béla „úri fasiszta” szervezkedését Horthy kormányzó és környezete is gyanakodva szemlélte, emellett a többi szélsőjobboldali szervezet aktivitása is fokozódott. Már akkoriban is voltak néhányan akik belátták, sem néhány pofon, sem pár koki, vagy saller nem lesz már elegendő.

Igény támadt ennek a miniszterelnöknek a lemondatására - már csak egy ok hiányzott. Egy igazán ütős kis indok. Éppen olyan történet kellett, mint holmi nyaloncok és alkalmazottak által írt és elbírált kisdoktori dolgozat. Mivel a szükség is sürgetett, egy kis, korabeli parlementi párt, bizonyos Polgári Szabadságpárt, és annak különlegesen tehetséges rétora és vezetője, bizonyos Rassay Károly politikus, ügyvéd és lapszerkesztő rábukkant egy dédnagymamára, akinek származása egymaga képes volt kimozdítani  Imrédy miniszterelnök bajtársat oly fennkölt pozíciójából.

No persze, mondhatnánk, a történet nem volt azért ennyire egyszerű. Ez persze igaz, de valakinek ott is meg kellett teremtenie azt a pici repedést a morális védőfalon.

„Az Imrédy Béla miniszterelnök által beterjesztett második zsidótörvény vitájában érvek sokaságával kelt a javaslat ellen, ám miután látta, hogy Imrédyről mindez lepereg, más eszközhöz nyúlt: megbízottaival beszereztette Csehországból Imrédy egykor ott élt dédanyjának zsidó származását bizonyító okiratokat, melyeket eljuttatott Horthyhoz, aki már maga is szeretett volna (de német protektorai miatt nem tudott) megszabadulni Imrédytől, és aki ezt követően a miniszterelnököt a papírok felmutatásával lemondatta.”

Rassay Károly talpraesett tettén kívül is számos érdemmel bírt a korszak politikájának – meglepetés!- ingoványos és lassan halálosan veszéllyessé váló rendszerében. Legutóbb a magyar sajtóban egy HVG nevezetű hetilap foglalkozott vele, cikkét elolvasni igen tanulságos lehet manapság is mindenkinek. A HVG mindig is híres volt kiváló archivumairól, és szorgos adatgyűjtési szokásairól. Szerencsére nem felejtkeztek el a négy éve megjelent cikkükről sem.

Tudom, most sokan elszomorodnak. Ó szegény politikusok! Mennyire etikátlan dolog is kutakodni más múltjában, bűzös kis titkokra lelni és pofára ejteni szegénykéket velük!

Hát nem. Én egy csöppet sem sajnálom közszereplőként őket. Aki most lopott húsz éve is ezt tette, aki csalt, hazudott eltiport másokat, az jó eséllyel semmit sem változott.

Előre hát újságírók!

Előre bloggerek, jogászok és lesajnáltak. Irány a könyvtár! Keressetek, kutassatok. Vannak még nagyobb Sárkányok, Rémek és Szörnyetegek a Mocsárban, lesznek is még jópáran. Keressétek a apró csenevész sárkányfüveket, kutassatok poros doktori könyvtárakban, egyetemeken, földhivatalban, könyvvizsgálóknál. Keressétek meg a régi elrejtett és elfeledettnek hitt  fóliánsokat amibe reszkető kezek a Rémek igazi neveit rótták! Sok-sok titok lappang mindenfelé, csak fel kell fedni minden gyenge pontját az oly hatalmas és pökhendi Sárkányoknak akik a Országot dúlják.

Ma a HVG és az Index, holnap esetleg egy szemüveges blogger, foltozott köpönyegű levéltáros bukkan rá valami régi disznóságra. Kell hogy legyen remény mert így tovább nem lehet itt élni.

Gerinccel legalábbis semmiképpen.

És ha tisztul a mocsári köd, az ártó miazma, a L.u. talán elkerülhetjük az ország idegen helytartó általi kormányzását, a Jeremiah Smith-terv megvalósulását is.

További érdekességek itt:

http://www.huszadikszazad.hu/cikk/rassay-karoly-szegedi-beszede
http://www.huszadikszazad.hu/politika/rassay-karoly-beszamoloja

Annyit viccelnek és gúnyolódnak Schmitt Pállal, hogy lassan ciki lesz róla írni bejegyzést. Nem akarom egy pillanatra sem védeni a köztársaság lassan volt elnökét, hiszen – mondhatni – Maga kereste a gyomrost, amikor tudatában múltjának minden fordulatával, elvállalta az államfői posztot.  Az Ő esete kiegészülve két másik szimbolikusnak is mondható üggyel, rendkívüli módon jelzi a „befejezetlen rendszerváltás” számos velünk élő problémáját.  - Így kezdtem neki a bejegyzésnek az interjú előtt, és még mindig Schmitt Pál a köztársasági elnök, nem vesztette aktualitását az írás, sőt az események, a zavaros kormánypárti nyilatkozatok a sérthetetlen személyről, az egyetlen vállalható nyilatkozatot adó budapesti elnöktől való kdnp-s elhatárolódás csak megerősítik mondanivalóm lényegét. 

A fülkeforradalommal a kétharmados Fidesz azt üzente, lezárja végre az átmenetet, pontok kerülnek végre a zavaros ügyek végére. A jobboldal nekilátott az általa vizionált konszolidáció kiépítésének, nevet adott neki és új alkotmányt, és most itt állunk a ciklus feléhez közel, és a rendszerépítés erősnek tűnő oszlopait, mintha ugyanaz a rozsda rágná.

