A KARD a Facebook-on

Őket ajánljuk

Hírfolyam

Friss topikok

Elérhetőség

A KARD blog

e-mail: kard.blog@gmail.com

Facebook: A KARD

Twitter: @KARD_blog

LMP: váltópárt vagy marginalitás?

2012.01.26. 09:18 timargabor

A hétvégén kongresszust tart az LMP. A szinte egyetlen országosan ismert politikus épp lemondott a frakcióvezetésről, több képviselő visszaadta vagy visszaadni készül a mandátumát - van mit tisztáznia a pártnak belül, de kifelé is. Az utóbbi kihívás a nagyobb jelentőségű: talán az utolsó esély ez a komolyan számításba veendő, esetleges váltópárti jelleg kialakítására. Ha még nem késő.

A párt taktikai dilemmája világos, még a közvélemény is annak a vitának tudja be a mostani balhét, hogy legyen-e akcióegység az LMP és az MSZP között vagy sem. Kicsit durvábban fogalmazva, hogy SZDSZ-esedjen-e a szó 1994-es értelmében az LMP vagy ne. Az erre adandó válasz véleményem szerint nyilvánvalóan nemleges, a párt pillanatnyi bázisa többségében nem szimpatizál ezzel a vonallal (különben máris az MSZP bázisaként jelentkezne a közvéleménykutatóknál), a megcélzandó óriási bizonytalan tömeg pedig, amennyiben ezt az utat favorizálná, már szintén a szocialisták támogatójaként jelenne meg. Nem, láthatóan van igény a Fidesszel szemben, de nem szocialista szövetségben fellépő ellenzéki pártra.

Ez azonban még csak a taktikai dilemma. A nyilvánvaló megoldását azonban meg lehet tenni úgy is, hogy közben a párt jóval nagyobbat gurít, jóval nagyobb célt tűz maga elé: a valódi váltópártiságot.

Az LMP előtt ezidáig végig ott volt - és talán ma is ott van még - ez a lehetőség, amelyet nem akart vagy nem mert megragadni. A magyar politikai rendszerből láthatóan kínosan hiányzik a Fidesz váltópártja. Az MSZP és megalakulása óta a DK próbálná betölteni ezt a pozíciót, és ha sokáig senki más nem jelentkezik erre, pusztán történelmi alapon és a társadalmi gondolkodás tehetetlensége miatt talán be is fogják - a masszív elutasítottságuk miatt feltehetően sikertelenül. A Jobbik nagyon szívesen lenne váltópárt, azonban az ország helyzete szerencsére nem annyira rossz, hogy a társadalom radikális váltópártot igényelne, más zenét pedig - eddig úgy tűnik - ők nem tudnak játszani.

Valószínű tömegigény van viszont egy olyan pártra, amely morálisan feddhetetlen, képes ötvözni a hazafias gondolkodást az atlantista elkötelezettséggel, elfogadja a piacot, de világos elképzelései vannak annak hatékony szabályozásáról, és közben véletlenül sem kerget meddő álmokat bizonyos unortodox harmadik utakról. Amely tisztában van az ország morális, társadalmi és pénzügyi nehézségeivel, és teljes őszinteséggel képes és hajlandó ezek megoldására törekedni. Amelyik párt felvállalja az aktív keresők képviseletét. Ez az - egyelőre elképzelt - párt természetesen nem érintett a hazai politika hagyományos lövészárkok szerinti felosztásában, hanem rögtön pont ennek a végletekig megosztott, és ezért rettenetesen alacsony hatékonyságú politikai rendszernek a meghaladását jelentené.

Az LMP mindeddig a zöld, ökopárti jelleg mentén határozta meg önmagát. Ebből következően a célja a rétegpárti politizálás volt, az ökológia mellett a jogvédelem hangsúlyozásával. Azt azonban meg kell érteni, hogy vagy ökopárt vagy váltópárt. A kettő együtt nem megy (Baden-Württembergben, a teljesen eltérő német közéletben tavaly éppen összejött ez - a fukushima katasztrófa után). A jogvédelem, mint eddig is hangsúlyosan képviselt elem jelentheti azt a megtartandó üzenetcsoportot, amely mentén a párt esetleges új, már szélesebb bázist kereső jellege felépíthető. Az esetleges irányváltás még nem jelenti a zöld program feladását sem, csak betagozását a morális és társadalmi újjáépítés programjának egy fejezetévé. Azt pedig látni kell, hogy minden olyan megnyilvánulás, amely az LMP-t továbbra is ökopártként, és a zöld elemeket annak leghangsúlyosabb program-elemeiként említi, egy-egy lépés a jelenlegi, 6-9% közötti népszerűségi sávban maradáshoz, és csökkenti a tényleges váltópárti esélyeket.

Nem azt mondom, hogy határozatban le kell mondani az öko-jellegről, azt azonban igen, hogy a váltópárti ambíciót fel kell vállalni és következetesen kommunikálni. Ennek a bejelentésen túl persze szervezeti, pártépítési következményei is vannak, de ezek a döntés meghozatala után viszonylag gyorsan végigjátszhatók. A talán legfontosabb követelmény, hogy legyen nyilvánvaló vezető, ikon. Lássuk csak a már említett tavalyi baden-württembergi tartományi választást, hadd idézzek a győztes zöldek ottani frontemberének Winfried Kretschmann-nak a profiljából:

...nem is "tipikus zöld",  erősen vallásos katolikus és igen konzervatívnak számít. Legyen szó akár öltözködéséről, akár viselkedéséről, akár nyilatkozatairól, inkább a konzervatívok szellemiségét idézi fel. Mindez nem jelenti azt, hogy a volt biológia és kémia tanár, aki szívesen foglalkozik a filozófiával, nem lenne kedvelt és elismert saját pártjában. Sőt a krónikák szerint a stuttgarti parlament korábbi  konzervatív kormánypárti soraiban is odafigyeltek akkor, amikor az elmúlt években Kretschmann emelkedett szólásra. Józan érvelését, elvi elkötelezettségét, felkészültségét és nyitottságát még politikai ellenfelei is tisztelték.

(Forrás: index.hu, MTI)

Hasonló karakterű frontemberben lenne célszerű az LMP-nek is gondolkodnia, azonban ismétlem, egy dolog nyilvánvaló. Kell frontember! Hogy a közvélemény komolyan vegye, nyilvánvaló vezetőt kell a pártnak állítani, aki kompetens kormányfő-jelölt is lehet. Az álmok kora lejárt - vagy örökké tart, a bejutási küszöb körül.

Röviden: azt kell eldönteni a hétvégén, hogy ki ugráljon a balettben.

Tegyük a KARD blogot a könyvjelzők közé

RSS hírfolyam a blog bejegyzéseiről

162 komment · 4 trackback

Címkék: kongresszus ökopárt lmp váltópárt rétegpárt seldon válság

Az erdélyi magyar nem román! Ha tüntet, akkor sem! (*)

2012.01.23. 14:33 timargabor

Kedves Barátaim!

Megint az van, hogy értek én mindent. Én már csak ilyen megértő vagyok. Sokaknak nem tetszik, hogy az állampolgárság mellé szavazati jog jár a külországba szakított magyaroknak. Az sem tetszik sokaknak, hogy miközben az anyagi következményeket nem, vagy csak nagyon áttételesen viselik, bele kívánnak szólni az anyaországi politika alakításába. Másoknak meg tetszik, majd eldiskurálunk. De azért van egy határ, amit nem lehet átlépni.

Nem nevezhetünk egy magyart románnak vagy szlováknak csak azért, mert azt az országot dobta ki neki születésekor a gép.

