A közoktatási törvény módosításai ismertek voltak eddig is - a gyakorlatban azonban sok százezer iskolás és szüleik most, az új iskolaév kezdetével ismerkednek meg a friss rendelkezésekkel. Nem fogok a törvény által előírt változások mindegyikével foglalkozni, kizárólag a 16 óráig kötelező bentlét, gyakorlatilag a kötelező napközi intézményével és annak fogadtatásával. Meg az ellenzék töketlenségével, már elnézést.

Az, hogy a tanulóknak reggel 8-tól délután 4-ig, tehát teljes napi 8 órában az iskolában kell tartózkodniuk, bizony sok évfolyam számára újdonság. Én ugyan jó 35 éve koptattam az általános iskola padjait, akkor az első évfolyamokban ez emlékeim szerint kötelező és természetes volt, de máig emlékszem, amikor ötödik végén szüleim úgy döntöttek, hogy az utolsó óra után nem kell bent maradnom, hazajöhetek, foglalkozhatok a leckével, vagy bármi mással, ami az eszembe jut, az micsoda felszabadult érzést adott. Aki bent maradt, foglalkozhatott a leckével Károly bá napközis foglalkozása alatt, vagy lementünk a játszótérre - érdemi tanulás csak otthon jöhetett szóba. Tartok tőle, hogy ez most is így lesz. Amennyiben az iskolák rendszerszerűen azt várják el, hogy a házi feladatok a 16 órás hazamenetel után, otthon készüljenek el, az bizony még - meglepő módon - az emberi jogok nyilatkozatát is sérti, és tényleg miért várnánk el egy gyerektől napi 8 óránál több irányított tevékenységet, ha felnőttkorban is ezt tekintjük irányadónak?

Mondom, a problémával több százezer, esetleg millió iskolás és szülő most szembesül a gyakorlatban. Egy részük számára ez nem egyszerűen durva beleszólás a mindennapok megszokott családi rendjébe, hanem nyilván vannak, akik ezt gyermekükre nézve károsnak tartják. Egy szülő számára pedig kevés olyan dolog van, ami az ilyesminél felháborítóbb. Ismerőseim körében látom a visszafojtott indulatot, de nem látom azt a csatornát, ahol ez megfogalmazódhatna. Ahol elmondhatnánk, jó (illetve nem jó, de most hagyjuk), mutyiztatok a földdel, a trafikokkal, a takarékokkal, közgépeztek, de EZT NEM!

Amin főként csodálkozom, az az ellenzék teljes érdektelensége a kérdésben. Az MSZP és az E2014 láthatóan még egy ideig egymás ledarálásán dolgoznak, ilyesmire valahogy nem marad figyelem és energia - súlyos intő jel mindazoknak, akik azon töprengenek, hogy esetleg rájuk szavazzanak. Az LMP annyira beleszeretett a frissen megtalált - és nem is helyteleníthető - határontúli érdeklődésébe, hogy csak Verespatak és más semmi.

Ki fogja azt mondani nekünk, szülőknek, hogy aki a kötelező napközit nem szeretné, az ezen és ezen a napon, itt és itt nyilváníthatja véleményét tüntetésen? Hogy itt írja alá a népszavazási ívet? Nem azért mondom ezt, mert a szociknak vagy Bajnaiéknak hívei lennénk (nem vagyunk azok), de hát egy demokráciában az ellenzéki pártok valók erre. Márpedig ha ellenzékben sem csinálják a dolgukat, miért várnánk mást kormányon?

Ébredjetek már fel!

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a cikket!

A Fidesz hatalomra kerülése után a KARD blog stábján belül az általánosan elfogadott gondolatmenet az volt, hogy Orbánék az ország devizahitel-kitettségének mihamarabbi felszámolására törekednek, ami elengedhetetlen követelménye lett volna a meghirdetett gazdaságpolitkai fordulatnak. A kinyilvánított - un.: unortodox - új gazdásági irányvonalat a kormány kommunikációja alapján úgy képzeltük el, hogy a magyar gazdaság devizakitettségének gyors felszámolása után a kormány rendkívül agresszív forint expanzióba (pénznyomtatásba) kezd, melynek segítségével az államadósság nagy ütemű leépítését és döglődő gazdaság sokkszerű élénkítését is egy csapással kívánja megoldani. Minden további nélkül elképzelhetőnek tartottuk, hogy a kormány valóban átlépi a Rubicont, az MNB megszerzése után felrúgja a közgazdasági dogmákat és az államadósság, valamint a magyar gazdaság krónikusan tőkehiányos helyzetét nemes egyszerűséggel forint nyomtatással oldja meg (pl.: az MNB állampapírokat vásárol).

A jelenleg érvényes közgazdasági felfogás szerint a jegybank nem lehet az állam közvetlen irányítása alatt, hogy ezzel megakadályozzák a nagy költségvetési hiányok pénznyomtatáson keresztül megvalósuló foltozgatását, ezáltal az infláció elszabadulását. Ez a tétel ugyan lassacskán erodálódik, mely nyomon követhető a FED és a újabban a japán jegybank gazdaságélénkítő pénzpumpájában, de egy olyan, globális szinten jelentéktelen gazdasági entitás, mint a magyar, minden bizonnyal valóban a forint drasztikus csökkenésével és az infláció emelkedésével reagált volna erre. Az már más kérdés, hogy a hiányt az egyes nemzetgazdaságok így kénytelenek hitelfelvétellel pótolni, ami ugyanúgy pénz bevonása a gazdaságba, mint a pénznyomtatás, csak a hitelre még kamatot is kell fizetni. Ez a téma azonban már az összeesküvés-elméletek ingoványos talajára vinne minket, ezt a területet pedig meghagyjuk más blogoknak.