Schmitt Pál ügye bár nem nélkülözi az egyéni bájt és látványosság szempontjából elsőrangú, mégis csak annak a korszaknak a lenyomata, amelyben éltünk, és amelytől nem tudunk szabadulni. Bizonyára nem Schmitt doktorija az egyetlen zavaros körülmények között kiosztott doktori cím, nem az egyedüli olyan címadás, amely nem a tudományos munkáért, nem valós teljesítményért, hanem egyéb tevékenységek, összeköttetések miatt járt valakiknek. Az hogy egy köztársasági elnök keveredhet ilyen ügybe, csak még látványosabbá teszi a velünk élő, ránk mászó, levakarhatatlan múltunkat. A fülkeforradalom harcosainak végsőkig kitartó lojalitása, a teljes valóságérzékelést tagadó beszélgetések, a hátország megilletődöttsége, mind jól mutatta mennyire nem tudunk mit kezdeni a velünk maradt „ügyekkel”. Ha a mi kutyánk kölyke, akkor hiába sáros a lába, tagadjuk, hogy ő járta volna össze a konyhát. Természetesen ez nem jobboldali sajátosság, a nagy örömködésben ezt talán elfelejtik a különböző oldalak.

A Schmitt-ügy két másik, az utóbbi hónapokban terítékre került üggyel közösen mutatja meg igazán, mennyire nem tudtuk lezárni a velünk élő múltat. Az új alkotmány egyik fontos üzenete volt a kormány részéről, hogy a jobboldali kormányzó pártok felhatalmazásuk birtokában végre lezárják a posztkommunista korszakot. Ennek egyik szimbóluma lehetne az ügynökkérdés rendezése, mégse akar megszületni egy normális törvény, mely lezárná e kérdést. Ugyanakkor nem a törvényi rendezés szabotálása önmagában az, ami belenyomja képünket a kommunista éra még mindig terjengő bűzébe, hanem a szenvtelen magyarázkodás ridegsége, amikor a volt titok-biztos azt mondja ez az egész ügy értelmiségi maszatolás –hja kérem, akkor minden rendben van. Ismerjük a mondást: Mindig a másik komcsija (ügynöke) a büdös. Nem minden ügynök volt a rendszer meggyőződéses kiszolgálója, el kell mondani az ügynökök történetét, mint ahogy a tartótisztekét, beszervezőkét is. Ugyanakkor minimum kérdéses, hogy az ügynök ügy kapcsán látható érzékenység, az alkotmány praeambulumának szerkesztésekor még koránt sem látszott meg.

A másik napirendre került problémakör nem önmagában a politikát, hanem annak holdudvarát, a gazdasági életet, a pártok hátországait érinti, ez az agrárium kapcsán Ángyán József karakán fellépésének köszönhetően bukott ki, de természetesen túlmutat az agrárium keretein és egészében átszövi a magyar politikai-gazdasági életet. A mélyen a magyar gondolkodásba égett mutyi továbbra is tartja magát, néha újnak látszó köntöst ölt, de működési módja nem változik lényegesen, talán finomodik a technika, de a mozgatórugó a régi. Természetesen bántó és őszintétlen, ahogy a baloldali-liberális média egy jelentékeny része (nem beszélve a régi politikusarcokról), amely a szocik hasonló ügyeit végigtűrte most úgy tesz, mintha az Ángyán által napvilágra hozott oligarcha csoportok működése nem nyúlna vissza a rendszerváltás környékének korrupt és cinikus bugyraiba.

Új alkotmányunk van, de a gondolkodásmód ugyanaz az avítt, cinikus, sápadt és bűzös, mint régen. Amikor a Schmitt ügy kapcsán vezető politikus, aki máskor megújulásról és erkölcsi megtisztulásról beszél, azt mondja, hogy az igazi probléma magának az ügynek a nyilvánosságra hozása volt, akkor ott nehezen remélhetünk változást. De azért bízzunk benne, hogy minden oldalon előbb-utóbb azok kerülnek többségbe - mert ez még ne legyünk naivak, egyik oldalon sem történt meg - akik nem azt nézik, hogy milyen színű valaki, hanem hogy amit tesz az elfogadható e. Előbb utóbb véget ér ez az örökkének tűnő poszt-komcsi éra.

BRÉKING: lemond Tulassay Tivadar, a Semmelweis Egyetem rektora, akinek vezetésével - miután a miniszter visszapasszolta neki az ügyet - az Egyetem doktori tanácsa majd Szenátusa is az álamfő doktori címének visszavonása mellett szavazott. Mint elmondta, jogi értelemben biztos abban, hogy helyesen járt el, az állam felől érkező bizalomvesztés miatt áll fel posztjáról. Utódját már a csütörtöki szenátusi ülés megválasztotta, a tényleges váltásra így három hónappal hamarabb kerül sor.

1. Remélem, Schmitt Pál is érzékeli a nép felől érzékelhető bizalomvesztést, és most már végre hasonlóan jár el. A tippem persze az, hogy nem fog, sőt következő interjújában ezt a lemondást is úgy tálalja majd, mint ami az ő igazát erősíti. Pedig nem, és morálisan meg nagyon nem. De hát ő ahhoz sajnos nem ért. Különös szépsége az esetnek, hogy az új rektort - ha addig a posztján marad - ő nevezi ki.

2. Úgy látom viszont, a konzervatív értelmiség és a gerinces kiállás felé a politika most tehet egy engesztelő gesztust. Végre lehet ismét egy komoly köztársasági elnökünk. Jelöljék Tulassay Tivadart erre a poszta, legyen ő a legfőbb közjogi méltóság. Remélem, a Professzorok Batthyány Körének tagsága nem kizáró ok.

Aki egyetért, kérem terjessze.

Újabb posztunk a témában