Olvasom ezt a kis történetet szombatról:

Egyszerűen teljesen le vagyok dermedve. Én a Kossuth-tér mellett,a Falk Miksa utcában lakok. Gondnokként teszek, veszek. Megyek ki a ház elé, áll ott egy társaság. Rögtön levettem, hogy románok. Nagyváradról jöttek. Kérdezem tőlük, hogy segíthetek-e valamit. Kérdezték, hogy a Népligethez milyen módon jutnak el, elmondtam nekik. Ezt követően szó szót követett. Kiderült,hogy fejenként 3500,-forintot és egy ebédet kaptak azért, hogy legyenek. A busz, amivel jöttek,azzal a lendülettel,hogy kiszálltak hazament. Gyakorlatilag itt hagyta őket. A beszélgetés közben jött egy idős házaspár, akik szintén kérdezték,hogy merre kell menni a Népligethez. Elmondták,hogy 1000,-forintot és egy ebédet kaptak azért,hogy itt legyenek. A busz persze őket is itt hagyta őket, oldják meg jelszóval. Ők Pécsről jöttek. Beszélgetés közben szinte megszégyenülve tekerték össze a magyar zászlót és tették el a táska mélyére...

(Forrás: Facebook, kiemelés tőlem)

Na. Egy Falk Miksa utcai házgondnok keni-vágja, de legalább töri a román nyelvet? Vagy milyen nyelven beszélgettek? Jelzem, hogy Romániában nagyon kevés román tud magyarul (a kevés számú kivételtől itt kérek elnézést) - megjegyzem, 1920 előtt ez pont fordítva volt, azelőtt általában a magyarok nem tudtak románul. Szóval ezek a jóemberek, bár Romániából (pontosabban: Erdélyből, vagy a Partiumból) jöttek, de ugyanolyan magyarok, mint mi. Ugyanazt a nyelvet beszélik, ugyanazt az identitást vállalják. Megkockáztatom, nekik kicsit (talán nagyon is) erről szólt a szombati séta. Ne is sajnáljuk tőlük ezt, és ha a fent, az idézetben említett pénzeket nem közpénzből kapták, hát csak annyit tudok mondani, hogy remélem, jól érezték magukat. (A románok egyébként mostanában máshová járnak tüntetni...)
 


 Logistic tail (Forrás: Facebook, Kettős Mérce).

Igen, a székely tud románul (figyelem: a videó minimum alapfokú román tudással már egész élvezhető!), de nem román! A felvidéki magyar sem szlovák. Ne is nevezzük őket annak, mert lila hajat kapok (egyébként sem vagyok egy matyóhímzés, de képzeljétek még ezt is hozzá... brrr.) Ez a szimpla elnevezési kérdés egy olyan etalon, ahonnan el lehet kezdeni ezt a határontúli katyvaszt rendbetenni. Enélkül viszont nagyon durván sértjük meg őket - és ha már itt tartunk, engem, az ős-pestit is.

(*) UPDATE: Brendel Mátyás hozzászólónk joggal kifogásolja, hogy a cím sérti a magyar-román kettős identitású nemzettársaink azon jogát, hogy magukat románnak is tartsák. A poszt szándéka nem ez, a posztíró annak a híve, hogy mindenki maga döntsön saját identitásáról. A cím viszont arra a számszerűen sokkal jellemzőbb gyakorlatra utal, amikor honfitársaink magyarokat (magukat egyértelműen magyarnak tartó magyarokat) lerománoznak.

Tegyük a KARD blogot a könyvjelzők közé

RSS hírfolyam a blog bejegyzéseiről

261 komment

Címkék: tüntetés határontúli magyarok

Két kérdés a békemenethez

2012.01.22. 09:05 timargabor

Jó hívószónak bizonyult az, hogy védjük meg az ország pénzügyi függetlenségét, védjük meg a szuverenitásunkat. Isten látja a lelkemet, ezzel maximálisan egyet is értek (még ha tegnap, nem túl sok eredménnyel de itt provokálunk is itt a blogon), ha a körítés többi részével esetleg nem is. Több mint százezren (hogy mennyivel többen, azt hagyjuk a profikra) jelenlétükkel adtak nyomatékot ennek, a Béke menetén - az ugyan nem világos hogy kivel is kell a béke, de hát anno 1984-ben, gimnazistaként voltam én is spontán békemeneten, nagyjából ugyanitt. Ott legalább tudtam, hogy azokkal a rakétákkal van a baj, amelyeket a "mi" rakétáinkra válaszul telepítettek Nyugaton.

 (Forrás: MNO)

Nekem két kérdésem van a résztevevőkhöz, a szervezőkhöz, tulajdonképpen bárkihez. Az első, az a fentiekből következik: hogyan érjük el az áhított pénzügyi függetlenséget? Milyen út vezet oda? Mikor indulunk? (Mert sürgős lenne.). A másik kicsit összetettebb: egy ilyen "összetartás", az akolmeleg elsöpri azokat a fenntartásokat, amelyek tegnapelőtt még megvoltak?

Nézzük először az elsőt! Függetlenek akarunk lenni a nemzetközi pénzvilágtól. Helyes, tényleg elég sokba kerül nekünk, hogy évente annyit fizetünk törlesztésre meg kamatra, hogy anélkül akár pluszba is mehetne a költségvetésünk. Már húsz éve várom ezt, talán most. De merre induljunk?

Fizessünk vissza mindent és gazdálkodjuk ki a folyó költségvetésből? - Na akkor a következő békemeneten feleződne a létszám, nem megy. Jelentsünk fizetésképtelenséget, és tárgyaljunk az átütemezésről? - kétlem, hogy a mindennapokra vonatkozó eredmények sokkal jobbak lennének, és valószínűleg tovább is tart. Mondjuk meg nekik, hogy kampóst kaptok, nem amit ideadtatok (meg a kamatait), hisz azt már visszaadtuk régen? - hát, ha onnantól tudunk önellátók lenni... Fizessük vissza a devizában denominált adósságot az MNB tartalékból, a többihez meg forgassuk meg a bankóprést?

Vagy egyszerűen csak adjátok ide, ami most kell nekünk, de nehogy már bele is akarjatok szólni abba, hogy mit csináljunk vele? Esetleg az EU-ból is lépjünk ki ennek nyomatékosítására?

Ezt azért lassan el kéne dönteni, másfél éves kormányzás után legfőbb ideje lenne. Márciusban már nem fog Viktor attól félni, hogy nem lesznek elegen, ki fog állni a tömeg elé (ha nem épp aznapra várja az EU meg az IMF). Mit mondjon? Vagy, ad abszurdum (?) mindegy hogy mit mond, csak ő mondja?

(Én az első változat híve lennék, de minél gyorsabban - ámde én nem voltam kinn tegnap, illetve voltam, csak nem ott, szóval kérdezném: a résztvevők, vagy az elmenni nem tudó szimpatizánsok melyiket választanák? Vagy mindegy hogy melyiket, csak Viktortól hallják?)

No a második kérdés. Többek szerint a felvonulás nem mindenben kormányt támogató hangulatban indult, voltak a problémákat elismerő hangok, amelyet azonban háttérbe szorított a kiállás kényszere. Idáig értem. A kérdésem azokhoz, akik végigsétáltak: a nyilvánvalóan felemelő - sőt, sokaknak bizonyára katartikus - élmény után is ezt mondták? Vagy akkor már minden rendbe jött és jóság lett? Maradjunk mondjuk egyetlen példánál, ennél a szerencsétlen dr. Schmittnél: a tömeg puszta létszáma meggyőzött-e valakit esetleg arról, hogy hát nemcsak a nemzeti szuverenitást meg a kormányt, de őt is meg kell védeni, függetlenül az ellene felhozott vádak megalapozottságától?
 

Tegyük a KARD blogot a könyvjelzők közé

RSS hírfolyam a blog bejegyzéseiről

245 komment · 13 trackback

Címkék: tüntetés államadósság szuverenitás pénzügyi függetlenség békemenet

A Jeremiah Smith-terv: EU-s főbiztost Magyarország élére!

2012.01.20. 20:43 Trocsanyi

Kedves Olvasó, végezzünk el egy - szándékosan provokatív - gondolatkísérletet!