Bár a következő verziót nem tartom túl valószínűnek, de a monetáris helyzet elfajulását (a forint kibocsátás miatt esetlegesen elszabaduló infláció kezelését) a Fidesz akár olyan egy radikális megoldással is helyre rázhatta volna, mint mondjuk az euró egyoldaló bevezetése. Minden ország maga dönt a pénzneméről, az egyoldalú euró bevezetéssel az adott ország - ilyen pl.: Montenegró - "csak" a monetáris politikába való beleszólásának jogáról mond le, de ha az államadósságot és a friss forráson keresztül megvalósuló gazdaságélénkítést a kormány letudta, erre már valójában nem sok szükség lenne (a nemzeti öntudaton kívül), ráadásul az ország lényegében azonnal az eurózónába került volna, élvezve annak minden előnyét, kimaradva ugyanakkor a hárányaiból. Joggal mondhatnánk például nemet például az olyan kérésekre, hogy fizessünk Görögország megmentésére, mivel a közös monetáris politikából kimaradunk.

A Fidesz gazdasági szabadságharc retorikájába nemzetközi hitelpiac mellőzése és a saját jogú pénzkibocsátás minden további nélkül belefért volna, és tulajdonképpen - miután az államcsődöt nem merték bevállalni a kormányváltás után azonnal, utána pedig már nem lett volna túl elegáns - ez az egy lehetősége maradt a Fidesznek arra, hogy egyszeri, radikális lépéssel új, gyorsabb folyású mederbe terelje a magyar gazdaság algásodás durva jeleit mutató folyóját.

Azt gondoltuk, hogy a különböző devizahiteles-mentő lépések (árfolyamgát, ócsai gettó, adminisztrációs intézkedések) csak a olyan kommunikációs eszközök, melyek az MNB átvételéig hátralévő időben szolgáltatnak gumicsontot a témán csámcsogóknak. A végtörlesztés már a devizahitelek teljes kivezetése felé mutatott, a taktika nyilván az lett volna, hogy aki saját erőböl megoldja az oldja csak meg, annyival is kevesebb problémája lesz az MNB-nek. A manyup pénzek lenyúlása és az azáltal nyert pénzügyi puffer, illetve az MNB-tartalék csökkentésének gyakori felemlegetése is ebbe az irányba mutatott, csakúgy mint az IMF-től való szabadulás állandó igénye.

A kormány átvette az MNB-t majd sokáig nem történt semmi (vegyük ezt úgy, hogy Matolcsynak idő kellett, míg befészkel). Az elmúlt hetekben ismét felmerült a devizahitelek kivezetésének gondolata, immáron olyan - eredetileg Róna Pétertől származó - gondolatmankók átvételével, minthogy a devizahitel hibás termék, a kormánynak már csak ezért is kötelessége ezeket kivezetni. A gépezet ismét beindult, Csányi gyorsan el is adta az OTP részesedését, a kormány kiszivárogtatta, hogy a következő ülésen majd jól megmentik a devizehiteleseket megint. Az előbb említett új radikálisabb retorika és Csányi részvényeladása után tűkön ülve vártuk a fejleményeket, de persze ismét nem történt semmi. Varga ugyan azóta naponta megszólal, minden nap új elemet és új ellentmondást fűzve az előző napi nyilatkozatához, de ezzel együtt teljesen világossá vált, hogy a Fidesz már nem gondolkozik radikális megoldásokban.

Mindezek után felmerül a kérdés, hogy akkor most mi a Fidesz valódi célja a devizahitelesekkel. Ez pedig továbbvezet oda, hogy mi a Fidesz valódi gazdaságpolitikai célja. Ez a téma innen nagyon sok irányba folytatható lenne, talán még egy könyvet is meg lehetne tölteni a lehetséges találgatásokkal, de minket igazából már csak az érdekel, hogy mindez hogyan hat ki a jövő évi választásokra.

Háromnegyed év van hátra a szavazásig, a Fidesz biztosan vezet a biztos pártválasztók között, de az 50%-nyi bizonytalan választói tömeg olyan kiszámíthatatlan tényező melynek súlya már önmagában is maga alá temethet minden kormány-aspiráns pártot. Az idő viszonylagos rövidsége és egy ekkora mértékű entropikus faktor minden rossz lépést végzetessé tehet, ez pedig már nyomonkövethető a devizahitel-problematika kapcsán is. Ha a fentebb felvázolt drasztikus megoldás volt a cél valóban (más nem lehetett, feltételezve, hogy a Fidesznek egyáltalán volt elképzelése az új irányú gazdaságpolitikát illetően az ország kifosztásán és haverok jutalmazásán túl), akkor arra már egész egyszerűen nincs idő. Egy ilyen új irány bevezetése olyan mértékű turbulenciákat kelthet, ami, ha nem jól sül el, bőven elsöpörheti a Fideszt 2014-ben. Az idő halogatása szintén kezd egyre kínosabbá válni, hiszen több százezer családot ilyen hosszú időn keresztül frusztrálni a megmentés ígéretével, poltikailag nem túl kifizetődő. Arról már nem is beszélve, hogy ugye azokkal is kellene kezdeni valamit, akik forintban vettek fel hitelt. Meg ugye a cégekkel. Meg azokkal akiket mondjuk egy új mentőakció sokán bevezetett kondícióknál rosszabb feltételekkel mentettek meg korábban. És akkor azokról még nem is ejtettünk szót, akik egyáltalán nem adósodtak el, míg az összes akció az ő adójukat is igényli.

A devizahitel-probléma újbóli felmelegítésével nagyon úgy tűnik, hogy a Fidesz jó alaposan megrázta a pofonfát és ha az elmúlt hetek idétlenkedése után nem állnak elő valamivel akkor a téma alaposan rájuk éghet a választások előtt minden bizonnyal egyre viharosabbá váló csetepaték során. Persze lehet, arra várnak, hogy Széles Gábor kivegye az éterből az energiát és akkor minden meg van oldva.

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a cikket!

Amennyiben tetszik blogunk tartalma, kérünk, hogy a Goldenblog 2013-as szavazáson a  közéleti témában szavazz A KARD blogra! Köszönjük!

