Az elmúlt hetekben blogunkon több írást is közöltünk, amelyek részben vagy egészben a nyugdíjrendszerről, annak fenntarthatóságáról szóltak. A cikkek kapcsán a kommentekben kialakult vitát látván érdemes néhány dolgot közösen végiggondolni. Elöljáróban annyit: nem bonyolult ez, csak merni kell józan paraszti ésszel végiggondolni. Nem lesz rövid, de megéri.

A magyar nyugdíjrendszer 2011 januárja, a magánnyugdíjpénztárak (manyup-ok) államosítása után gyakorlatilag felosztó-kirovó rendszerű (a mind a résztvevők számát, mind a félretett összegek nagyságát tekintve alárendelt önkéntes pénztárakat most nem említjük). A felosztó-kirovó rendszer úgy működik, ahogy a neve is mondja: az aktuálisan elért jövedelmekre kiró egy járulékösszeget, azt beszedi, majd a nyugdíjra jogosultak között valamilyen szabály szerint kiosztja.

Ez pont ilyen egyszerű. Lényeges, hogy nincs benne semmilyen tőkefedezeti elem: a befizetett járulékaimból nem képződik számomra semmilyen tartalék, amelyből majd valamikor nyugdíjat fogok kapni: azt most rögtön kiosztják a mostani nyugdíjasoknak. Amikor majd én leszek nyugdíjas, ebben a rendszerben én az akkori befizetők jarulékaiból fogok nyugdíjat kapni. Az, hogy a felosztás milyen rendszer szerint történik, az a rendszer ezen alapműködése szempontjából másodlagos, a felosztás semmilyen változása nem tudja befolyásolni a rendszer működőképességét.

A működőképesség ugyanis egyetlen tényezőn alapul: milyen arányban áll a "kirovás" alapján beszedett járulékok összege és a "felosztott", a jogosultaknak kifizetett nyugdíj összege, vagyis hogy áll a nyugdíjkassza egyenlege. Ha ez nagyjából egyensúlyban van, akkor pillanatnyilag nincs baj. Ha többlet keletkezne, és azt az állam folyó kiadásaira elköltené, akkor is fenntartható lenne a rendszer, de az simán többlet-adóztatás lenne (ez a helyzet nem tudom, hogy előfordult-e, az utóbbi 10 évben biztosan nem). A gond akkor van, ha a beszedett járulékok nem fedezik a nyugdíj-kifizetéseket. Ez a helyzet most. Ezzel együtt a rendszer pillanatnyilag működik, még akkor is, ha a járulékszint magasabb annál, mint amit annak nevezünk: a többletet az állam az adóbevételeiből pótolja.

Nézzük, mi befolyásolja ezt az egyenleget. A kifizetési oldalon áll a nyugdíjasok száma és (a számításokban: az átlagos) nyugdíjuk. Az előbbit a népesség kor szerinti eloszlása (a "korfa", lásd itt), és a nyugdíjkorhatár, utóbbit a nyugdíjmérték-számítás határozza meg. Ez utóbbi egy bonyolult elem: a nyugdíjba vonuláskor valahogy meghatározzák az indulómértéket, és azután azt valamilyen szabály szerint változtatják, jellemzően növelik évente. A befizetéseket a bejelentett járulékfizetők száma, fizetése, illetve a nyugdíjjárulék százalékos mértéke befolyásolja. Nyilván a nyugdíjkassza, és különben a teljes gazdaság és társadalom számára az a jó, amikor minél többen dolgoznak, kevés a munkanélküli - a fordítottja meg nem.

Az egyenleg későbbi alakulását döntően a korfa és a nyugdíjkorhatár határozzák meg. A mostani korfa évente egy lépést "felfelé lép" és "felfelé gyorsuló mértékben fogy". Ha a középkorúakhoz képest kevés a fiatal (mint például nálunk), akkor változatlan korhatár mellett nyilvánvaló, hogy egy idő után a mainál több nyugdíjas jut majd egy járulékfizetőre. Ebben az esetben vagy a járulékokat kell emelni, vagy a nyugdíjakat (pontosabban azoknak az átlagjövedelemhez viszonyított arányát) csökkenteni - vagy a kifizetett összeg csökkentésével, vagy a korhatár emelésével. Más megoldás nincs! Ismétlem: a rendszerben semmilyen pénzügyi tartalék nincs. A "rendszer tartaléka" kizárólag "biológiai": a munkaképes korú lakosság száma és képzettsége (megjegyzem, ez hosszú távon a manyup-rendszerre is igaz, de ebbe a vitába most ne menjünk bele). Tehát az egy generációval ezelőtti termékenységi mutató és a fél-egy generációval ezelőtti oktatási színvonal. Ha nincs (harminc éve nem volt!) elég gyerek, akkor a korhatáremelés vagy a nyugdíjcsökkentés elkerülhetetlen. Ha pedig egy rosszabb gazdaságpolitika miatt sok a munkanélküli és sokan kivándorolnak, akkor meg pláne.

Itt kell közbeszúrnom, hogy a fenti elemzésben semmilyen szubjektív elem nincs. Nem azért írom ezt, hogy "ellentétet szítsak a nemzedékek között", vagy a nyugdíjasok ellen hangoljak bárkit is. Ez eddig sajnos tisztán - nem túl bonyolult - matematika, és némi demográfia.

Ami szintén le kell szögeznünk a rendszer működését most már látva: minthogy a kifizetések nem a valamikori járulékaimból képzett letétből, hanem a pillanatnyi befizetésekből származnak, a felosztó-kirovó rendszerben a nyugdíjmértékre nincs garancia, és ha egy politikus azt mondja, hogy van: az hazudik. A járulékfizetéssel megszerezzük a majdani nyugdíjjogosultságot, de hogy az mennyi lesz összegszerűen, azt az akkori (a mostani nyugdíjasoknak: a mai) befizetett járulékösszeg, végső soron a gazdaság teljesítőképessége határozza meg.

Innentől már nem tiszta matematika, hanem a véleményem is benne lesz. Én a legnagyobb gondnak a tragikus termékenységi mutatót tartom: ez már több mint egy generáció óta nem biztosítja a változatlan népességszámot. Az 1980-as 10,8 milliós lakosságszám óta fogyunk és öregszünk. A mai nyugdíjproblémáink nagy része a mostani nyugdíjas generáció átlagban kevés gyereke miatt van (a holnapi, még nagyobb problémák pedig a mai, még kevesebb miatt). Tudom, hogy mindenki, aki kommentel, tisztességgel felnevelt két-három gyereket, de az átlag egy generációval ezelőtt is bőven 2 alatt volt, ma pedig 1,35 körül. A legszuperebb gazdaságpolitika sem tud ezzel mit kezdeni. Ahogy egy éve írtuk: a "ledolgoztam becsülettel 40 évet, nekem jár a nyugdíj" helyesen úgy hangzik, hogy "ledolgoztam becsülettel 40 évet és felneveltem 2-3-4 gyereket, nekem jár a nyugdíj. Egyébként jut, ha jut". Egyszerű ez: ha senkinek nem lenne gyereke, akkor nulla lesz a nyugdíj.

Nem mondták akkor? Mondták, de nem figyeltünk oda.

Mondták, amikor a (harmatgyenge, mert csak a befizetések egynegyedére kiterjedő) magánnyugdíjrendszert készültek beszántani? Mondták, de nem figyeltünk oda. Aki meg beszántott, az meg nem mondta.