Játsszuk azt, hogy 2012. március közepe felé járunk. Görögország hosszú kínlódás után bedobja a törölközőt, bejelenti a fizetésképtelenséget. Felfüggesztik a kifizetéseket a hitelezők felé és csődöt jelentenek, belátva a teljes kudarcot kapitulálnak. A nemzetközi helyzet intenzíven fokozódni kezd, a hitelezők által elvárt hozamok és a csődkockázati mutatók az egekbe szöknek, a pénzügyi gondok fertőzése intenzíven tovaterjed.

A kormányok és a jegybankok széthúzása és érdekellentétei miatt a rettegés tovább terjed az EU minden államára. A német-francia véleménykülönbségek egyre nyilvánvalóbbak, az integráció erősítésének pártolói és a status quo megőrzésére törekvők küzdelmének bénult patthelyzete immár feloldhatatlannak látszik. A német politikai pártok megtagadják az egyre jobban inogó hitelalap feneketlen éhségének csillapítását az adófizetők pénzéből, a BRIC feltörekvő, tőkével alaposan kibélelt országai jobb esetben idegenkednek segíteni, rossz esetben titokban örülnek Európa befolyásának további csökkenését figyelve.

Magyarországon a lassan hisztérikussá váló helyzetben  Orbán Viktor miniszterelnök továbbra is folytatja a kettős beszédet; ékes európéer szóvirágokat dalol az Uniónak, sunyít és vetít az IMF-nek és a tárgyalófeleknek. Addigra ott már azt sem hiszi el senki neki, amit kérdez.

 

 

Idehaza pedig egyre hevesebb zászlólengetés közepette lassan, de biztosan megindul a dacos kuruc lózung és az „Ugocsa Non Coronat” az egyre kevésbé lelkes pártszavazók, no meg a nyugdíjasok felé. Az IMF tárgyalások megrekednek Orbán-bábok minden erőfeszítése ellenére. Tízezrek kezdik festeni otthonukban tizenötödikére készülve a nyomtatott betűket a transzparensekre.

És ekkor, egy történésznek feldereng egy régi emlék és egy név, úgy jó nyolcvan évvel ezelőttről.

Jeremiah Smith neve, és 1923. ősze. Lássuk csak mi is történt akkoriban!

 

Magyarország rendkívül kedvezőtlen feltételekkel kapott kölcsönt a Nemzetek Szövetségétől, azaz a Népszövetségtől. A pénzügyi szanálási program végrehajtásának ellenőrzésére a Népszövetség ellenőrt küldött Budapestre Jeremiah Smith személyében.

Magyarország 1922 szeptemberében csatlakozott a nemzetek Szövetségéhez. A háború utáni talpra állás egyik eszköze a népszövetségi kölcsön volt. A program végrehajtásának ellenőrzésére főbiztost és egy helyettest küldtek Budapestre. Mindkét fél igyekezett a másik fél számára is elfogadható személyt találni. Végül a tekintélyes, konzervatív bostoni ügyvédre, ifj. Jeremiah Smith (1870-1935) ügyvédre, a J. P. Morgan & Co. bankház bostoni irodájának ügyvédjére esett a választás, helyettese Royal Tyler lett.

A főbiztos ellenőrizte a magyar költségvetést, joga volt megvétózni olyan kiadásokat, amelyek megítélése szerint veszélyeztették a szanálást. A népszövetségi kölcsön felhasználása csak engedélyével történhetett meg. Fedezetül zárolt számlára helyezték az állami bevételeket, úgy mint a vámok, a cukoradó, a dohányjövedék, a sójövedelem bevételeit, valamint a kölcsönök visszafizetéséből befolyt összegeket. Ezek fölött a főbiztos rendelkezett. Új adók kivetését is jogában állt előírni. Rendszeresen küldte jelentéseit a pénzügyi helyzet minden részletre kiterjedő alakulásáról (például az állami alkalmazottak számáról) a népszövetség, olasz, román és csehszlovák tagokból álló pénzügyi bizottságnak Genfbe. Havonta kért jelentést az egyes minisztériumok költségvetéseiről, és hagyta jóvá terveiket egyetértése esetén. Beruházásokat a kölcsönből nem hagyott, nem hagyhatott jóvá.

Az ő, és Korányi Frigyes pénzügyminiszter aláírása látható azon a külföldi pénzpiacokra szánt, 1924. júliusi felhíváson, amely a magyar államkölcsön jegyzésére szólít.

Smith 1924. május 1-jétől a szanálási program elindulásától 1926. június 30-ig, a program befejezéséig tartózkodott Magyarországon. „Az ország hangulata a program életbelépésekor nem volt kedvezőnek mondható… A rekonstrukciós program iránt csakis kézzelfogható bizonyítékokkal lehetett volna bizalmat kelteni, de ez akkor még nem volt lehetséges.” – olvasható a főbiztos első jelentésében 1924 májusában. Bár a Népszövetség kalkulációja az átmeneti időszak pénzügyeivel kapcsolatban nem voltak helytelenek, az időzítéssel kapcsolatban azonban igen. Ennek következményeképp a végrehajtás során problémák merültek fel, de összességében nem veszélyeztették a program sikerét.

Smith a vezető körökkel, így a kormányzóval is, jó viszonyt alakított ki. Távozása előtt Horthy Miklós gesztussal akarta honorálni fáradozásait, és meglepetésre az ügyvéd lehetőséget kért, a magyar Szent Korona megtekintésére. Az akkori politikai viszonyok között ez nem volt könnyen teljesíthető kérés, de mégis teljesítették. Smith minden fizetséget, kitüntetést visszautasított, honoráriumát az USA-ban tanuló magyar diákok, fiatal mérnökök részére ajánlotta fel egy alapítvány formájában. Zárójelentésében pozitívan értékelte az elért eredményeket, a szanálási program sikerességét, és biztatónak ítélte meg a kilátásokat a jövőre nézve.
 
(Forrás: penzportal.hu)
 
 
Ugye nem csak nekem nyilvánvalóak a hasonlóságok és párhuzamok az akkori helyzet és Magyarország mai problémái között?
 
Mi lenne, ha az Unió keresne nekünk  egy igazi válságmenedzsert?
 

Lássuk ki is lenne jó erre a pozícióra:
 
 
 
 
  • Ne legyen semmiféle eddigi kapcsolata sem az EU-val, se a Magyarországgal.  Jöjjön akár Új-Zélandról, Japánból vagy Chiléből, csak érkezzen jó messziről, mindegy, egyremegy.
  • Legyenek acélból a tökei, feleljen meg minden szakmai és emberi feltételnek.
  • Kapjon egy jó nagy korbácsot, és egy picike mézesmadzagot is és vele teljeskörű felhatalmazást a hitelezőinktől, akik a megállapodás fejében hitelt adnak nekünk.
  • Kezdje el munkáját úgy és aképpen, ahogy Mr. Smith tette azt oly régen. Adjunk neki mondjuk 2-300.000 dolláros havi fizetést, hogy elvállalja ezt a világraszóló szakmai és emberi kihívást mindenki közös üdvére.  Vonuljon be szépen valami kényelmes rezidenciára a Várhegyen és lásson végre munkához.
  • Adjanak mellé szakértőket, jogászokat, címzetes tudorokat, makro- és mikroökonómusokat segítségül. Persze a lényeg úgyis a pallosjogon, nomeg a korrupt, és ellenérdekelt magyar gazdasági-, és politikai elitre felszerelt hereszorító bölcs használatán lenne.

Itt az ideje leszámolnunk a dohos és persze évszázadok óta vígaszt nyújtó illúziókkal; Le kell mondanunk függetlenségünk és nemzeti szuveneritásunk jó részéről meghatározott időtartamra, a feladatok és tervek végrehajtásának erejéig.

Mindenkinek jobb lesz, tessenek elhinni.

Magyarország hitelezői és a piacok megnyugodhatnak, jó kezekben lesz a kölcsön, a mi nyakunkba akasztott járomnak legalább lesz formája végre. Lesz konkrét, egyértelmű átlátható célja és feladata minden magyar embernek a következő 3-4 évre.
 