Nagy vihart kavart Romániában Tőkés László kijelentése a tusnádfürdői nyári szabadegyetemen: Magyarország vállaljon "védhatalmi" státust Erdély felett, hasonlóan ahhoz, ahogy Ausztria tette Dél-Tirol esetében. Számos román politikus és elemző bírálta Tőkés javaslatát, majd kedden Victor Ponta kormányfő ennél is tovább ment:

Sajnálom, hogy Romániának nincs olyan elnöke, aki ellátná alkotmányos feladatait, és állást foglalna, amikor Románia területi épségét és függetlenségét éri támadás (...) Tőkés és a többiek kijelentései szerintem nemcsak sértők, hanem a büntető törvénykönyvet is sértik. Talán akad majd valaki – nem mi, mert az igazságszolgáltatás független –, aki utánanéz, hogy miként történhetnek ilyen dolgok egy magára adó európai országban.

Az analógiák, bár több ponton sántítanak, a hasonlóság azért egyértelmű: az első világháború utáni békerendszer mind magyar-román, mind osztrák-olasz viszonylatban is az etnikai határokon jóval túlterjedő módon juttatott területeket a győzteseknek, nagy létszámú osztrák-német kisebbséget hagyva Észak-Olaszországban és magyart Erdélyben. Az is hasonló a két esetben, hogy a teljes átcsatolt területen az olaszok illetve a románok többséget alkottak, de az elcsatolt területek egy-egy része szín-német illetve szín-magyar volt és nagyrészt maradt is: az osztrák-németek Dél-Tirolban (vigyázat: ez a "történelmi" Dél-Tirolnak csak az északi része), a magyarok pedig a Székelyföldön és a határ menti sáv északi részén élnek többségben. Itt sajnos véget is ér a hasonlóság, de a dél-tiroli megoldásokat és tanulságokat megszívlelhetnénk magyar és főleg román viszonylatban is.

Ausztria nem egyoldalúan vállalt védhatalmi státust (az angol szakirodalomban "kin state" = "rokon állam" néven is említik ezt), hanem az 1946-os Gruber - De Gasperi (osztrák-olasz) megállapodás részeként. A megállapodás pontjainak konkrét jogi keretbe öntése több mint fél évszázadot vett igénybe, terrorista tevékenységgel, ENSZ-hez és döntőbírósághoz fordulással, tárgyalásokkal, és több, egymásra épülő kiegészítéssel. Az önmagában is érdekes sztoriról például itt lehet angol nyelven olvasni. Azt azonban az egymást követő osztrák-olasz megállapodások egymás után megismétlik, hogy az olasz-osztrák határt véglegesnek tekintik, az autonómia megadása pedig olasz belügy, bár gyakorlatilag megvonhatatlanná teszik azt.

Én a mostani disputában két dolgot nem értek. Ha a dél-tiroli példára hivatkozunk, akkor Magyarország esetleges "védhatalmi" státusza csak a magyar többségű tömbre, a mai gyakorlatban a Székelyföldre lenne vonatkoztatható. Sokkal érdekesebb viszont, hogy - tekintve hogy a Tőkés által hivatkozott dél-tiroli megállapodásrendszer elismeri az államhatárokat - miért gondolja Ponta, hogy bárki Románia függetlenségét és területi épségét veszélyeztetné ezzel? Miért emleget büntetőjogi felelősséget? Pláne, hogy ne lenne Európában elfogadott megoldás ez? Kétségtelen, hogy az olaszok sem önszántukból állapodtak meg Ausztriával, hanem a II. világháború végén a szövetséges hatalmak nyomására - mára azonban a dél-tiroli autonómia Olaszország-szerte elfogadottá, mondhatni természetessé vált.

Egy dologban korlátozná a dolog "Románia függetlenségét": nem asszimilálhatná kedvére a magyar kisebbséget. Ez tényleg fáj nekik? Akkor még tényleg ezt akarják?

A lényeg pont az, hogy Dél-Tirolban a volt vesztes Ausztria elfogadta véglegesnek az államhatárt, Olaszország viszont lemondott az átcsatolt osztrák-német népesség asszimilációjáról. Ezt a kompromisszumot ajánlja Tőkés, a napi gyakorlatban pedig ennek különös jelentőséget ad Románia belső közigazgatási átszervezésének folyamata, amelyben bizony fennáll a veszély, hogy a Székelyföld nemcsak hogy nem lesz önálló régió, de akár szét is szabhatják. Egy ilyen kompromisszum viszont hosszabb távon bizony szükséges - ha nem is feltétlenül elégséges - a magyar-román együttéléshez.

És figyelembe véve a román és magyar (meg vegyük még ide a bolgárt és szerbet is) demográfiai hanyatlást meg a törökök népességi dinamikáját, egy ilyen megegyezésnek - gyakorlatilag a székely autonómiáról való megállapodásnak - történelmi skálán bizony nagyon is ideje lenne. Tőkés javaslatát - kicsit pontosítva, a dél-tiroli modell alkalmazására vonatkoztatva - inkább egy kompromisszumos megállapodásra kinyújtott kéznek kéne felfogni Bukarestben.

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a cikket!

A demokrácia az egy fogalom. Igen, pont olyan sunyi fajta, amit a barkóbába minden hülye utál. (Személy? Nem. Tárgy? Nem. Ó... deszemétvagy...) Márpedig a fogalommal egy baj van, nem lehet megfogni, megenni, falra kenni, mert kvázi nincs. Ellenben jókat lehet róla fantáziálni, becézgetni, tovább gondolni, magyarázni, hivatkozni rá ésatöbbi. Kicsit olyan ez mint a Starwars. Elméletileg nincs, otthon mégis a birodalom mind a nyócvanezerféle űrhajóját, lépegetőjét, zetorját, rotációs kapáját kirakhatod a polcra. A Starwars azért mégiscsak egyszerűbb. Van a Disney, és megmondja, hogy mi igaz abból, ami nem is létezik. Ez a jedi jófej, ez másik gonosz. Ez a hajó gyors, ez másik lassú ésatöbbi.

A demokrácia ennél kicsivel bonyolultabb, de nem azért, mert létező fogalom. Francokat. A demokrácia nem eldöntendő kérdés, hogy igen, vagy nem. A demokrácia szimplán nem más, mint az emberiség tuskósági skálájának egy kicsike intervalluma. Ettől jobbra diktatúra, ettől balra Jézus és a hippikolóniák, de a határ elég ingoványos ugye, és ez sok mindenkit elbátortalanít. Kicsit messzebbről kezdem, hogy érthető legyek.