Na jó, de akkor mi lesz most?

Az első lépés a tisztánlátás lenne. A nyugdíjkasszából csak az öregségi nyugdíjakat fizessük, minden más, szociális juttatás jellegű dolgot az adókból kéne fizetni. Megjegyzem, ez már a 2011 végén elfogadott, tavaly induló átszervezésekben abszolúte támogatandó kormányzati szándékként is megjelent, de még nem vagyunk a végén.

Amíg viszont a nyugdíjkassza így "profiltisztított" egyenlege mínuszban van (pontosabban: a költségvetésből további átcsoportosításra, valójában burkolt járulékemelésre szorul), addig

1. Nem volna szabad a nyugdíjakat a GDP változásánál nagyobb mértékben emelni (sőt!).

2. Hosszú távon fokozatosan emelni kell a nyugdíjkorhatárt (folyamatban), vagy

3. Növelni a nyugdíjcélú járulékokat - illetve a gyakorlatban emelni az adókat és abból átcsoportosítani a nyugdíjkassza hiányának megszüntetésére (ez történik ma).

Nyilvánvaló, hogy az 1. pont a mai nyugdíjasok, a 2. és 3. pont pedig az aktívak számára kellemetlen. Persze az, hogy immár huzamosabb ideje, és a kormányok színezetétől függetlenül az 1. pont szóba sem jön, a 3. pont a napi gyakorlat, és a helyzet kikényszeríti a 2.-at is, a nemzedékek közti társadalmi elosztási rendszer folyamatos módosítását jelenti az aktívak rovására. A válaszuk részben a feketegazdaságba, részben a külföldre menekülés, tovább növelve a nyugdíjkassza (és a költségvetés) hiányát.

Nem célom, hogy a nyugdíjasok ellen hangoljak bárkit is, írtam fentebb, úgyhogy nézzük meg, mi történik az ő szempontjukból, ha ezt továbbra is így csináljuk. Tovább emelkednek az adók, és részben az állami válságadó-jellegű elvonások miatt továbbra is alacsony a KKV-szektor hitelezhetősége, így a foglalkoztatás jó esetben stagnál (a "47 ezres" közmunka nem számít, az nem hozza, hanem viszi a költségvetési pénzt). Tovább csökken a gazdasági szereplők adófizetési képessége, gyorsul az elvándorlás. A költségvetés "lelakhatja" a teljes oktatási szektort, hogy több pénze maradjon erre (folyamatban!), de ugye emlékszünk a fentiekre: ezzel a nyugdíjrendszer jövőbeni "biológiai tartalékát" éli fel. Ha már nincs több költségvetési forrás, megpróbálhatjuk hitelből fenntartani a mai nyugdíjszínvonalat, ha már a gazdaság nem képes fenntartani azt. Amíg adnak. De a vége ennek akár államcsőd is lehet - az pedig első körben azt jelenti, hogy a forint lényegesen kevesebbet fog érni mint ma. Az állami juttatások, a nyugdíjak és a közszféra bére nominálisan ettől nem változnak, csak lényegesen kevesebbet fognak érni.

És ez az ár viszont nyilvánvalóan túl magas, aktívaknak és nyugdíjasoknak is. Úgyhogy mielőtt ideérnénk, el kéne gondolkodnunk ezen együtt, ha már az erre "szerződött" politikai szektorunk erre nem hajlandó.

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a cikket:

A decemberi diáktiltakozásokat és a kormány párhuzamosan folyó, szélkakasként forgó véleményét a keretszámok ügyében már egy jó hónappal magunk mögött hagytuk. Volt közben egy ünnepi időszak, meg egy vizsgaidőszak, illetve a hallgatók választott képviselőivel egy részleges megállapodás. Most azonban kezdődhet minden elölről. Ismét itt a felülről korlátos keretszám, csak ezúttal intézményi kapacitásnak hívják.

Először volt az egyetemek költségvetési kiadásainak visszavágása. Ezzel párhuzamosan jelentette be a kormány, hogy a teljes állami finanszírozású képzési helyek számát az alap- és felsőfokú szakképzésben harmadára veszi vissza. Elvileg az így visszatartott pénzt kétszer annyi "félfinanszírozású" helyre költötte volna, de ezek a helyek már érdemi tandíj (oppardon: képzési hozzájárulás, de itt megint csak a név változik) ellenében tölthetők be. Emiatt tavaly a lényegesen kevesebb félfinanszírozású hely töredékét sem sikerült betölteni. A harmadolás a hallgatói szervezetek véleménye szerint a tandíj bevezetését jelentette. Meg is indultak a tiltakozások, és folytak országszerte mintegy két hétig.

Az első hét végére Orbán felismerte az ebben rejlő veszélyt. Le is ült egy kirakat-konzultációra a diákság képviselőivel (oppardon: a Fidelitas néhány tagjával) egy romkocsmában, hogy távozáskor kijelentse: nincsenek keretszámok: aki megüti a szintet, felveszik. Hogy mi a szint, azt 3 napon belül a miniszter megmondja. Közben ugyan Matolcsy tovább vágta az egyetemek apanázsát, de lássuk, mire jutunk keretszám nélkül.

Aztán persze nem lett 3 napon belül semmi, meg aztán szilveszterig sem, sőt - a 16, eredetileg teljesen fizetőssé tett sztár-szak esetét leszámítva - máig sem. Van viszont újra keretszám: itt lehet megnézni, hogy államtitkárság mekkora létszámban limitálja a vidéki, itt pedig, hogy mekkorában a fővárosi egyetemekre felvehető létszámot. Ha csak a nappali tagozatos létszámokat nézzük, 2012-höz képest intézményi szinten inkább az enyhe növekedés a jellemző (mondjuk az ELTE esetében pont nem). Azt is el kell mondjam, valahol logikus a limitálás, csak azt nem tudom, miért kellett akkor dumálni a levegőbe az ellenkezőjét. Gond 3 ponton jelentkezik:

1. A HVG értesülése szerint a szakos eloszlás már komolyabb eltéréseket, több népszerű szakon érdemi csökkenést mutat. Összeállításuk szerint néhány kritikus esetben az államtitkárság, és nem az intézmények döntöttek a kapacitásokról.

2. Továbbra is érvényes a felsőoktatási szektort érintő 20-25%-os forráselvonás. Nem világos, hogy ha ezt a kormány komolyan gondolja, és fűnyíró-elven mindenkitől elvon ekkora pénzt, akkor ötödével-negyedével kevesebb oktató tanítson átlagban ugyanannyi diákot?

3. Amit Orbán csodaszerként mondott a tiltakozások leszerelésére: "nincs keretszám", az most megdőlt.

Összességében: a teljes decemberi-januári huzavona eredménye eddig az, hogy kb. megmaradnak a 2012-es keretszámok, 20-25%-kal alacsonyabb állami finanszírozás mellett. Itt tartunk ma.

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on, és oszd is meg a posztot:

2013. Igen, 2013-at írunk, és az iskola-államosítás második hónapja valami hajmeresztő sztorival indul. Nyíregyházán az iskolákból szedik össze a Klebelsberg Iskolafenntartó Központ helyi tankerületi irodáinak berendezését.