A kamatok és a kockázatok radikálisan csökkenni fognak, a pályánk kiszámíthatóvá válik végre. Az elviselhető, és a magyar gazdaság és lakosság által kitermelhető kamatokat a keményen dolgozók munkája árán megfizethetővé tehetjük.

 

A gazdaság fejlesztései már rövid- és középtávon is tervezhetővé válnak, a kamat és gazdaságpolitikai irányelvek következetes és tervszerű betartásával visszaszerezhetjük a befektetők előtt bizalmi tőkénk alapjait. A szilárd stabilitás munkahelyeket fog teremteni és további gazdasági növekedést generál majd.
 
Lógjon csak Damoklész kardja fenyegetően ez időre a hatalom-drogtól szédült köztörvényes bűnö politikusaink és döntéshozóink feje felett.

Hátha végre a kiadós lecke után jó időre elfelejthetjük Ady Endre versét és Mohács helyett nekünk elegendő lesz pár röpke év gyámság és egy tapasztalt és tettrekész helytartó.

Most nézzünk kicsit magunkba; hosszú-hosszú ideje ugyan kire bízhatnánk az ország szekerének irányítását? Talán az impotens, sunyi Gyurcsányokra? Esetleg a monomániás, bikkfafejű, éhes, vak Orbánok, lila és egyéb ködöket evő LMP-sek és szalonnáczi zergetollas múltbarévedő Jobbikosok megélhetési politikusai lettek volna alkalmasak erre a feladatra?

Ó nem. Helyettük most megcselekszi végre valaki azt, amit megkövetel a Haza! Korlátozzuk a demokráciát? No hiszen, az a néhány kurta év gyorsan elszalad majd, úgyis a fogaink csikorgatása és az igahúzás közepette nem nagyon jut majd eszükbe túl sokat siratni felfüggesztett választói jogainkat.
 
Már a híres főtárgyalónk, Gróf Apponyi Albert is  megemlékezett Smith népszövetségi főbiztosnak a magyar rekonstrukció körül szerzett nagy érdemeiről s ekkor mondotta azt a szállóigévé vált mondatot, hogy:
 
"Miként az ismeretlen katona, úgy az ismeretlen magyar adófizető is kiérdemelte magának heroikus áldozatkészségével a Népszövetség elismerését".

Jöjjön hát végre egy, Országunkat valóban valóban építeni akaró és lehetőségeinek birtokában arra képes ideiglenes rendszer! Mit számít honnan jön, csak jöjjön el végre az igazi, százötven éve várt valódi, oly sokat emlegetett Rendszerváltás. A többit meg majd elintézzük mi, akik itt élünk és dolgozunk, adózunk, Magyarország igazi Polgárai.


Uniós Helytartót Magyarországra, éljen Jeremiah Smith XXI. századi utódja!

(További olvasnivaló Peterecz Zoltán doktori értekezése téziseiben)

Félreértések elkerülésére: szerzőnk családneve nem Trócsányi, és nem azonos sem a hasonló nevű jogtudóssal, sem pedig a fizikussal.

Tegyük a KARD blogot a könyvjelzők közé

RSS hírfolyam a blog bejegyzéseiről

2 komment

Címkék: szuverenitás népszövetség 1920 as évek gazdasági konszolidáció

Dr. Bóvli

2012.01.20. 09:51 timargabor

Szomorú ez nagyon. Végül is egy kétszeres olimpiai bajnok nem akárki. És nehogy valaki lelazsált döntővel jöjjön: odáig el is kell ám jutni. Államfőként nem volt egy etalon, de hát nem is mondta, hogy az akar lenni. De ez most, ez alapjaitól lövi szét az embert. Arra gondolok, hogy miközben álamfőnk állhatatosan próbál mindent megmagyarázni, az 1992-es kisdoktorija önálló munkaként elfogadható lapjainak felezési ideje lassan egy hét alá esik, és már nem maradt belőle sok. Statisztikai alapon lehet, hogy pár nap, és annak az eredetijét is megtalálják valami urdu vagy inuit nyelvű sportelemzésben.
 


Közben megy itthon a szokásos alternatív valóságok gyártása, oldalak szerint szépen leosztva. A kormány térfelén hárítanak, vagy bagatellizálnak, természetesen a közmédiában csak ez jelenik meg, miközben az ellenzék szépen szétszedi a már kevésbé mosolygós elnök urat. A dolog nemzetközi hatásairól már hadd ne is beszéljek. Viszont itt és most két dolgot, alapvetően taktikaiakat, nem értek. Nem számoltak ezekkel a mentegetőzők, már a botrány legelegén?

1. Az önálló Testnevelési Egyetem könnyen lehet, hogy benne is lett volna az eltussolásban (az egyetemi karrá tagozódott egység dékánja ezzel meg is próbálkozott), csak hát volt egy - véleményem szerint elhibázott, de most nem ez a lényeg - egyetemi integráció, amelynek során nekik a SOTE-t dobta a gép, hogy oda fognak tartozni. Namármost a SOTE-re, a Semmelweis Orvostudományi Egyetemre pontosan két dolog igaz: nem hagyhat ilyen foltot esni a renoméján (a rektor ezt láthatóan pontosan tudja), és körülbelül a kormány által legkevésbé zsarolható felsőoktatási intézmény széles e hazában (az orvosi keretszámokat csökkentenék nevelésképpen? Tényleg?) - mivel a doktori oklevelek ügyében, egyrészt mint egy ilyen birtokosa, másrészt mint ilyenek kiadásában aktívan közreműködő egyetemi ember, érintett vagyok, erre még két bekezdéssel lejjebb visszatérek.

2. Komolyan gondolta bárki, hogy amikor a HVG (amelynek a fő vagyona maga a márka, az 1979 óta felhalmozott hitelességi tőke) belemenne egy ilyen ügybe, ha nem lenne minden, de tényleg minden a kezében a bizonyításhoz? Rég birtokukban van a kérdéses dolgozat teljes szövege, hiába tiltja a könyvtár most már a fény- vagy fényképmásolást (nem véletlen, hogy semmilyen helyreigazítási pert nem mertek ellene indítani az ügyben). Lehoztak nyitásként 5-6 oldalt, és megnézték, mi lesz a reakció. Amikor pedig dr. Schmitt nem mondott le, sőt, támogatói kezdték magukat beásni egy tarthatatlan állásba, szépen jön a többi, és ilyenkor az állítás már nem az, hogy 19 éve másolt, hanem hogy most hazudik. Bridzsben ezt impassznak hívják, és körülbelül az első lecke végén meg is tanulja mindenki. Miért álltak mégis bele? Erre csak egy választ tudok: mert bíztak az állami média sulykolásának hatásában - és mint a poszt végén látjuk majd, ebben nem is csalódtak, bár az eredményben nincs sok köszönet.

Akkor hadd mondjak pár dolgot a plágiumbotrány hatásáról a magyar felsőoktatásra. Miért nem hagyhatja annyiban ezt a SOTE? Mert fel szeretne kerülni bizonyos egyetemi világranglistákra, jobb eséllyel indulhasson a nemzetközi versenyben projektekért, hallgatókért, ha már a magyarok utáni állami finanszírozáson mostanában évente több tízmilliárdos vágást kell elszenvedni a nemmegszorítások jegyében. Márpedig egyetlen ilyen ügy, és a felkerülési törekvés évekre esélytelenné válik. Sem morálisan, sem anyagilag nem éri meg nekik annyiban hagyni a dolgot. Az országunkról szóló európa-parlamenti vita megmutatta: itt nem vacakolnak mindenre kiterjedő adatgyűjtéssel, címlapokból alkotnak véleményt. Nem érdekli őket, hogy a kisdoktori, "az semmi", ha egyszer az EP honlapján Schmitt Pál Ph.D.-ként szerepel!