A rendszerváltás körül  a demokrácia különös fajtáját ismertük, a tv-demokráciát. Volt a Dallas, a Knight Rider meg a többi ámerikai filmek. Mit tanultunk mi ezekből? Hogy a kapitalizmus kőkemény világát a tőke mozgatja, hgy kőkemény munkával egy szabad országban - ki tisztességesen, ki gonoszul - kurva sokra viheted? Nem, csak azt vettük észre, hogy ezek állandóan whiskyt isznak. Felmerült bárkiben, hogy a Kitt és Michael Knight munkaadója egy magánalapítvány? Értitek, egy politikától, államtól független (civil?) szervezet, amely khmm... hát végülis társadalmi szerepet tölt be. Francokat. A kocsi vagány volt, Hasselhof meg józan.

A dezodor-demokrácia már kézzelfoghatóbb volt, sőt szagolhatóbb. Mi rácsodálkoztunk Bécs és München boltjain, az osztrákok meg csak lesték a trabantokat, hogy ez most ilyen motoros kerekesszék, vagy mi? Na persze, volt aki azért ment külföldre, hogy megtanulja, hogyan épül fel a demokrácia, hogyan szervezik meg önmagukat a helyi érdekképviseletek, pártok, lobbik, diákok, sorolhatnám. Én sem ezért voltam Olaszországban, hanem dömpingáron vettünk cipőt, meg bőrdzsekit a sikátorban. (De akkor aztán az egész családnak!) Pár év kellett, hogy elüljön a vihar, és kiderüljön, az istenadta nép számára a demokrácia = gazdagság. Soha senkit nem hallottam vitázni az EU, vagy az USA politikai berendezkedéséről, ellenben névnapozásokon komoly eszmefuttatásokra adott alkalmat a három színű fogkrém tubusba paszírozása, hogy a szíinek nem keverednek!! Hogy a francba rakják így bele? Na látjátok feleim, erre képes a demokrácia!

Nem akarom senkin elverni a port, közemberként én se agyaltam (akkoriban) azon, hogy jó-e a közvetlenül választott elnöki rendszer, vagy sem. Nem is kell. Legalábbis eddig azt hittem. Mert jöttek a pártok, és megmondták. Beköszöntött hát a többpárti-demokrácia hangzatos kora. Egyvalamire azonban senki nem figyelt: hogy a demokrácia nem eldöntendő kérdés. Ezt tanulni kell(ett volna), de megragadtunk a háromszínű fogkrém problematikáján. Na persze a jó öreg kádárkorban ez pontosan elég volt. A Gabi fogkrém ugyan egyszínű volt, azon is lehetett agyalni, annyi különbséggel, hogy aki hamarabb rájött, hogy hátulról töltik fel, az a továbbiakban feladat nélkül kussolt.

Érdekes, hogy az amerikai stand-up humoristákat hallgatva néha komolyan lehet hallani, ki a republikánus, ki a demokrata. Abortusz, terrorizmus, szabadságjogok, fegyverlobbi, gyógyszerlobbi, munkanélküliség, bevándorlás szigorítása/legalizálása még a humorban is markáns különbségeket gerjesztenek. Nekem az utolsó véleményformáló humorista például Hofi Géza (nemcsak a cocializmusban, de utána is) és Nagy Bandó (kocka u. 13) volt. A pártok persze eltérő intenzitással vezették a demokrácia meghonosítását, de valljuk be őszintén, kinek nem az volt a fontosabb, hogy választókat szerezzen? Választáshoz meg nem tudás kell, hanem papír meg toll. Meg ígéretek persze, ami minél egyszerűbb annál jobb. (Különös ambivalencia: Kádár alatt sokkal többet magyarázták a népnek a nemlétező demokráciát meg a gazdasági folyamatokat. Ma, amikor lenne mit, mindenki lózungokat dobál. [A nyugdíjasok ezer órája - ó igen, szeretném látni a tanulmányokat gazdaságra gyakorolt várható hatásokról. Mert biztos vannak, nem?])

A baloldal komoly leamortizálódása nemcsak Gyurcsány gyógyszerekre költött kiadásaiban mutatkozik. Sokkal nagyobb kárt okozott a rendszerváltás után húsz évvel is alig bimbódzó demokráciatudatban. Mert mit csinál legszívesebben a magyar, mikor látja, hogy valami elsőre nem sikerül, és valószínűleg kétszer ennyi munkával fog csak sikerülni másodjára? Legyint, és kijelenti: ennyi. Vissza a Gabi fogkrémhez, az legalább finom volt, ha az ember megszokta az ízét. Márpedig meg kellett szoknunk.

Most komolyan, Te, kedves olvasó (többesszámba nem merem rakni) mit tettél volna Orbán helyében, miután a nyakukba hullott a kormányzás? Dolgozzunk 4 évig azon, hogy felépítsük a nép demokrácia igényét, hogy civil, helyi közösségekre alapuló szervezetek jöjjenek létre, hogy megtanítsuk az embereket arra, hogy legyen véleményük? És hogy ezt a véleményt hogyan kell mások számára is megformálni, és együtt kiállni érte? Hogyisne! Hozzuk vissza inkább a kádári ál-demokráciát. Rá lehetne hímezni a magyar zászlóra: Azt mi jobban tudjuk. A gyurcsányi kiábrándulás után pedig pont ez kellett az embereknek, nehogy már valaki azt higgye, hogy ez pusztán egy ember, egy párt vezetőségének brutális hibája volt. Nem, ez a komplett rendszerváltás utáni demokrácia nyakába lett varrva.

Az Orbán-klikk legnagyobb bűne, hogy visszafordítja a magyarok demokrácia-tudatát. Mindent központosít, mindent leépít és elsüllyeszt ami nem az övé. Média, alkotmány, civil szféra, kultúra, foci, közgép, földtörvény, minden kipipálva. A legújabb közvéleménykutatások alapján az emberek többsége kormányváltást akar. Csak nem tudja hogy ezt hogyan kell csinálni, mert nem tanulta meg. Akire meg lehetne építeni, már külföldön van - Orbán Viktor legnagyobb örömére. Senki ne gondolja, hogy azt a 3-400000 embert haza akarja hozni ellenzéki szavazónak. Hülye lenne, inkább választójogot ad a határontúli magyaroknak, akik meg még nem tuják, de sosem fogja Orbán hazahozni őket. Szavazni onnan is lehet, ennyi.