Megérkezik az iskolába a siserehad, körülnéznek, és viszik, ami megtetszik. Kölcsönbe, ja. Meg csak azt amit nem használnak, mondják később. A tanárok, diákok szerint meg pont hogy az újat, a szépet, azt, amit épp használnak. Épp csak nem teszik hozzá, hogy davaj csaszi.

Jó, tudom, egy intézmény, mit akadékoskodom. De azért teszem mégis. Mert aki ezt az egyintézményt megálmodta, annak ez nem jutott eszébe? Hogy kell az irodába bútor, miegymás? Vagy most épp takarékossági intézkedés keretében nem lehet bútort venni az állami fenntartású intézményekbe? Lehet. De ez így akkor is a végiggondolatlanság és az arrogancia mostanság idehaza nagyon is ismerős elegye. És hát azt sem gondolom, hogy azon reform közepén, amelynek mottója az, hogy "nem tudom, meg kell kérdezzem", ezt a helyi tankerületi igazgató találta volna ki. Arról nem is szólva, hogy egy újabb érv Pokorni Zoltán jóslata mellett, hogy ez az egész katyvasz lefelé nivellál: onnan visznek el, ahonnan van mit. Volt már ilyen ez elmútháromévben?

Nekem azért lenne két kérésem/kérdésem:

1. Most adjunk ennek az egész katyvasznak valami más nevet. Ez már annyira méltatlan Klebelsberg Kuno szelleméhez és munkásságához, hogy fáj.

2. Ezt az erkölcstan-dolgot fel kéne függeszteni egy átgondolásra. Most komolyan az akar az erkölcsoktatás tankerületi, vagy bármilyen őre lenni, aki egy ilyent megcsinál?

 Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a posztot:

Néha eltűnődöm: hogy vezetik hazánkat? A Képzőművészeti Egyetem csodás megmenekülésének (és mellette a többi egyetem ellehetetlenítésének) módja kitűnően foglalja össze az általános és egyedi, a megszorító és kiskapuzó, az "elvonó" és a "jóságos" elemeket, amelyek viszont csak enymással állnak ellentétben. De nagyon!

Mi is a történet? A felsőoktatási intézmények diáktüntetéseket is kiváltó kálváriája nem decemberben kezdődött, de akkor ért el olyan szintet, amely már a működési alapjaiket veszélyezteti. Az ágazatot érintő működési célú állami költségvetés-csökkentés mértéke több mint 20%-os: ennyivel kapnak kevesebbet az egyetemek oktatók alkalmazására és a képzések dologi költségeinek fedezetére. A Képzőművészetit ez különösen súlyosan, 300 millió forint értékben érintette: ez a tavalyi költségvetés 38%-a, ezzel 2008 óta nominálértékben kevesebb mint a felére csökkent az egyetem állami finanszírozása. Összehsonlításként: hasonló nagyságrendben csökkent a lényegesen nagyobb Corvinus Egyetem állami költségvetése: itt a csökkentés 30% körüli.

Hadd tegyem hozzá, olyan két éve lehetett tudni: a Széll Kálmán-tervet akkor, a magyar EU-elnökség idején fogadta el a kormány. Ebben benne volt a tavalyelőtti után a tavalyi elvonás értéke is, ez utóbbin aztán Matolcsy a költségvetés elfogadása előtti módosító indítvánnyal különösebb érvelés nélkül 11 milliárdot (újabb 10%-nyit) srófolt. Ez lényegében minden olyan felsőoktatási intézményt a csőd szélére vagy csődbe visz, amelynek költségvetése az államtól függ. Természetesen az állam fenntartóként, finanszírozóként meghatározhatja, hogy X egyetem kell, Y pedig nem, de nem ezt teszi: mindegyiket lehetetlen helyzetbe hozza. Ez tehát az első lépés: a kormány megteremti a problémát.

A második lépésben a Képzőművészeti rektora levelet ír mindenkinek, aki számít: őszintén leírja, hogy ők takarékoskodtak eddig is, elmentek a falig, nincs tovább:

egyetemük már korábban is stabilan, kiegyensúlyozott pénzügyi mutatókkal működött. „Decemberig nem volt kifizetetlen számlánk, a működésünket már korábban racionalizáltuk.” Az egyik ilyen lépés volt az, hogy előnyben részesítették a nyugdíjas tanárok alkalmazását, ebben az esetben a járulékokat ugyanis nem az egyetem fizeti.

Az egyidejűleg zajló közszolgálati "nyugdíjasmentesítési" program mellett persze találunk ebben érdekességet, és lesz (van) még ebből gond: a nyugdíjas tanároknak előnyben részesített, sőt bármilyen alkalmazásának mostanában vége: nyilatkozniuk kell, hogy nyugdíj vagy fizetés. Az eddigi elvonás ösztönzött tehát egy - egyébként hosszabb távon fenntarthatatlan kiskapu keresésére szorította az intézményt, amit azonban most a kormány épp nagy lendülettel becsuk. A fenntarthatatlanság így kivédhetetlen pofonként jelentkezik.

A Rektor levele azonban célba ért! Lázár János, a Miniszterelnökséget vezető államtitkár a levél számos címzettjének egyike, annak vétele után megkereste Orbán Viktort. És itt jön a deus ex machina:

A képzőművészeti egyetemnek minden támogatást meg kell kapnia, hogy folytatni tudja a munkát. A művészeti képzés zavartalanságát biztosítani kell, mert ez fontos ügy.

mondja neki Orbán, és a szomorú történetből tündérmese lesz, legalábbis egy évre és egy viszonylag kis intézménynek. A második lépés: a megfelelő embernél kell kilincselni, aki az egyetlen érdemi döntéshozónál ki is tudja járni a megoldást. Hogy világos legyen: nem azért nem a hatáskörileg illetékes EMMI válaszolt, mert nem akart, hanem mert a NER-ben ő ebben nem dönthet. Egyvalaki dönthet: a legfőbb vezető, akinek Lázár vezeti a hivatalát. Amit az EMMI megtehetett, azt Maruzsa államtitkár úr korábban már javasolta a rektornak:

...vegyenek fel minél több elsőévest, többet, mint amennyit amúgy terveztek, és az utánuk kapható állami fejkvótából működtessék az egyetemet. Az aktuális felsőoktatási szabályok szerint "az elsőéves hallgatók felvételének immár keretszámok nem képezik akadályát,. csupán a minimális ponthatár elérése, továbbá a felsőoktatási intézmények kapacitása szabhat gátat a sikeres felvételinek - szól a levél. - A 2013-as általános felvételi eljárás lezárását követően a létszámnövekedésből fakadó képzési többletköltséget (magyar állami ösztöndíj), annak pontos összege ismeretében a központi költségvetés biztosítja.

A szakminisztérium felsőoktatási államtitkára tehát csak annyit tehetett az ügyben, hogy egy újabb kiskaput javasolt: minthogy a pillanatnyilag épp korlátlannak tűnő keretszámok miatt elképzelhető, hogy az állam korlátlanul megtéríti majd a felvettek képését, vagyenek fel többször annyi diákot mint eddig, és majd azzal éljék túl a helyzetet. Persze a végső döntés itt sem az ő kezében lesz: nyilván ha minden egyetem ezt tenné (mint mindjárt látjuk: nem tudják ezt tenni), akkor egy újabb miniszterelnöki ukáz új helyzetet teremthet, ami után ismét Lázár úrral kell levelezni.