Egy minapi mandineres bejegyzésben az is elhangzott, hogy

Elég megkérdezni az ügyről bárkit, aki a korszak egyetemi elitjében kicsit is jártas. Bőven akadnak itt sufniban összerakott doktori munkák, könyvrecenziókból (!), nekrológokból (!!) és interjúkból (!!!) bruttósított publikációs jegyzékek. Ha a Schmitt-ügy borítaná ezt a bilit, az lenne az igazán rock'n'roll.

Felsőoktatásban dolgozóként pont ezt kívánom: BORÍTSA IS KI! Ha van olyan doktori iskola hazánkban, amely a szigorú MAB-kontroll mellett is enged ma ilyesmit, az igenis derüljön ki, tiltassék el tevékenységétől az egész intézmény! Az elnök doktorátusáról kiderült hogy bóvli, nehogy már az enyémről is azt gondolhassa emiatt bárki.

És akkor a legszomorúbbat a végére. Következmények nélküli ország vagyunk még mindig? Még mindig él a kádári "ha nem szólsz bele nagyon, hagyom, hogy mutyizz" mentalitás? Mert hát mire véljem a HVG kapcsolódó közvéleménykutatásának eredményeit? A megkérdezettek kb. kétharmada szerint az országnak ez az ügy súlyos vagy nagyon súlyos kárt okoz (a felmérés még a német szál kifejtése előtt történt), miközben csak kb. egyharmad mondja azt, hogy a köztársasági elnöknek le kellene mondania. Szimpla matek: az ország egyharmada szerint az elnök nagy bajt csinált az országnak, de azért maradhat. Mi van? Te jó ég... és ez lenne a politikailag bizonytalanok nagy része?

Aztán csodálkozunk, ha bóvliba vágják az országot.

Köszönöm, elnök úr, köszönöm, magyar közmédia, köszönöm, hazai politikai kultúra. Ezt sikerült elérni. Ha dr. Schmitt úr még komolyan gondolja azokat a magvas erkölcsi gondolatokat, amelyeket alig három hete, újévkor mondott, akkor most javaslatot kellene tennie az utódjára. Konkrét ötletem nincs, de talán jót tenne, ha egy hölgy lenne az. És ne a politika közeléből.

Tegyük a KARD blogot a könyvjelzők közé

RSS hírfolyam a blog bejegyzéseiről

140 komment · 8 trackback

Címkék: plágium schmitt pál magyar felsőoktatás következmények nélküli ország

Miért büntet Európa?

2012.01.17. 14:17 timargabor

Ismeretségi körömben egyre terjed egy nézet: Európának, de főleg Amerikának és a Világbanknak az a baja velünk, hogy vissza kívánunk térni a keresztény erkölcs útjára, és ezt a szándékot az új alaptörvényben is rögzítjük. Tényleg erről van szó? Mire szolgálhat ez az érvelés, és milyen veszélye van akkor, ha történetesen nem igaz?

Az Európai Bizottság egy hete megmondta, hogy mivel van baja nálunk. Konkrétan három törvénynek az európai alapjogokkal való ütközését valószínűsítették, és minthogy a "nincs azokkal semmi baj" típusú választól eltérőt máig sem kaptak, ma elindítják a kötelességszegési eljárást. A múlt heti nyilatkozat nyitva hagyja továbbá, hogy esetleg más törvények európai kompatibilitását is megkérdőjelezik.

Kétségtelen, Európa most esik át a ló túloldalára. Az alapjogok sérelme már 2010-ben megvalósult, a visszamenőleges hatályú törvénykezéssel és a magánnyugdíjpénztári tagok jogorvoslat lehetősége nélküli visszazsarolásával. Az Unió oda sem figyelt - gondolom, manyup-ügyben azért arra emlékeztek azért, hogy pont ők nem engedték, hogy a hazai költségvetési egyensúly uniós normák szerinti számításakor a manyup-befizetésekkel csökkenteni lehessen a hiányt. A másikat meg valószínűleg nem tartották elég fontosnak a fellépéshez. Az első komolyabb homlokráncolás a médiatörvény módosítása kapcsán érkezett, de nyilván az EU soros elnökével nagyon nem akartak összeveszni, és mire az elnökség lejárt, "hozzászoktak" a dologhoz. Az év végén azonban átszakadt a gát: olyan ütemben érkeztek az újabb és újabb sarkalatos törvények és utolsó pillanatos alaptörvény-módosítások, hogy hirtelen divattá vált Magyarországgal foglalkozni. Ennek lehetőségét tovább fokozta, hogy hazánk hol deklarálta, hogy IMF-segítségre szorul, hol meg nem, ráadásul végig úgy tettünk, mintha az IMF meg az Unió tenne nekünk szívességet. Válaszul a hitel felvételének feltételeit kezdék egyre inkább törvénymódosításokban meghatározni, ezt tetőzte be (eddig) a Bizottság mai eljárás-indítása. Ahol gyalulnak, ott hull a forgács - a mostani hangulatban pedig simán megpróbálhatnak kihúzatni olyan törvényeket is, amelyek felett pár hónapja szemet hunytak volna.

Azért - mégannyira elfogadom, hogy teljesen hibás gazdaságpolitikát folytatunk majd' két éve - ilyen jellegű alapjogi problémák felmerülhettek volna pl. a felvidéki magyarokat sújtó szlovák nyelvtörvény kapcsán is. Nem merültek fel, valószínűleg azért, mert az Unió csak akkor vállal konfliktust, ha már nagyon muszáj. Emiatt azért némi joggal berzenkedünk.

A kormány kommunikációja, felerősítve a teljesen vezérelt állami médiával és a pártorgánumokkal, elkezdte azt a magyarázatot adni, hogy "hazánkat támadás éri", és egyre inkább megjelenik a kormány maradék, de nem kevés hívének beszélgetéseiben, hogy a fő ok valójában keresztény hitünk következetes megvallása - ezt "nem hagyhatják" Európában, de főleg az Obama-vezette Amerikában és az IMF "idegenszívű" berkeiben. Egyszerű, nem? Ha elég sokan elhisszük, megint lehet alternatív valóságot teremteni. Legalább olyan egyszerű, mint hogy amikor mi kérünk pénzt, akkor a másik fél szeretne valami biztosítékot kapni, hogy vissza is kapja.

Én most tisztelettel megkérek minden olyan olvasót, aki szerint tényleg ez a helyzet, kommenteljen be ide a cikk alá olyan forrásokat, amelyek ezt megerősítik! Hangsúlyozom: forrásokat, nem elemzéseket, hírmagyarázatokat, nyilatkozatokat, pártos újságcikkeket, magánleveleket - a helyes megfejtések az europa.eu, az imf.org illetve a .gov domain cikkeire kell mutassanak. (A Magyar Nemzetet kérem különösen kihagyni, ők ugyanis még azt is belicitálták, hogy a melegházasság meg Gyurcsány felmentése a feltétel - és hát nem jött be). Lássuk, mikor és hol mondta az Európai Unió, az USA vagy az IMF, hogy a keresztény hit felvállalásával van alapvető bajuk!

Ámde ha nincs ilyen, akkor kérem, ne hergeljük magunkat, egymást. Ez most nem az a helyzet, ahol ezt megengedhetjük magunknak. Arról nem is szólva, hogy mennyivel könnyebb ezt mondogatni, mint elismerni, hogy pl. az egypárti alaptörvény írója feleségének mindenható bírói hivatali elnökké tétele azért nem frankó dolog - gondolom szerintük sem.

Tegyük a KARD blogot a könyvjelzők közé

RSS hírfolyam a blog bejegyzéseiről

22 komment

Címkék: magyarország európai unió kereszténység elmarasztalás

Komolyan vehető alternatíva-e az LMP?