Demokrácia pedig apolitikus környezetben sokáig nem tartható fenn, csak csökevényes formában, dehát sokaknak az is elég. Ha belegondolunk, a demokrácia sosem volt olyan hűde elengedhetetlen része a világnak. Magyarországon összesen nincs 50 év demokratikus múltunk (ha 1867-1919-et nem számoljuk), mégis min lepődünk meg? Jókai még úgy ír a politikai és gazdasági  előmenetelt segítő rokoni szálakról, mint a világ legtermészetesebb dolgáról. A világ tényleg így működik? Akkor viszont én kérek elnézést.

Ha van valaki, aki elolvasta a bejegyzést most nagyjából kétféleképp reagálhat. Az ellenző szerint  tudatlan kommunista/hippi/hazaáruló/bolond/félművelt vagyok, felhörög és fegyvert ragadva folytatja a fülkeforradalmat, azaz posztol valami kioktatót, majd nem csinál semmit. A helyeslő, aki legalább foltokban egyetért, most hümmög, esetleg öklét rázza, felhörög, hogy vissza az országot, majd… fegyvert ragad: azaz lájkol, majd nem csinál semmit.

Az ellenző fajtának jobban örülök, mert a második - bármilyen szimpatikus is - teljesen veszélytelen az orbánklikkre. Míg az ellenző talán túltrollkodja magát, lejáratva a rendszerét.

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a cikket!

Orbán Viktor tusványosi szabadegyetemen elmondott beszédét nyilván sokan és sokféle megközelítésből fogják elemezni. Engedtessék meg, hogy mi egyetlen gondolatot ragadjunk ki belőle, nevezetesen ezt (HVG):

Orbán fontosnak nevezte, hogy végre vannak "nemzeti tőkések". Itt megjegyezte, hogy az újságírókat gyakran az izgatja, hogy ezek közül, ki melyik párthoz áll közel, de szerinte az ország érdekei szempontjából nem ez az érdekes.

UPDATE: többek jogos megjegyzése nyomán itt az inkriminált rész eredeti átirata:

Erről mindig van politikai vita, különösen az izgatja az újságírók libidóját, hogy melyik magyar tőkéscsoport melyik politikai párthoz köthető inkább vagy kevésbé, ami egy izgalmas kérdés és nem lényegtelen, az egy másik előadás témája hogy itt milyen arányokat tudunk felállítani de most nem ez a fontos, hanem az, hogy nemzeti szempontból végre vannak nagy, nemzeti, magyar tőketulajdont megtestesítő cégeink.

Hiszen nem siratóünnep ez, hanem vidám lakodalom. Kár lenne pörlekedni, áskálódni azon, hogy ki ölt meg kit...

(c) Python (Monty) Pictures Ltd.

Kedves miniszterelnök úr, nemcsak az újságíról libidóját izgatja. Az újságírókat ugyanis legtöbbször olyan dolgok izgatják, amelyek az olvasóikat is, különben egy idő után másokat olvasnának. Ennél rosszabb, hogy ez egy igazi coming out: szépen be van ugyan csomagolva, de így még nem mondta ki senki, hogy "kiépítettük a fideszes oligarchiát, aztán közötök van-e hozzá?"

Mert lássuk be, hogy ha a "nemzeti tőkések" (akik valójában O. V. egykori kollégiumi szobatársától Felcsút mindenható uráig legtöbb esetben bizony leginkább fideszes kötődésűek - a Közgépet név szerint is kiemelte a kormányfő a beszédben) más párthoz állnának közel, a miniszterelnök korántsem lenne ennyire belátó. Ha a politikai ellenfeleikről van szó, akkor nokiásdoboz meg ingatlanpanama (félreértés ne essék: ha tényleg az, akkor tessék is lecsapni! - bár a hosszú átfutás már elég gyanús), ha meg a mi kutyánk kölyke, akkor "nemzeti tőkések", akiknek léte az ország érdeke.

Kedves miniszterelnök úr, egy ponton egyetértünk. Tényleg az ország érdeke, hogy legyenek valódi, vezetői képességeik szerint kiválasztódott tőkései. Az ország érdeke lenne, hogy ők megjelenítsék a szabad verseny érveit a társadalmi vitákban - amelyekkel majd mások természetesen vitatkozni fognak. Amennyiben azonban a "nemzeti tőkésosztály" valójában a fideszes újtőkések köre, akkor a kiválasztás a politikai helyezkedés függvénye, és nem a nemzet versenyképessége szempontjából fontos vezetői képességeké. Persze lehet azt mondani, hogy ők is ügyesek, és képességeik folytán emelkedtek ki. De ezek a képességek - véleményem szerint legalábbis - nem segítik hazánk teljesítményét a nemzetközi versenyben.

A helyzet viszont, ha lehet, még ennél is rosszabb: nem véletlenül említettem a fideszes oligarchia kifejezést. A "nemzeti tőkésosztály" ugyanis, ilyen kiválasztódás után, azt a politikai igényét fogja kifejezni, hogy az az erőtér, amely őket pozíciójukba segítette, maradjon meg. Maradjon a Fidesz a hatalomban. A (fideszes) politika segíti őket meggazdagodni - közpénzből persze -, ők cserébe segítik a Fideszt hatalmon maradni. Itt is van a Nemzeti Közgép Rendszere, amit tavaly már diagnosztizálunk, de miniszterelnöki megerősítést mostanáig nem kaptunk. A miniszterelnök szerint oligarchiáról akkor beszélhetünk, ha "egy adott parlamenti többség támogatásával egy kézbe kerül a milliárd és a politikai hatalom". Ez pedig megtörtént.

Ugye nem erről volt szó 2010-ben?

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a cikket!