És miközben a Képző ügye csodás (bár elég rövid távú) megoldást nyert, azért ott vannak a többiek, a sokkal nagyobbak, akiket Orbán (eddig legalábbis) nem nevezett "fontos ügynek". Például, csak a csütörtöki híreknél maradva: a Corvinus. Mit is mond róluk Lázár?

Ezek (A Képzőművészeti - TG) kis egyetemek, ahol kis segítséggel is nagy dolgokat lehet elérni. (...) A nagy egyetemeknek milliárdos problémáik vannak (...) Ezekről Balog Zoltán EMMI-miniszter személyesen tárgyal az egyetemmel.

Tárgyal hát, de mint láttuk, döntést nem hozhat. Több milliárdos hiány csak tízezres nagyságrendű többlet-hallgató felvételével lenne lehetséges, egyedül a Corvinus esetében. Ennyi egyrészt nincs, másrészt nincs is rá gazdasági igény, harmadrészt meg a jelenlegi oktatói gárdával nem lehet háromszor annyi hallgatót akár csak a maihoz megközelítően hasonló szinten tanítani.

Összefoglalva: a kormány előállít egy, az intézményei számára kezelhetetlen helyzetet, aztán aki a megfelelő csatornákon próbálkozik (katonai szóval: a szolgálati utat megkerülve, egyenesen a Főnök ajtónállójának ír), az célba érhet, ha kérése nem kerül sokba. Rendszerszintű megoldás, nem? És így vezetnek minket. A Főnök és ajtónállója ráadásul még a jótevő szerepében is tündökölhet, hiszen az ő közbeavatkozásuk nélkül nem menekülhetett volna meg a Képzőművészeti attól a problémától, amelyiket egyébként pont ők találtak ki. A többi egyetemmel meg majd csak lesz valami.

 Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a posztot:

Elképesztő, és nehezen túlbecsülhető horderejű adatot mondott a minap Matolcsy: félmillió magyar dolgozik külföldön. A keddi Véleményvezér már foglalkozott ezzel az adattal, okaival és következményeivel. Véleményünk szerint a mégoly drámai képet festő poszt még mindig visszafogott a dolog jelentőségéhez képest.

Szinte mindannyiunknak van ilyen tapasztalata: környezetéből már emigráltak néhányan. Nem az ismerősöm távoli rokona, hanem az én barátom, rokonom, tanítványom. Minél képzettebb körben mozogsz, annál gyakoribb ez. Az összeg, a Matolcsy által említett félmillió, egyszerűen döbbenetes. Ez nem "kisebb exodus", ahogy a Véleményvezér írja. Ez minden huszadik ember. Többségük aktív, sőt, ők a kezdeményezők, az innovatívak, a vállalkozó szelleműek - az aktívak közül minden hetedik! A félmillió nagyobb szám, mint az ország második világháborús harci vesztesége, a frontokon, fogolytáborokban elesettek száma ez (a mainál nagyobb országterületre). És persze az emigráltak hazajöhetnek - minél tovább várunk erre, annál kevésbé fognak - de ettől eltekintve ebből a szempontból a gond sokkal nagyobb, mint a negyvenes években (bocsánat a nagyon durva biológiai megközelítésért!): most a félmillió komoly részét nők adják. Bár a korfa torzulását máig nyögjük, a második világháború után egy, az egyének szempontjából meglehetősen kegyetlen Ratkó-korszakkal lehetett valamit segíteni az emberveszteségen, most erre nem sok esély van. Aki angol, holland vagy német gyereket szült, nagyon kis eséllyel jön haza. Aki családdal ment ki, beiskolázta a gyerekeket, az már nehezen mozdul - vissza, Hoffmann "sikertörténetéhez".

Ez már nem "agyelszívás", ez drámai munkaerő- és emberveszteség. És nem "elszívták", hanem "eltoltuk".

A Véleményvezér okként említi az egymást váltó szocialista és fideszes kormányok alkalmatlanságát és az ebből származó reménytelenséget, és felteszi a kérdést: ki fog itt nyugdíjjárulékot, adót fizetni? Ez a kapcsolat is összetettebb, és itt is nagyobb a baj. Egy érdekes cikk a Portfolio.hu Nyugdíjvitájában a jarulékfizetők lázadását vizionálta négy évvel ezelőtt, mondván, miért fizessenek a mai aktívak ilyen arányú nyugdíjjárulékokat, ha nyilvánvaló, hogy az ő visszavonulásukkor lényegesen rosszabb körülmények közt lehetnek nyugdíjasok (dr. Simon Péter: A járulékfizetők lázadása előtt pár órával. Portfolio.hu, 2009. szeptember 16). Nem írja, hogy ez a "lázadás" hogy is menne végbe, de azt gondolom, most pont ezt látjuk. Az alacsony képzettségűek oldaláról a feketemunka, és az utóbbi években az inkább - de messze nem kizárólag! - magasabb képzettségűek kivándorlása pont ez. A túl magas járulékok, illetve az ezek által agyonnyomott gazdaság elől történő menekülés. Nem olyan lázadás ez, hogy ott tolong mindenki a Parlament előtt, hanem olyan, hogy feketén dolgozik (mert máshogy munkája se lenne), vagy kivándorol.

Ráadásul a folyamat nagyrészt valószínűleg nem is tudatos. Nem azért indul el valaki Anglia vagy Németország felé a családjával, mert "nem akar járulékot fizetni". Leginkább azért indul el, mert vagy érdemben jobb jövedelmi viszonyokban reménykedik, vagy egyszerűen itthon nem marad semmilyen lehetősége. Az, hogy az állam, a politikai vezetés - színezettől függetlenül - ragaszkodik az öregségi nyugellátás rendszerének fenntartásához és az aktívakhoz képest észrevehető javításához, hihetetlen pénzigényes. Ehhez rá kell telepedni valamennyi tartalékra, bankadóval minden szabad és nem szabad forrást el kell vonni, és amikor ez is kevés, minél több közszolgától megválni. Így aztán - banki hitelezés híján - egyre többen kerülnek úgy utcára, hogy a megalázó, és a megélhetést nem biztosító közmunkán kívül nincs semmilyen reményük itthon. A járulékszint miatt kicsi a nettó jövedelmük, de még nagyobb baj, ha ugyanezért már munkájuk sincs.

Ereszt az ország... A KARD blog olvasóinak területi eloszlása egy jól pörgő poszt esetén.

Persze amikor félmillióan emiatt elmennek, akkor az iszonyatosat üt a gazdaságon: még kevésbé lesz fenntartható a nyugellátás az emiatt csökkenő folyó bevételekből, még több pénzt kell bevonni, már az államkincstárnak is beszállni a betétgyűjtésbe, további elbocsátásokkal megtakarítani és így pörgetni tovább ezt a pozitív visszacsatolást. És nehogy valaki azt gondolja, hogy a "pozitív visszacsatolás" valami pozitív dolog lenne ebben a rendszerben - ellenkezőleg, az eddig csak évtizedes távlatokba vízionált nyugdíjbuktát ez egyre jobban előre hozza. Már nem a leendő nyugdíjasoknak, hanem a maiaknak kell látni, hogy akár pár év múlva is vége a mostani relatíve jó világnak.