2012.01.15. 19:52 garmr

A kérdés tulajdonképpen azóta nehezedik kínzó teherként a magyar közélet (narancs)szürke hétköznapjaira, amióta a párt a semmiből jőve, kisebbfajta csodát létrehozva megugrotta a parlamenti küszöböt. A sokkos állapotba került baloldal önálló jövőkép, értékelhető motiváció és tehetség hiányában már a kezdetektől fogva úgy tekintett az LMP-re, mint egy olyan lehetséges szamárvezetőre, melynek mentén újra életet lehelhetnek utolsókat rúgó politikai jelentőségükbe. Az LMP bölcs módon a kezdetektől fogva próbált elhatárolódni a haldokló MSZP-től, majd a zabigyerek képzetét keltő Demokratikus Koalíciótól is. Az elmúlt időszak egyik legszórakoztatóbb közéleti motívuma volt az LMP és a baloldali romhalmaz évődése: "mi akarjuk", "de mi nem akarjuk", "de mi nagyon akarjuk", "na jó talán ha úgy alakul", "mi akarjuk, de őket nem akarjuk", "mi meg inkább mégse akarjuk".  

A kezdeti ügyetlenkedés után az LMP kezdett felvenni egy fonalat, mely szimpátiát ébreszthetett a párt képességeit kétségbevonók körében is, miközben még inkább nyilvánvalóvá vált, hogy az MSZP és az MSZP "minime" DK is legfeljebb az LMP farvizén képes bármiféle figyelmet magára irányítani. Gondoljunk csak a magát az LMP aktivisták társaságában Gyorskocsi utcába vitető Gyurcsányra, vagy az operaházi tüntetésen tülekedő, meghívót égető MSZP-s pártarcokra. (Hogy az MSZP mennyire alkalmatlan a baloldali vezetőszerep felvállalására, mi sem bizonyítja jobban, hogy az eseményről élőben az Egyenes beszédbe kapcsolt Mesterházy Attila a kormánypárt prominenseinek idiótázásán kívül mást nem tudott kicsikarni magából, mire inkább gyorsan le is keverték).

Az éledező, egyre inkább magára találó LMP gyakorlatilag most azonban egy hét alatt lerombolta azt, amit az elmúlt hónapokban, években felépített. A sort kezdte Kaufer Virág, aki nyilatkozata alapján nem ért egyet a pár harciasabb új irányával, miközben ő is az utcán szeretne tevékenykedni. Folytatta Scheiring Gábor, aki hosszú körmondatban ecsetelte mi mindennel nem tud mit kezdeni a politikában. Az első két esetet a fenti két szereplő lényegében teljes ismeretlensége és jelentéktelensége okán betudtam annak, hogy megindult az LMP-ben egy természetes kiválasztódási folyamat, mely során kihullanak a fiatal párt reménytelen idealistái, miután rádöbbennek, hogy a politika bizony nem habos torta és az noha sok értelemben lehet más, bizonyos - ha úgy tetszik ortodox - elemekben nem igen lehet változtatni azokon a dolgokon, ami egy pártot komolyan vehető entitássá tesz.

Schiffer András lemondása azonban világossá tette, hogy az LMP komoly belső strukturális problémákkal küzd. A párt érzésem szerint most jutott el arra a pontra, ahol az ismertség már megvan, a közéletben kezd tényező lenni, most már komolyan fel kellene mutatni valami alternatívát vagy irányt. (Érdekes, hogy a párt szinte közvetlenül az után omlott be, hogy Bajnai előállt a "programjával"). 

A "na most akkor mi is van" helyzetre Schiffer által adott csattanós válasz egyértelművé teszi, hogy itt kérem nincs semmi. A párt jelenleg nem rendelkezik ismert és fajsúlyos arcokkal, sem egyértelmű iránnyal, vagy politikai szándékkal. Az első kommentárok azt hangsúlyozzák, hogy előtérbe kerülhetnek az MSZP-val és DK-val való együttműködést szorgalmazók, ami szintén a koncepciótlanság ékes tanúbizonysága lenne. Ne legyen felőle kétségünk, hogy a sokkal nagyobb rutinnal rendelkező két párt ezek után minden bizonnyal gond nélkül maga alá fogja gyűrni a bizonytalankodó LMP-t és ezzel jó eséllyel magukkal rántják a süppedős mocsárba, ahonnan már nagyon nehéz lesz a kiút.

Tegyük a KARD blogot a könyvjelzők közé

RSS hírfolyam a blog bejegyzéseiről

2 komment

Címkék: lmp magyar ellenzék

Európa bóvli, Amerika nem? - Gyerek nélkül nyugdíj sincs

2012.01.15. 08:36 timargabor

Az állami, pontosabban felosztó-kirovó nyugdíjrendszerek működőképessége a következő generáció erején, létén alapul. Kevéssé nyilvánvaló, de ez a tőkefedezeti rendszerekre is igaz. Gyerek nélkül nyugdíj sincs, ez a lényeg!

Leonardo999 kommentje az előző posztomhoz:
"Én azért újra gondolnám ezt az egészet: vagy lehetséges, hogy igen, Európa bóvli? Amerika meg nem?"

Nagyon precíz gondolat ez, és hirtelenjében két olyan tényezőt is tudok mondani, amely szerint ez pontosan így van. Az egyik az Amerika (pontosabban az USA) és az EU vezetési rendszere közti különbség - az első a föderális unió, az utóbbi pedig nemzetállamok laza konföderációja. A másik, ami véleményem szerint legalább ennyire fontos, az a népszaporulat. Az amerikai háromgyerekes modell és az európai egy-két gyerekes családmodell különbsége. Most ez utóbbiról fogok beszélni, annak is - a hazánkban, de Unió-szerte is égető - nyugdíj-vonatkozásai miatt. Az európai nyugdíjrendszerek fenntarthatósága és a hozzájuk kapcsolódó politikai paradigmák nehezen változó jellege adja a "bóvliság" alapját, a széttagolt döntéshozatali rendszer meg csak tovább nehezíti a közös politikai megoldás kimunkálását és elfogadását.

Mielőtt belevágunk, egy kis nevezéktan. Nem az állami és a magánnyugdíj közti különbséget fejtegetem, hanem a felosztó-kirovó és a tőkefedezeti közöttit. Az előző csak állami lehet, a második fajta jellemzően a magánrendszer, de akár az állam is üzemeltethetné - persze a pénzhiányos jóléti rendszerekben ez kizárt, túl nagy a kísértés a felhalmozott tőke folyó költségvetési célú felhasználására. Ahol ez utóbbi működik, ott is inkább valamilyen vegyes rendszer részeként.

(A bejegyzés hangsúlyozottan nem kíván állást foglalni a hazai magán- kontra állami nyugdíjak vitájában, annak ellenére, hogy a szerzőnek erről meglehetősen határozott véleménye van.)

Maga a nyugdíj nem egy régi találmány. Az első érdemi állami öregségi nyugdíjrendszert Bismarck vezette me a Német Birodalomban, 1889-ben. A rendszer faék-egyszerűségű: aki dolgozik és keres, az keresetének egy részét az államnak adja, hogy abból a dolgozni már nem képes idős lakosság szerény de kiszámítható megélhetéshez jusson. Ezt megelőzően az államnál jóval kisebb csoportok szervezték meg az idősek ellátását: jellemzően a családok, a felnövő gyerekek gondoskodtak (vagy nem) már munkaképtelen szüleikről, a (jellemzően vallási) közösségek, gyülekezetek biztosítottak valami alamizsnát, nagyon kivételes esetben a céhek is működtettek hasonló rendszert. Bismarck ezt emelte állami rendszerré, így juttatva ellátást azoknak is, akiknek valamiért nem lehetett gyerekük, vagy - ne feledjük, a betegségek akkor sokkal súlyosabb kimenetelűek voltak - szültek, de nem az utód(ok) nem érték meg a felnőttkort.
 