Ahogy sorjáznak a hírekben - persze nem az állami médiában - a beszámolók az újabb és újabb mutyikról, felvetődik a kérdés, hogy hogyan élik meg ezt a Fidesz támogatói? Nyilván nem egységesen. Egyesek mindent automatikusan elfogadnak, amit a párt és a kormány csinál, sőt meg is tudják magyarázni, hogy ez az egyetlen helyes út, és végre van, aki meg is meri lépni. Mások azonban úgy gondolják, hogy - bár az irány alapvetően jó, és megnyugtató, hogy ilyen kormánya van az országnak - ez a Közgép, ez a földügy, ez a trafikügy már necces, és hát a takarékok körül is lehet probléma, nem most, hanem amikor majd a mostaninál nemzetibb és magyarabb kezekbe kerülnek (mintha a mostani tagság ne lenne alapból magyar). De jó is volna, ha ezek nem lennének, akkor felhőtlenül lehetne örülni a nemzet felemelkedésének, gondolják.

Számukra van egy rossz hírem. Lesznek. Amíg el lehet menni a falig, addig el is mennek a falig. Lehet abban reménykedni, hogy ezek rendszerhibák. De nem: mindig van újabb, mindig van lejjebb. Mindig lehet amortizálni abból az elképzelt erkölcsi-morális fölényből, amely 2010-ben nyilvánvalóan megvolt, de ma már legfeljebb a fideszesek gondolják a pártjukénak. A következetesség, amellyel ezek az ügyek sorjáznak, már azt sejteti, hogy nemhogy nem rendszerhibákat látunk, hanem ez maga a rendszer.

Lehet mondani, hogy a politika már csak ilyen. Hogy "ilyen volt a szocik alatt is", és hát "természetes, hogy a Fidesznek is gazdasági hátországot kell építeni". Hogy ez a "reálpolitika". Az alapbaj ezzel két irányból jelentkezik. Egyrészt a 2010-es kampány üzenete nem az volt, hogy "kiépítjük a gazdasági hátországunkat". A másik, hogy ezzel tényleg odavan jó időre minden alap a morálra hivatkozásra. Ez az egész már árvita.

Ha pedig kedves, kételyek gyötörte fideszes barátaim (ismétlem: nem mindenkit gyötörnek kételyek, de most azokhoz szólok, akiket igen) az eddig elátkozott eszközrendszert hajlandóak vagytok magatokénak érezni, akkor mi a különbség? De tegyük fel, azt gondoljátok, hogy tényleg Európától meg az IMF-től kell megvédeni a szabadságunkat, meg helyükre tenni a melegeket (uramisten, de komolyan, miért kell velük egyáltalán politikai szinten foglalkozni?). Ez a "harc" megér ennyit? Megéri ezeket a kételyeket? Lehet őszintén tapsolni a kötelező iskolai erkölcstannak, ha pont ez az ára?

Hiszen az apostol ezt mondja: "Csak az nyeri el a babérkoszorút, aki szabályszerűen küzd".

A reálpolitikáról pedig annyit, hogy az pont annyira "reál", amennyire mi gondoljuk. Ha természetesnek vesszük, hogy a, khm, "gazdasági hátország-építés": az állami megrendelések, a földek és a trafikok nagy részének leosztása Nyuszi rokonai, barátai és üzletfelei számára természetes, és a politika már csak ilyen - nos, akkor ilyen is lesz.

És tényleg ezt gondoljuk? Tényleg ezt gondoljátok?

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a cikket!

A takarékszövetkezetek közelgő kádári orbáni igába hajtása tulajdonképpen tökéletes összefoglalása a mögöttünk álló sajnos immár több mint három éves kormányciklusnak. Magában foglal minden olyan elemet, mely ugyan eddig is meglehetősen hangsúlyosan jelent meg az állampárt fidesz intézkedései között, de így együtt, ilyen hatékonysággal még egy esetben sem alkalmazták ezeket. Tulajdonképpen már csak a takarékügy sántajánosa hiányzik, akinek az iPadján megírták a törvényt. 

Az eddig is nyilvánvaló volt, hogy a Fidesz a második kormányzása alatt már nem kívánja folytatni az országépítés nehezebb útját, mely az alapvető demokratikus és civilizált értékek mentén halad, hanem az egyszerűség kedvéért a párt és vezetője, visszatért azokhoz a tekintélyelvű, kommunista állampárti gyökereihez, melyből végeredményben kinőtte magát. Bolsevik kutyából nem lesz nemzeti szalonna, Kövér is megmondta, ezt tudtuk. Ezen az alapokon nyugvó ügymenetet tapasztalhat az egyszeri takarékszövetkezeti betétes is, aki figyelemmel kíséri ezt az újabb államosítási törekvést is. Tökéletesen beleillik ebbe a képbe az a megközelítés, hogy egy Takarék vagy elfogadja az állami fennhatóságot, vagy lehúzhatja a rolót. Rákosi elégedetten csettintene egy ilyen megoldás láttán.

A magánnyugdíjkasszák vagyonának kizsarolása során már tanúi lehettünk, hogy a kormány saját eszközeként tekint a magyar családok, aktív dolgozók megtakarításaira. Ugyan ezt az hozzáállást érhetjük tetten a takarékszövetkezetek einstandja során is. Az egyik legtöbbet hangoztatott érv az államosítás mellett, hogy a takarékok többszáz milliárdos vagyonon ülnek, melyet inkább ki kellene hitelezni a vállalkozásoknak, hogy végre beinduljon a süllyedő gyorsnaszád. Ez a vagyon a betétesek pénze. 

A teljesség kedvéért tegyünk egy kis kitérőt a takarékok és úgy általában a vállalati hitelezés világába. Vegyünk egy átlagos vidéki takarékszövetkezetet. Az intézmény a helyi lakossággal évtizedek óta fenntartott közvetlen és személyes kapcsolatok révén betéteket gyűjt, melyet aztán jellemzően helyi vállalkozóknak hitelez ki. A legnagyobb bankok a 2008-as válság előtti túlhevített időkben a tőkéjüknek akár a 200%-át is kihitelezték, míg a takarékoknál ez az érték jellemzően 80-90% maradt. Helyi, lokális egységekként a takarékok jórészt kimaradtak a devizahitelezésből is. Ennek megfelelően jellemzően stabil, megbízható, megfelelő tőkeellátottságú, konzervatív hitelezési politikával rendelkező intézményekről beszélhetünk (persze voltak kivételek nyilván).