Mit lehet tenni ebben a helyzetben? A blogunkon pár hete nagy vitát kiváltó nyugdíjkorrekciós javaslat lehet, hogy most már kevés, több, valódi paradigmaváltás szükséges ahhoz, hogy akár csak megálljon az exodus, nemhogy érdemes lenne hazajönni a kimenteknek. Hogy mind a Fidesz, mind az MSZP alkalmatlan egy ilyen irányváltásra, az sajnos nyilvánvaló (érdemes lesz figyelni majd a kommenteket itt a cikk alatt!), ráadásul nemcsak a politikai akaratuk és a szellemi potenciáljuk hiányzik fájdalmasan, de a hitelességük is. A Véleményvezérnek abban igaza van, hogy a kivándololtak szavazási hajlandósága csökken - aki a vezető pártok reménytelen politikája miatt ment ki, nem fog azért hazarepülni, hogy a "másikra" szavazzon. Egy a fenti helyzetet őszintén megoldani akaró pártért, talán. De ilyen most nincs.

Nincs? Schiffer András: olvasod ezt? Most elviheted a pártot erre is, pár százezren biztos lennénk szavazók, többen, mintha az "ökopolitikán" rugóznátok... Végül is egyfajta "fenntarthatóság" ez is: az országé.

 Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a posztot:

Ha fogadni kéne, arra tennék, hogy ebből bizony szakadás lesz. A novemberi LMP-kongresszus válaszolt először a kétpólusú logikát erőltető választási törvénymódosításra, arra, hogy beáll-e ebbe a logikába az LMP vagy nem. Hogy a kormányváltásért együttműködik-e a szocialisták/Bajnai által uralt baloldallal, vagy önálló pólus marad, kerül ez nekik, amibe kerül. A választás az utóbbi irányra esett, nagyon kis különbséggel. A kongresszusi határozatot azonban a kisebbségben maradtak mindmáig nem érzik magukénak, és tippem szerint ez akkor is így lenne, ha fordított eredmény született volna októberben. A kérdésre adható két válasz mögött annyira más gondolkodásmód, attitűd van, hogy a sima belső meggyőzés nehéz, ha ugyan nem lehetetlen. Második forduló szombaton.

Tovább nehezíti a dolgot, hogy mind a szövetség, mind az önálló politizálás valamilyen szinten működő stratégia lehetne (vagy lehetett volna novemberben?), de a kettő együtt nyilvánvalóan nem vállalható fel. A szavazóbázis egy érdemi része kormányváltást szeretne, kerül amibe kerül. Az önállóságpártiak pedig talán számolnak azzal, hogy a kormányváltó hívek nagy része búcsút mond nekik, de észreveszik a rést - mit rést, óriási gödröt - a politikai palettán, hogy a szavazni készülők több mint fele nincs meggyőződve arról, hogy a fideszmszp valamelyik szárnyára kéne szavazni.

Bármi is motiválja a pártot, a végrehajtást az eddiginél sokkal meggyőzőbban kellene csinálni. Az Együtt 2014-gyel együttműködés fonák módon ma nagyobb LMP-s súly mellett valósulhatna meg mint novemberben: Bajnaiék formációja visszaesőben van, de legalábbis stagnál a szocialistákkal vívott dominanciaharc miatt, így az LMP esetleges csatlakozása most akár a túlélést is jelenthetné nekik. A kiábrándult fideszes szavazók hangsúlyozottan nem baloldali megszólítása meg minimum egy hangsúlyozottan nem baloldali politikát igényelne Schifferéktől (is). Ismétlem: mindkettő létező, lehetséges stratégia, de fájdalmasan lehetetlen egyszerre. Annál viszont bármelyik lényegesen több erőfeszítést kívánna az LMP-től, hogy erejét arra fordítsa, hogy egymást gyepálják, még ha ezt eddig a lehetőségekhez képest nem a nyilvánosság előtt tették.

Ezért mondom, hogy a szétválás benne van a kalapban, nagyon is. Mind az együttműködés, mind az önállóan politizáló LMP párthíveinek ez kínál kiutat az őszinte politizálás felé - afelé, amikor nem az egymásnak feszülés hanem esetleg az elképzelt stratégia követése a cél. A ma még egységes LMP-nek, mindkét félnek, azonban a döntés most hétvégi meghozatala előtt azt a  kérdést mindenképp, és indulatok nélkül meg kell válaszolnia: biztos, hogy ez a - pillanatnyi megkönnyebbülést hozó - döntés nem viszi mindkét irányt a marginalitásba és jelentéktelenségbe? Ha a felébe vágott frakció egyik fele sem marad "frakcióképes" a parlamentben, ez nem veszi el gyakorlatilag a teljes játékteret?

(Monty Python: Brian élete. Handmade Films)

Ha pedig a ezt a kérdést nem teszik fel, vagy felteszik, de nem tartják ezt nagyobb kockázatnak, mint a bénaságra kárhoztató együtt tartását annak, amit talán mindkét fél feladott már, akkor ott a címben feltett kérdés: lehet ezt szépen csinálni? És főleg: lehet utána mindenkinek a saját céljai mentén úgy politizálnia, hogy az elvált felek egymás nevét sem veszik a szájukra? Nem pedig kiabálni egymásra, mint a Brian életében, hogy "Szakadár!" (vagy félrefordítva: "Köpködő!").

Nehéz ügy, nagy, talán irreálisan nagy önfegyelmet igénylő dolog ez - de kötelező. Ha a két, önmagában marginális pártfél nem kezd veszettül dolgozni a saját irányán, nem építi fel párttagok és aktivisták országosan is észrevehető hálózatát (az LMP-nek ma ilyene nincs!), akkor vége. Ehhez pedig dolgozni kell, olyan munkát végezni, amelyet az LMP egyik fele sem kóstolt meg az utóbbi években. Ehhez képest túl nagy a visszamutogatás és a másik féllel tartó ismerősök további egymástszidásánek csábítása. Ennek ellen kell állni. Erre viszont inkább nem fogadok, mert akkor még ennél is pesszimistább hangon fejezném be a posztot.

A Fidesz- és szocialista-szimpatizánsoknak még annyit: igen, tudom, hogy a mostani választási rendszer kétpólusúvá teszi a döntést. Igen, azt is tudom - le is írtam korábban - hogy 2014 az "Orbán vagy nem Orbán" kérdésről fog szólni. De engedtessék meg nekem, hogy ezt rossz kérdésfeltevésnek tartsam, még akkor is ha ezzel kisebbségben maradok. De nem is biztos, hogy kisebbség ez, "csak" nincs megszervezve.

 Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a posztot:

Az elmúlt években az e-útdíj-rendszer kapcsán az embernek az az érzése támadt, hogy a jelenlegi kormányzat egyrészt valamiféle Szent Grálként tekint dologra, mely évről évre kihúzza majd a költségvetést a menetrendszerű slamasztikából, másrészt az állandó halogatás és csúszások miatt ott lebegett a rendszer felett a négyes metró szelleme, mely lágyan suttogta, hogy ezt még unokáink se fogják látni.

Egy ilyen rendszer kiépítése nyilvánvalóan komoly infrastrukturális és informatikai beruházást igényel, bevezetése pedig rendkívül hosszadalmas folyamat. A 2000-es évek elején a hasonló német rendszer éveket csúszott, többször bohózatba illő fordulatokkal, pedig olyan amatőr, nyeretlen kétéves pártok cégek végezték a munkát, mint a Daimler, a T-systems és a Siemens. 