Ennek a rendszernek azonban van egy működési alapfeltétele: az, hogy főszabályként mindenki törekszik arra, hogy legyen legalább két gyereke. Abban a pillanatban, hogy társadalmilag elfogadott, egyénileg pedig választható lesz az, hogy teljesen egészséges polgárok lemondjanak erről (mindegy hogy miért), a felosztó-kirovó rendszer alapja kérdőjeleződik meg. A következő generáció ereje - illetve, hogy a gondolatmenet még érthetőbbé váljon: a léte! - nélkül ez a rendszer nem fog működni, illetve csak elégtelen juttatásra képes az idősek felé. A rendszer által adott pillanatban kifizethető nyugdíj függ

  1. az aktívak számától, keresetétől
  2. az általuk nyugdíjcélra adott közösségi befizetés (járulék, adó, a név mindegy) mértékétől
  3. a nyugdíjasok számától
  4. a nyugdíjkorhatártól és
  5. a várható élettartamtól.


Európában az első csökken, a harmadik és az ötödik tényező növekszik, így az egyensúlyhoz a negyediket is emelni kell (azonnali politikai veszteség az ezt meghozó vezetésnek), illetve - feltéve, hogy a nyugdíjak értékét tartani akarjuk - fokozatosan (folyamatos, de nem lassan halmozódó politikai veszteség az aktívak körében) emelni kell a másodikat.

És ugye észrevesszük: a felnevelt gyerekek száma nincs benne a figyelembe vett szempontok között!
 

Ha nagyon sarkítani akarok, az a hazai, sokak által hangoztatott mondat, miszerint "becsülettel ledolgoztam 40 évet, nekem jár a nyugdíj", nem pontos. Helyesen így hangzik: "becsülettel ledolgoztam 40 évet és felneveltem 2-3-4 gyereket, nekem jár a nyugdíj - egyébként jut, ha jut".

Ezzel szembesül ma Európa, minél kisebb az egyes országok termékenységi mutatója, az adott ország annál inkább. Magyarországon ott tartunk, hogy az aktívakra kirótt teher mértéke miatt gyorsuló az elvándorlás, ami csak tovább gerjeszti a folyamatot, míg másutt épp a bevándorlás mérsékli.
 

Ad-e ehhez képest többletet a tőkefedezeti rendszer? Első ránézésre persze, hiszen itt a járulékokat gyakorlatilag magunknak tesszük félre, és nyugdíjba vonulásunkkor az így felhalmozott tőkét váltjuk életjáradékra. A rendszernek továbbra is van közösségi eleme - a várható élettartamnál tovább élők járadékát a korábban - de már nyugdíjasként - elhunytakéból tudja fedezni. A kifizethető nyugdíj ebben az esetben azonban teljesen más dolgoktól függ:

  1. az egyéni számlán felhalmozódott összegtől
  2. az ebből kifizetett költségektől, és a futamidő alatti hozamtól
  3. a nyugdíjba vonuláskor alkalmazott járadékképlettől (gyakorlatilag az aktív és nyugdíjas kor hosszának várható arányától)


Első közelítésben - feltételezve, hogy a hozam zérus - ha negyven évig dolgozunk és húsz évnyi nyugdíjas korra számítunk, akkor keresetünk harmadát kell nyugdíjcélra félretennünk, ha életszínvonalunkat tartani akarjuk. Függetlenítettük magunkat a társadalom elöregedésétől, sőt adott esetben saját gyermektelenségünktől is. A dolog azonban csak látszólagos.

Mihez kezdhetünk a tőkénkkel egy kiürülő, végletekig elöregedő országban? (Most azzal hadd ne foglalkozzak, hogy a történelem során eddig a gazdag de legyengült országokat simán lecsapták az erősebbek - és attól, mert mi pont most élünk, a történelem karaktere nem fog megváltozni.) Miért mondom, hogy ilyenkor - jó esetben! - zérus a hozam? Mibe fektethetjük a nyugdíj-megtakarításokat? Részvénybe? Persze, és ha nem lesz a cégnek vevője, miért nőne a részvényének árfolyama? Állampapírba? Mekkora hozamot tud stabilan hozni egy elöregedő államnak adott kölcsön? Pénzbe? Mekkora lesz az infláció 20-30-40 év elett, pláne ha beüt egy államcsőd is? Az egyetlen értelmes próbálkozás ilyenkor a külföldi részvények vásárlása, olyan országok cégeié, amelyek termékenyebbek - vagyis a probléma globálissá "diverzifikálása". Ugyanakkor az árfolyamokat a technológiai ugrások, a műszaki paradigmaváltások is növelik, és hosszú futamidő alatt ez sem kizárt, de kiszámíthatatlan. (Egy további poszt témája lehetne persze az is, hogy a történelem, de legalábbis az utolsó 100 év legnagyobb technikai ugrásainak gyakorlatba ültetése a nagy háborúkhoz kapcsolódott - amelyek térségünkben tipikusan nem tesznek jót a felhalmozott tőkéknek.)


Összességében - és nem lévén nyugdíjszakértő, a természettudományos és műszaki kérdésekre kihegyezett gondolkodásommal elkövetett agyalgás eredményeként - arra tippelek, hogy ha a felosztó-kirovó rendszer 2-es termékenységi szám (sem nem növekvő, sem nem fogyó népesség) mellett még esetleg valahogy elketyeg, akkor a tőkefedezeti 1,8-on, de talán 1,6-on is elmegy. 1,35-ön semmiképp!

Európa nem meri felvállalni azt a konfliktust (országonként sem, nemhogy uniós szinten, lásd pl. az akkor még meglevő magyar magánnyugdíjpénztári vagyonba történő aktuális befizetéseknek a magyar hiányszámításba nem engedését 2010 nyarán!), hogy öregvő népességének nem képes fenntartani az életszínvonalát. Vagy az aktívaknak, vagy a nyugdíjasoknak kevesebb kell jusson mint korábban, vagy a hiányt hitelből kell fedezni - utóbbi jár a kevesebb rövid távú politikai konfliktussal, de a problémával való szembenézés halogatása: ettől bóvlibb Európa (a franciák és osztrákok "csak" a legmagasabb  osztályból estek ki, bóvli kategáriában mi vagyunk, meg a portugálok és a ciprusiak - nagy különbség).

Amerika meg köszöni szépen, jól elvan a 2,05-ös termékenységi mutatójával meg a bevándorlókkal.

 

Tegyük a KARD blogot a könyvjelzők közé

RSS hírfolyam a blog bejegyzéseiről

23 komment

Címkék: nyugdíjrendszer népszaporulat költségvetési egyensúly

Mi a bóvli?

2012.01.13. 07:15 timargabor

Az elmúlt hónapokban sorra bóvli-osztályzatokat adtak hazánknak a nemzetközi hitelminősítők. Mit osztályoztak? A kormányt? Ugyan már. Magyarországot? Hát... Igazából a politikai rendszerünket, a közösségi problémamegoldó képességünket sajnálták le - joggal. Az a bóvli!

Valójában a hitelminősítés szó szerint azt jelenti, ami a neve. Milyen minőségű, biztonságú befektetésre számíthat, aki kölcsönt nyújt a magyar államnak. A visszafizetés képessége azonban a pénzügyi-gazdasági folyamatoktól és az ezeket befolyásoló politikai döntésektől - és végső soron az azokat meghatározó morális tartástól - függ. Milyen minőségű politikai döntéseket hoztunk - nemcsak most, de az elmúlt tíz évben - ennek van kardinális hatása az osztályzatunkra.

Egy dolgot tisztáznunk kell: a sorok írója - bármennyire kritikusa is a jelenlegi kormányzatnak - nem híve a megelőző időszak meghatározó politikusának, Gyurcsány Ferencnek, és nagyon nem tartaná jónak, ha az Orbánnal szembeni elégedetlenség esetleg őt hozná vissza ismét a hatalomba. Ők ketten - a kettővel ezelőtti és a jelenlegi kormányfő, kétszeres vitapartnerek - véleményem szerint személyükben nemcsak kifejezik, de generálják is azt a politikai alapállást, amely az elmúlt évtized hazai politikáját jellemzi, és ők tartják azt minden külső hatás ellenére pályáján.