Emellett a takarékok a helyi vállalkozókat egyszerűen és hatékonyan hitelezik, hiszen a legtöbb esetben a két fél jól ismeri egymást. A takarékok ennek megfelelően olyan vállalkozókat is hiteleznek (ismervén a valós hátterüket, motivációikat) akikkel a nagyobb bankok nem foglalkoznának és olyanoknak nem adnak hitelt (hasonló okokból), akiknek a nagy bankok viszont igen. A helyismeret segít a szélsőségek tompításában, ezért is merik bevinni a betétesek a pénzüket egy takarékba.  

Van tehát egy olyan intézményi kör, mely rendelkezik megfelelő tőkével és megfelelő tapasztalattal annak a kihelyezéséhez, viszont teljesen önállóak és függetlenül működnek. A fidesznek az első kettőre szüksége van, a másodikra viszont nincs. Ékes példája ennek, hogy a felcsúti stadiont finanszírozó, az orbán csinovnyik Garancsi István vezette Duna Takarék ki is marad a kommunizálásból. A hűség itt már adott, a többi intézménynél pedig kikényszerítik. Hiszen gondoljunk bele mekkora lehetőség ez. Többszáz milliárdnyi kihitelezhető vagyon, már csak a megfelelő emberek kellenek takarékok élére, hogy aztán ez a pénz a megfelelő emberek kezébe kerülhessen. Itt pedig már nem csak a hitelekről beszélünk, hanem magáról az egész szektorról, annak minden hasznával együtt. A törvény szerint ugyanis az állam a tulajdonrészét már szabadon értékesítheti majd, a vevők körét viszont semmi nem korlátozza. 

A kör ezzel be is zárult. Az állami földek és a trafik koncessziók elosztása után aligha lehet kétséges, hogy ennek mi lesz a vége.

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a cikket!

Elképzelem az Európai Parlament szerencsétlen elnökét, hát ő most biztos összecsinálta magát félelmében. Csizmadia úr (v.ö. Békemenet, Nemzeti Együttműködési Alap) írt neki, szép, nyílt levelet, többek közt a "Szellemi Honvédők" nevében. Tegyük hozzá, kaptak korábban az EU és az EP képviselői is, de most sokkal határozottabb a hang, amikor idáig ér:

Jelezni kívánjuk ugyanakkor, hogy amennyiben az objektivitás helyreállítására nem tesz kísérletet az EP, illetve realizálódnak a Koppenhágai Bizottsággal kapcsolatos aggodalmaink, mi minden rendelkezésre álló eszközzel fel fogunk lépni ezen jogsértő helyzet felszámolására...

Még szerencse, hogy mielőtt felvetődne a szellemi honvédelem fizikaiba átcsapása és a Brüsszelre mérendő megelőző rakétacsapás terve, kiderül, hogy mi is a legfélelmetesebb csodafegyver:

...beleértve azt a lehetőséget is, hogy az Európai Bíróság előtt kívánunk gátat szabni az Európai Parlament ámokfutásának.

Ezt viszont kíváncsian végignézzük, és az EU oszlopos politikusaként biztos, hogy Schulz is érdeklődve figyeli majd a fejleményeket. Az uniós jogfejlődés szempontjából nyilván érdekes lesz, hogy a Bíróság megállapítja-e, hogy a Parlament túllépte a jogkörét. Számunkra azonban nem csak ez a lényeg.

Csizmadia úr biztosan elégedett lehet azzal, hogy jogában áll az Európai Bírósághoz fordulni, ha kifogásolja az Európai Parlament egy döntését. Jelzem, hogy ezt idehaza, a hasonló magyar intézmények (Alkotmánybíróság, Országgyűlés) kapcsán már nem tehetné meg, miközben a Antalltól a szocikig ez nem fájt senkinek - csak hogy jelezzem, milyen jellegű problémákról ír az inkriminált jelentés. Ez is megérne egy hasonló levelet, talán egy menetet is, nem?

UPDATE: Még szebb, hogy Csizmadia úr a visszamenőleges jogalkotás lehetősége miatt is aggódik:

Az EP ugyanakkor a Koppenhágai Bizottság létrehozására irányuló szándék támogatásával talán még súlyosabb jövőképet vetít előre, felvetve a lehetőségét a visszamenőleges szankcionálásnak, ami álláspontunk szerint elfogadhatatlan.

Persze lehet, hogy azt gondolja, nem pont a magyar kormány volt az, amely ilyent csinált. Hiszen az számukra elfogadhatatlan, és mégsem szerveztek Békemenetet ellene. De még egy európai bírósági keresetet sem.

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a cikket!

Kormánypárti oldalról mást se hallok egy hete, hogy ez a Tavares, hát ez már több a soknál. Ez a jelentés, amit az Európai Parlament elé vitt. Mi az, hogy nálunk sérül a jogállamiság? Meg azok a csúnya liberálbalzöldek, ezek biztos nem hagyhatják, hogy az igazi kereszténység kétharmaddal sikert sikerre halmozzon Magyarországon. Ezek akarják megmondani, hogy mi legyen nálunk, amikor a fülkeforradalom már véleményt nyilvánított? Ezek?

Erre mit olvasok a Magyar Nemzetben:

Magyarországnak külső jogállami kontrollra van szüksége, mert "önmaga lábán nem tud megállni". Ez az ország a jogállami kontrollt, a demokratikus intézmények tartalmi működését saját erejéből megvalósítani nem tudja - jelentette ki Martonyi János az Európai identitás - Nemzeti identitás címmel rendezett konferencián Budapesten.

Csak kapkodom a fejem. Hát nem pont ezt mondja a Tavares-jelentés, mint amiről a külügyminiszter úr beszél? Akkor hol itt a vita?