Szerdán Orbán Viktor bejelentette, hogy a magyar rendszer közbeszerzési pályázatának sikertelensége után a magyar állam majd saját hatáskörben kiépíti a rendszert. (Kb. ezt itt a fenti képen, műholdakkal, GPS-szel, mobilkommunikációs rendszerekkel és a többi hasonlóval)

Ezen a ponton érdemes mély levegőt venni és elmerengeni kicsit a távolba, ízlelgetni a dolgot, megpróbálni belehelyezni ezt a kijelentést az általunk ismert valóságba. 

Tehát, az a magyar állam, amelyik még arra sem volt képes, hogy a saját maga számára kiírt negyedik mobiltelefonos frekvencia-pályázat után, egyáltalán egy kapcsolódó cég felállításába belekezdjen, az innovációt úgy támogatja, hogy folyamatosan forrást von el az oktatásból, az elmúlt lassan három évben egyetlen működőképes rendszert sem volt képes felállítani, a tervezési képességéről pedig a háromhavonta átírt költségvetés tesz bánatos tanúbizonyságot, arra készül, hogy elkészít egy rendszert amelyhez hasonlót Európa vezető cégei kínkeserves szenvedés után voltak képesek felállítani. Arról még nem volt szó, hogy erre mennyi időt szánnak, de nyilván 5 napot, mint a teljes felsőoktatási reformra.

Lehet hogy én valahol lemaradtam, de ismer valaki olyan állami céget, vagy bármilyen olyan potens állami intézményt, amelyik képes tízezres nagyságrendű gépjármű valósidejű műholdas követésére egy időben? 

Arról már nem is akarok külön fejezeteket írni, hogy akkor most ezért kellett "rendszert váltani"? Hogy megint minden a központi államhatalom dögvészes ölelésében menjen tönkre?

Természetesen nincsenek illúzióim, ebből sem lesz semmi az elkövetkezendő években. Hiába írja bele Matolcsy a jövőévi költségvetésbe is, hogy e-útdíj-rendszer bevétel 150 milliárd, a szomorú valóság egy 150 milliárdos nemmegszorítás lesz. A kormány információ-technológiai hozzáértését a nagy harci kedvvel lobogtatott "bekötjük a pénztárgépeket a NAV-hoz" történet is fényesen szemlélteti. A nagy lendületből ott is éves csúszás lesz, Orbán Viktor pedig úgy fog járni ezzel és az e-útdíj-rendszerrel is, mint Demszky a 4-es metróval. Mire elkészül, már senki nem fog rá emlékezni, hogy ő hajdan mennyire odavolt érte.

"Még egyszer ezt a kabarét nem adjuk elő.” - mondta Orbán. Félek még csak most jön a java.

 Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a posztot:

"Igaz-e, hogy Pálffy Kinga, a Miskolc Holding vezérigazgatója az ő rokona és beszéli a román nyelvet?  Igaz-e, hogy Perecsenyi Attila, a Miskolci Városgazda igazgatója az ő barátja, s korábban ugyanabban a nagyváradi Ady Endre Líceumban tanult, ahol ő is? Igaz-e, hogy Szélyes Domokos, a MIK Zrt. vezérigazgatója Székelyudvarhelyen született? Igaz-e, hogy a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója,(archív fotó) a Miskolci Csodamalom Bábszínház igazgatója, a Szemere Bertalan Szakközépiskola igazgatója, a Miskolci Sportiskola felügyelő bizottságának elnöke, akiket egytől egyig a fideszes városvezetés hivatalba lépése óta neveztek ki posztjukra, mind-mind erdélyi, vagy partiumi származású emberek, s többségüknek korábban semmi köze sem volt Miskolchoz?" (Földesi Norbert, MSZP)

„Azért cselekedtünk így, mert ezt látjuk helyesnek, és nem azért, mert azt gondoljuk, hogy a nemzetpolitikai fordulat azonnal és gyökeresen módosítani fogja az MSZP-ről kialakult véleményt. „Nem azt várjuk, hogy mindenki felejtse el a kritikai ellenérzését az MSZP-vel szemben. Tisztában vagyunk azzal, hogy sokat kell dolgoznunk azért, hogy visszaszerezzük a bizalmat. Az MSZP-nek még hosszú utat kell megtennie ahhoz, hogy jóvátegye az elmúlt húsz évben elkövetett nemzetpolitikai hibákat. A párt megújult, vezetőségének átlagéletkora 36 év, és jelezni szeretnénk, hogy az új elnökség másképp áll a nemzetpolitikai kérdéshez” (Mesterházy Attila, MSZP)

Valóban nem lesz könnyű. A kiindulópont nélkülöz minden szkeptikus allűrt a bejegyző részéről, és készséggel elfogadja, hogy az elnök és a 36 éves átlagéletkorú elnökség őszintén tesz gesztusokat a külhoni magyarok felé. Bár első ránézésre azt gondolhatná a józan ember, hogy a szocialistáknak igazán nehéz dolga a gyászos emlékű népszavazás kampányában vérig sértett határon túli emberek meggyőzősével lesz, de közelebbről nézve talán még sincs teljesen így. Nem nehéz belátni, hogy egy kihelyezett elnökségi kirándulás és néhány nyilvánosság előtt előadott mea culpa önmagában nem fog nagy változást okozni a szocik megítélésében, de – mint jeleztem, jóhiszeműen közelítünk a kérdéshez – ha a tárgykörben következetesen képesek hitelesnek maradni, akkor még az is lehet, hogy tényleg lesz olyan határon túli, aki rájuk szavaz. Főként, ha a kormánypárt bensőjéből-közeléből továbbra is folytatják a határon túli magyar szervezetek közötti szemezgetést, savazást.

De ha nem ezt látjuk a szocik legnehezebb feladatának, akkor mit? Az elnöknek és a 36 éves átlagéletkorú elnökségnek szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy szavazóbázisa jelentős részének, és ha a 2004-es népszavazás eredményéből indulunk ki, akkor mondhatni a mai magyar választópolgárok jelentős részének nem okozott, és valószínűleg ma sem okoz különösebb lelki problémát a határon túli magyarok „lerománozása”. Miközben 1988-ban tiszteletreméltó és fontos tüntetés zajlott a Hősök terén az erdélyi falurombolás ellen, aközben a mindennapok során a rémes diktatúra nemzetiségi elnyomása miatt átkényszerült sokakat a „románok elveszik a munkánkat – hallod még szolgálati lakást is adtak nekik” párbeszéd kísérte. E mentalitás gyomorforgató és áporodott győzelmi lakomája volt a 2004-es népszavazást körbeölelő kampány. Az idegent elutasító, a gyüttmentet kinéző gondolkodásmód ugyanazokból a gyökerekből sarjad, amiből a rasszizmus, és ugyanúgy el kell utasítani, még akkor is, ha a szavazóbázis egy része ezt zokon veszi.

Pártelnök és pártelnökség legyen a talpán, aki e berögzült, évszázadnyi mélységekbe gyöpösödött észjáráson egy fikarcnyit is változtatni tud, hogy mennyire nehéz, elég, ha a pártelnök megnézi az oldalán közzétett üzenetéhez érkezett hozzászólásokat, és már vakarhatja is fejét.