Nem a hibáikról beszélek, bár megemlítem, hogy hibáik ellentétesek. Gyurcsány legnagyobb hibája volt, hogy nem tett, nem kormányzott, 2006-ig azért, mert nem akart (és ezzel konzerválta Medgyessy lehetetlen - és a Fidesz által sem ellenzett - költségvetési lazítását), 2006 és Öszöd után pedig mert nem tudott. Lehet mondani, hogy azzal a párttal a háta mögött nem is lehetett volna (erről a sorok írójának, aki 2009-ig MSZP-tag volt, van némi fogalma, nem véletlen, hogy azóta nem), de hát olyan nagyon különböző pártja most sincs. Orbánra ez nem mondható el: ő kormányoz, itt inkább a túlkormányzás, az összes szabályozórendszer kikapcsolása vethető a szemére. Mint a csernobili operátoroknak: kísérletükhöz módszeresen kikapcsolták az összes szabályozórendszert, aztán már semmit nem tudtak tenni a nagy bumm ellen.

A gond, ismétlem, nem a hibáikkal van, hanem azzal, hogy saját oldaluk identitását komoly részben még mindig a másik iránti zsigeri gyűlölet teremti meg - Gyurcsány esetében a "saját oldal" alatt mindazokat értem, akik őt vezetőként újra el tudnák fogadni. Ezt az ő oldalán talán nem kell elmagyaráznom, hisz az érvrendszerük világos: "Ezek ellen? Persze, jöjjön a Feri, aki nem csinált ilyeneket" (mást sem, mint mondtam). Orbán oldalán is világos a képlet, elég csak megnézni az egyik oldalhoz sem sorolható blogoknak a mostani kormányt bíráló cikkei alatt megjelenő indulatos kommenteket: aki Orbán ellen van, az az ő hívei szerint csak Gyurcsány híve lehet, és hát az már maga a nemzetrombolás.

Márpedig gyűlöleten nem alapulhat semmi, valóban eredményes dolog. Amíg ez a gyűlölet, és a kapcsolódó "fortélyos félelem" igazgat, addig esély sem lesz idehaza arról, hogy a politika valóban tudjon beszélni, véleményeket ütköztetni akár a legfontosabb dolgokról: erkölcsről és morálról, ezen alapulva nemzeti célokról, és az azokhoz vezető gazdasági jellegű döntésekről. Nem, addig nem kell érvelni, gondolkodni, elég kimutatni a másik oldal elleni utálatot, és már rendben is van minden - pedig pont ezzel pont nincs rendben a dolog. Sem nemzetpolitika, sem szakpolitika nem lehet így eredményes (igaz, kedves Pokorni Zoltán?)

A Fidesz és holdudvarának szerepe ezen vélt kétpólusú rendszer fenntartásában kritikus, hiszen hatalmon lévén, felelősségük is nagyobb. Ennyire meghatározó többséggel még a csökkenő népszerűségük mellett sem szabadna tényezőként sem tekinteni a korábbi ellenfélre, nemhogy a saját döntéseket befolyásoló veszélyként. De hát a kényelem nagy úr: ez a politika tette lehetővé a hatalmas győzelmüket, miért kéne rajta változtatni? Miért kéne dolgozni, a törvényalkotáskor az érintettekkel egyeztetni ("hát hiszen láttuk Fletónál, hogy hová vezet ez"), ne adj Isten, a törvényeket egymáshoz és a valósághoz illeszteni? Minek? Elég a szimpla utálat a másik fél felé, ahhoz nem kell nagyon izzadni. Egyszerűbb az LMP-re azt mondani, hogy SZDSZ (hisz azt már tudjuk mi is, meg a törzsszavazók is, hogy az ismert politikai rendszerben hol a helye, és aszerint lehet utálni), pedig hát nagyon nem az. Elég baj az is, hogy Jobbik esetlegesen meglevő szakpolitikája sem látható: az ő esetükben is sokszor elég identitásképző az, hogy kit kell rühellni.

Mindkét oldalon: elég hívószavakat mondani az egymás közti beszélgetésekben, azok igazolnak mindent. És az ezekkel megalapozott gyűlölet falán át nincs, vagy minimális az átjárás. Nincs párbeszéd, csak a saját híveknek szóló műsor.

Hogy visszatérjek a címben feltett kérdésre: ez a bóvli, pontosan ez. Ráadásul a saját párthíveknek szóló médiaprodukcióvá váló politika itthon sem arat sikert. A pártok népszerűségének példa nélküli hanyatlása mellett kormányt és ellenzéket egyaránt "leminősít" - a hazai közvélemény! A kizárólag fekete-fehérben gondolkodni képes politikai attitűd már komoly kisebbségben van!


Mit lehet tenni? Magától ez a két, egymást létével igazoló oldal nem fog eltűnni, és ami a nagyobb baj, hogy megváltozni sem. A mostani külső pénzügyi és nemzetközi politikai szorítás és belső népszerűségvesztés a kormányoldalt akár késztethetné paradigmaváltásra is, de erre azért nagy pénzben nem fogadnánk. Az ellenzék persze megteheti, hogy - hiába próbál Gyurcsány mindenkire "rámászni" - nem fogadja el vezetőnek. De a fő kérdés természetesen most is az, hogy kit és még inkább mit - és hogyan - szeretne az az 57%-nyi szavazójogú polgártársunk, akinek egyik párt sem kell?

Nemcsak váltópárt kell - még ilyen sincs - hanem egy, ebből a kétosztatú, egymás rühellésén fennmaradó rendszert meghaladó "váltó-paradigma" is; ahol az erkölcsi-morális kérdéseket nem írhatják felül a "de a másik fél még rosszabb" alapú relativizálási kísérletek. Ezzel kerülnénk ki a bóvliból, legalább magunk számára. A külső minősítés ehhez képest másodlagos - és valószínűleg így javítható a legkönnyebben.

Ehhez keressünk - vagy ha nincs, alkossunk - politikai erő(ke)t.

 

(Ez itt a reklám helye. Így reggel-pihenten, olvassatok outiszt, mert az jó.)

Tegyük a KARD blogot a könyvjelzők közé

RSS hírfolyam a blog bejegyzéseiről

52 komment · 5 trackback

Címkék: morál bóvli politikai rendszer kölcsönös gyűlölet

Bajnai ringbe száll

2012.01.09. 16:34 timargabor

Ne tévesszen meg senkit a műfaj. Bajnai Gordon elég részletesen leírja a Haza és Haladás blogon, hogy szerinte mi a baj hazánkkal, mind társadalmi, mind pénzügyi tekintetben - de ettől még ez egy bejelentkezés. Ő bizony itt ringbe száll.

Nemcsak azt írja le ugyanis, hogy mi a baj, de - legalábbis elvi szinten - azt is, hogy ezt hogyan lehetne orvosolni. Azt sem rejti véka alá, hogy a megoldáshoz - ismerve a mostani kormányerők elszántságát - kormányváltás kell. Mi több, azt is megmondja, hogy ez hogyan történhet meg. Vagy valamelyik ellenzéki párt domináns lesz azon a térfélen, vagy jöjjön az Olajfa (vagy Szolidaritás, ahogy tetszik) - aminek még ki kell dolgozni az elvi és működési alapjait.

Láthatóan mindkét forgatókönyvhöz hiányzik az ikon, az az ember, aki mögé az ellenzék felsorakozhat. Erre a pozícióra látunk most egy kulturált jelentkezést.

 

A forgatókönyv tehát összeállni látszik: az egymással nehezen egyezkedő ellenzéki pártok beállhatnak a Szolidaritás ernyője, franchise-a alá, és ez az összefogás Bajnaival ismert és kívül egyértelműen elfogadott, de hazai pályán is bőven versenyképes vezetőre találhat Bajnaiban.

Aki elég tapasztalt ahhoz, hogy valószínűleg azt is felmérte, miért most kell ringbe szállni.

Tegyük a KARD blogot a könyvjelzők közé

RSS hírfolyam a blog bejegyzéseiről

5 komment · 2 trackback

Címkék: bajnai gordon szolidaritás kormányváltás olajfa

süti beállítások módosítása