Hol? Hát az időgépben, persze. Nézzük a dátumot: 2007. március 10. Nem megyünk bele abba, hogy igaza volt-e (egy megvédés helyett részben szétvert ellenzéki tüntetés után fél évvel), és abba sem, hogy Martonyi állítása akkor volt igazabb, vagy ma? A kettős mérce ilyen alkalmazását viszont nem tartjuk elfogadhatónak egy magát konzervatívnak nevező kormány tagjától. Ha akkor lehetett ilyent mondani, akkor ugye ma is? Ha az akkori ellenzéknek szabad volt így megnyilvánulni, akkor mi is a baj az európai liberálbalzöldekkel?

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a cikket!

Két, egymásnak legalábbis a címükben ellentmondó, nagy vitát kiváltó írás jelent meg múlt héten nálunk, két blogtársunk tollából. Szavazzunk-e jövőre a Fideszre, vagy nem? A hosszú távú kérdés nem ez, hanem hogy ezt a választási törvénnyel bebetonozott (ál)kétpártrendszert meg lehet-e haladni, és hogyan?

Még inkább elszomorító, hogy ezt a palettát ők maguk hozták létre, gondosan leosztva egymás között különböző populista lózungokat és hatalomgyakorlási elveket, vigyázva arra, hogy kellőképpen azonosíthatatlan katyvaszt hozzanak létre, mely éppen aktuális egyéni ambícióik szerint szabadon alakítható. Az ő általuk mesterségesen megalkotott és fenntartott, magát és egymást jobb- és baloldalinak (nemzetinek, vagy demokratának, egyremegy) nevezett tartalom nélküli formációk pedig az oszd meg és uralkodj elvet magát a magyar választókon gyakorolják.

- írja garmr blogtárs, és bár diagnózisa precíz, a helyzet ennél rosszabb. Szárszó óta tudjuk, hogy nemcsak a Fidesz, de az MSZP is a másik legyőzésének érdekében a belső viták elnyomását, felszámolását kezdi. "Feltalálták a Fideszt" - írja Tóta W. Árpád - én pedig nem akarok katonás, a győzelemnek mindent alárendelő társulatra szavazni. "Le kell győzni a nemzetáruló szocikat, ezért senki nem lóghat ki a sorból" - mondja az egyik, "Le kell győzni a demokráciát lebontó Fideszt, mert velük a diktatúra jön" - mondja a másik oldal.

Ámde azt, hogy pontosan mit is akarnak ha nyernek, na azt nem tudjuk.

Azért valami feltételezésünk lehet. A Fidesz valószínűleg pont azt akarja, mint most; földmutyit, trafikmutyit, Közgépet még, még még. Köszönjük, de nem. Hogy az MSZP mit, arra legfeljebb tippelhetünk, de a "húzzanak ezek végre a francba" alapon választott zsákbamacska eddig sose jött be, legutóbb pl. 2010-ben sem. Ha megválasztanánk őket, pont ott lennénk, mint egy körrel korábban, aztán 2018-ban majd megint a narancs, és így tovább? Nem jó kilátás.

A választási törvény pedig - nem véletlenül - kíméletlenül kétpólusúvá kívánja tenni a politikát. Naná, a Fidesznek mi sem kényelmesebb, minthogy mindig a szocik legyenek az ellenfelei, ezen a pályán ugyanis eséllyel nyerhet, akár sokszor is, és addig mindig széttárhatják a kezüket bármelyik mutyijuk után: "na jó, jó, de hát még mindig jobb így, mint ha ők jönnének, nem?"

Leváltható ez a rendszer egyáltalán? Nem könnyen, de azért nem is lehetetlen a dolog. A kettő egyszerre nyilván nem küldhető el a francba, na de az egyik? Ez talán összejöhet. (Minták itt láthatók, mondjuk az is látszik, hogy ez nem egy gyors játék.) Ekkor azok az érvek, amelyek kiválóan beválnak a szokásos ellenféllel szemben, hirtelen hatástalanná válnak. Az a blog olvasói számára nem lehet újdonság, hogy a Fideszre nem fogok szavazni. Viszont a fentiek miatt (is) az MSZP-re, és az őket tartalmazó szövetségre sem. Ha a második nem az MSZP lenne, akkor a Fidesznek legalábbis érvrendszert kellene cserélni.

Nem kicsit bonyolítja a képet, hogy a pillanatnyilag várható harmadik, a Jobbik sem alternatíva - ennek a mi szempontunkból fontos oka, hogy teljesen más hangszerelésben ugyanúgy képesek lennének pingpongozni bármelyik naggyal, de a Fidesszel biztosan.

Négy alternatíva marad. Nekem - de elfogadom, ha másnak nem - alternatíva lehet az LMP, még akkor is, ha ez esetleg elveszett - de legalább őszinte - szavazat lenne. Lehet reménykedni, hogy jön Ángyán vagy bárki más a fehér lovon - de ha nem teszünk érte (márpedig egy blogposzt ehhez kevés), nem fog jönni. Szavazhatok a kétfarkúakra, ha végre bejegyzik őket (nem véletlen ám, hogy az establishment tart tőlük: nagyon hatékonyan mutatják be a nagy pártok fentebb vázolt, egymást feltételező összefonódását). És hát ott van Bereznay András barátom sokszor hangoztatott javaslata, a szavazás elutasítása, az, hogy szavazatommal nem legitimálom a rendszert, fideszestül, szocistul, jobbikostul, mindenestül. Rizikós, mert ehhez minimum 80% nem szavazó kellene (akkor másnap az utcán minden 5 szembejövőből 4-ről, vagyis praktikusan mindenkiről tudhatod, hogy neki is ez a véleménye), és a két nagy, egymásnak feszülő falanx ennyit biztos nem fog hagyni.

Vérszegény és elég esélytelen alternatíva egyelőre mind (a kétfarkúak nem biztos, de ez még odébb van). De abban biztos vagyok, hogy ez a produktivitásra nem kényszerítő, de elképesztő mutyikra képes kétpártrendszer csak akkor váltható le, ha egyszer valamelyikük a harmadik helyre szorul - vagy ha a választó túlnyomó többsége látványosan és egyértelműen megvonja tőlük - de mindtől! - a bizalmat.

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a cikket!