Nehéz munka és szép vállalkozás, ha komolyan gondolják a szocik ennek a mentalitásnak a megváltoztatását, akár saját szavazóikkal, pártársakkal szemben is. Mondjuk lehetne kezdeni a miskolci szocikkal. A pártelnök az Erdélyben előadott gesztusok után kioszthatna egy-két szóbeli kokit csak úgy sima gesztusként. Nem csak azért, mert furán néz ki az erdélyi származás bármilyen felhánytorgatása éppen akkor, amikor az elnökség Kolozsvárott ülésezik bocsánatkérő gesztusok izzadságával homlokán, hanem azért is, mert egyszerűen suttyóság.   

Utóirat: Az elnökség átlag 36 éves, Földesi Norbert 32, no úgy látszik a megújulás sem kizárólag életkortól függ.  

 Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a posztot:

Az elmúlt héten a többször foglalkoztunk a nyugdíj témakörével. Timár Gábor a 13. havi nyugdíj ötletének felmerülése után írt a gondolat társadalom-romboló hatásáról, a következő cikkben pedig én szorgalmaztam a nyugdíjak csökkentését.

13. havi nyugdíj, avagy a nemzedéki szolidaritás felmondása

Azonnali nyugdíjcsökkentést!

A téma fontosságát és érzékenységét a cikkhez érkező hozzászólások és rekordja is bizonyítja, aktualitása pedig a napokban sem múlt. Pénteken két olyan hír is napvilágot látott, mely világosan mutatja számunkra, hogy a jelenlegi kormányzat sajnos továbbra sem mer szembenézni a nyugdíjrendszer átalakításának kérdésével, sőt rövidtávú politikai céljainak elérése érdekében további feszültségeket kelt a rendszerben.

A KSH január 18-án hozta nyilvánosságra szokásos havi adatsorát a magyar átlagkeresetek alakulásáról (pdf). A dokumentum szerint: "a bruttó átlagkeresetek 4,6, a családi kedvezmény figyelembevétele nélkül számított nettó átlagkeresetek 2,0%-kal haladták meg az előző év azonos időszakit" Tekintettel arra, hogy az infláció mértéke 5% volt decemberben, ez azt jelenti, hogy a magyar háztartások nettó reálbér csökkenést voltak kénytelenek elkönyvelni. 

Ehhez képest Orbán Viktor a szokásos pénteki rádióinterjújában úgy nyilatkozott, hogy az idei egyik legfontosabb kérdés, hogy a kormány emelni tudja-e nyugdíjakat. Miközben a jelenlegi felosztó-kiróvó rendszer működési elve alapján, a rendszert fenntartó adófizető aktív állampolgárok jövedelmének értéke csökken, az inaktív eltartottak jövedelmét a kormány növelni akarja, ami egész egyszerűen agyrém.

(Az előző cikk kapcsán, sokan felvetették, hogy az inaktívok is fizetnek adót, mert az ÁFA mindenkire vonatkozik. Ezt az érvelést nem tudom elfogadni, mivel például egy nyugdíjas az aktívok adójából szerzett jövedelméből fizet ÁFÁ-t, vagyis gyakorlatilag egy már egyszer leadózott jövedelmet adóz le újra, nem a saját "termeléséből" fizet ÁFÁ-t. Emellett, ha az egyenlet mindkét oldalán megjelenik ugyan az a tétel - jelen esetben az ÁFA - akkor azt a tételt ki szokás húzni az egyenletből.)

Teljesen világos, hogy jelenlegi formájában a nyugdíjrendszer egyrészt a társadalom szempontjából igazságtalan, másrészt amíg a nyugdíjak mértéke az állam kénye-kedve szerint alakítható, addig az állandó kísértést fog jelenteni az aktuális kormányzó erőnek, hogy ezen a rendszeren keresztül próbáljon szavazatokhoz jutni. Az inaktívok állami eltartásának szocialista/kommunista hagyománya a rendszerváltás után hatalmon lévő összes posztszocialista/neokommunista párt - beleértve természetesen a Fideszt is - munkásságát végig kíséri. Ebből a csapdából csak akkor tud kitörni a magyar társadalom, ha a nyugdíjrendszer kifizetési szisztémája függetlenedik az államtól. Ez csak az egyéni számlák bevezetésével lehetséges. Lássuk miként.

Mindenek előtt szükséges néhány alapszabály lefektetése, melyek sarokkövei az új nyugdíjrendszernek.

• Az állam egy fillérrel sem költhet többet a nyugdíjakra, mint amennyit a befizetők a rendszerbe tesznek
• Fel kell állítani az egyéni számlákat, melyekből a nyugdíj jogosultak a járandóságukat megkapják
• A magán nyugdíj vagyont az Államkincstár kezeli és azt állampapírba fekteti
• Az elrabolt magánnyugdíjpénztári befizetéseket az egyéni számlán jóvá kell írni

A fentebb említett átlagbérrel (221.200,- Ft) számolva egy dolgozó egyszer befizet 10% nyugdíjjárulékot, mely őt, a munkavállalót terheli, ez 22.120,- Ft havonta. Emellett a munkáltatója a munkája után befizeti a bruttó bérének a 24%-át, ami 53.088,- Ft. Ez a két tétel összesen 75.208,- Ft havonta, éves szinten pedig 902.496,- Ft. Számoljunk kicsit ezzel az összeggel. Tegyük fel, hogy 40 éven át egy munkavállaló ezt az összeget megtakarítja. A megtakarítás legyen a legbiztonságosabbnak tekinthető állampapír. Ma a legjobb hozamot az 5 éves futamidejű Prémium Magyar Államkötvény biztosítja, 9,5%-ot. A fentebb is említett 5,2%-os inflációval számolva ez 4,3%-os éves reálhozamot jelent a megtakarítás után. Maradjunk kicsit a földön (remélhetőleg valamikor majd kisebb lesz infláció és nem kell ilyen horror áron finanszírozni a magyar államot) és számoljunk évi 2%-os reálhozammal. 40 év után a megtakarítás reál értéke 54.551.000,- Ft. Ezt az összeget már csak éves lekötéssel, Kamatozó Kincstárjegyben fialtassuk, 6%-on, ez 3.273.060,- Ft, havi lebontásban pedig 272.755,- Ft. Ez az az összeg, amit egy átlagbért kereső alkalmazottnak 40 év munkaviszony után nyugdíjként meg kellene kapnia, miközben közel 55 millió forint örökölhető megtakarítással rendelkezik. Ehhez csupán ez kell, hogy a nyugdíjbefizetései az ő saját számlájára kerüljenek.

Az egyéni számlákat az Államkincstárnak kellene vezetnie, a befizetett összeget pedig állampapírba fekteti. Ezzel az állam kiszámítható, stabil finanszírozási forráshoz jut és nem lesz kísértés a magán nyugdíjvagyon újbóli elrablására sem. A felhalmozott vagyon kamatai szolgálnak a nyugdíjkifizetésre, a felhalmozott tőke vagyon pedig örökölhető. 

Természetesen a dolog nem ilyen egyszerű, mégpedig amiatt, hogy ez a rendszer azok számára nyújt vállalható alternatívát akiknek legalább még 25 évnyi munkaviszony van kilátásban. Ebben az esetben a fenti példa számainak felével lehet számolni (~29 millió Ft tőke vagyon, 145.000,- Ft havi járandóság). A jelenlegi felosztó-kiróvó rendszert tehát valamilyen formában addig is fent kell tartani és a társadalmi szolidaritás fenntartása érdekében, minimális formában pedig még utána is. Mi lehet ennek a rendszere?

Az előző cikkemben leírtak alapján, a nyugdíjak befagyasztása és a nyugdíjplafon bevezetése éves 400 milliárd forint megtakarítást hoz a nyugdíjrendszerben. A szomorú helyzet az, hogy ez az összeg még a költségvetési támogatások leállítására is alig elegendő. A Nyugdíjbiztosítási Alap kiadásai 2011-ben 2.918 mrd Ft-ot tettek ki. Ebből a járulékbevételek 2.365 mrd Ft volt. A magánnyugdíj befizetések átirányításával 310 mrd Ft-ot nyer ugyan a kassza, de még így is szükség volt közel 250 mrd Ft-nyi állami pótlásra.

Az egyéni számlás rendszer elindításához ennél jóval nagyobb korrekcióra van szükség. Indítsuk a rendszert azzal, hogy a munkavállaló saját 10%-a már az egyéni számlájára kerül, a munkáltató által fizetett 24% pedig a jelenlegi rendszer fenntartását szolgálja. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a Nyugdíj Alap bevételei azonnal 33%-al csökkenek. Mivel a rendszer fenntartásához szükséges az állami támogatás azonnali megszüntetése is, a Nyugdíjbiztosítási Alap korábbi 2.918,- mrd-os kiadási oldala ezzel a lépéssel ~1.800,- mrd Ft-ra csökken. A korábban már említett 400 mrd-os megtakarítás mellett 700 mrd Ft szűkítésre van szükség a nyugdíjkiadásokban, ami további ~25%-os általános nyugdíjcsökkentést tesz szükségessé. Az állami források megvonásával felszabaduló összeget az ÁFA-csökkentésén keresztül részben vissza lehet juttatni a nyugdíjasoknak is.

Elindult tehát az egyéni számlás rendszer. A 10% saját számlára befizetés immár a magán számlára érkezik, a 24% munkáltatói pedig még a régi rendszerbe. Az aránynak a már fent említett körülbelül 25 év alatt meg kell fordulnia oly' módon, hogy a saját számlára történt befizetés 30% körüli értékre emelkedjen, a maradék 4% pedig a szolidaritási alapon fennmaradó felosztó-kirovó rendszerbe kerül. Az arányok nyilván változhatnak a jövő társadalmának teherbírása függvényében.

Természetesen a két éve elrabolt magánnyugdíjpénztári befizetéseket az egyéni számlákon jóvá kell írni. Ez az alapja az egyéni számlás rendszer felállítását övező bizalomnak, egyben biztosíték arra, hogy a rendszert felállító kormány a továbbiakban nem kívánja folytatni a Kádár-korszak utáni neokommunista kormányok magánvagyont fosztogató hagyományát.

 Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a posztot:

Néhány intézkedés a közelmúltból: végtörlesztés, árfolyamgát. Önkormányzati adósságok állami átvállalása. Nyugdíjeinstand. Kicsit korábbról, korábbi ciklusokból: féktelen devizahitelezés állami beavatkozás és érdemi kontroll nélkül. Bank-konszolidációk. Mi a közös bennük?

Nyilvánvaló: a fentiek mind azokat támogatták, akik bármilyen okból erejükön felül költöttek, eladósodtak, esetleg rosszul gazdálkodtak, a pénzt pedig minden esetben a közösség, az egész társadalom, illetve a manyup-einstand esetében a tagok fizették. A posztban nem célom minősíteni, pláne elmarasztalni mindazokat - legyenek bár egyének vagy közösségek -, akik az elmúlt évtizedekben hitelt vettek fel, mindössze arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy milyen üzenetet hordoznak ezen lépések, állami döntések a polgárok és az ő gondolkodásmódjuk számára.

Először is, nem erősítik a polgárok és közösségeik felelősségérzetét. Az üzenetnek ez a része nyilvánvaló: ha elegendően sokan adósodnak el erejükön felül, akkor - legalábbis adósságuk egy részére vagy bizonyos típusára - át fogja vállalni az állam, gyakorlatilag a teljes közösség a tartozásukat, részben mert sokan vannak és sok szavazatot jelenthetnek, részben azért, mert az át nem vállalás össztársadalmi kára - pl. a sok otthonát vesztő család - egyes mérlegelés szerint több lehet, mint az átvállalás ára. Részben pedig akár azért is, mert az állam felelősséget érez amiatt, hogy korábban - más színezetű kormányok alatt - nem lépett fel jóval hatékonyabban e nagyon kockázatos típusú eladósodás ellen. Azért azt itt is meg kell jegyezzük, hogy a döntéshozók, parlamenti képviselők végtörlesztése véleményünk szerint etikailag több, mint aggályos, morális üzenete védhetetlen.

A másik dolog, hogy a "hangya-üzemmód", tehát a befektetések ösztönzése, az egyszerűen nem működik. Amilyen deficitben van az állam, minden fillérre szüksége van, és ahonnan tud, onnan el is veszi. Ahonnan meg nem tud, ott pedig mindig megvan az inflációs félelem, a forintban történő felhalmozások értékvesztésének veszélye. A takarékoskodás, mint pozitív társadalmi érték még azoknál is visszaszorul, akik azt egyáltalán megengedhetik maguknak, családjuknak.

A harmadik dolog ezeknél hosszabb "futamidejű", és emiatt talán még károsabb is. Ez pedig nem egyszerűen a felelős gondolkodás elkerülhetősége, hanem a hosszú távú tervezhetőség hiánya. Ma Magyarországon a középtávú befektetések is átlagon felül kockázatosak, egy bizonyos időtáv feletti befektetésekben pedig egyszerűen nem praktikus gondolkodni. Tizenöt-húsz éves befektetési konstrukciók? Ugyan már! A jogszabályi környezet, az adószabályok, az inflációs- és árfolyamkockázat éven belül is drasztikusan változnak, nemhogy ennyire nehezen belátható időtávon. Összességében ez is azt erősíti: élj a mának, ne gondolkodj előre, mire odaérünk, úgyis más szabályok lesznek. Pedig konzervatív alapállásból pont az ellenkezőjét kéne tenni.

Nehogy valaki azt gondolja, hogy ezt a kritikát én valamiféle kormánybírálatnak szánom, ez annál sokkal tágabb időkeretet érint - arról nem is szólva, hogy a jelenség nemcsak hazánkban virul. A rendszerváltás óta nem is nagyon tudok felidézni olyan időszakot, ahol az össz-üzenet ne ez az "élj a mának" lett volna, bár a kormányzati kommunikáció és intézkedések a kilencvenes években mintha pozitívabbnak tűnnének így visszatekintve. Viszont ha nem változtatunk ezen, akkor egy újabb generáció szokik bele ebbe - vagy szökik el az országból.

Végezetül hadd írjam ide La Fontaine meséjének egy viccesebb (?) változatát. A hangya egész nyáron szorgalmasan dolgozott, gyűjtögetett, a tücsök meg csak bulizott, hegedült, mit sem törődött a jövővel. Ősszel aztán meg is döglött mint a kettő.

Ugye nem erre játszunk?

 Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a posztot: