A történelmet személyessé tenni, arról helyszínekhez kötődve mesélni szép gondolat, sőt a megismert városvezetéstől szokatlanul modern, különlegesebbé teszi a tömegközlekedést. Ettől függetlenül kicsit forgatom majd a szemem, amikor bemondják a négyes-hatoson, hogy ötvennyolc évvel ezelőtt e napon, hogyan verték le a forradalmat a szovjet csapatok. Nincs ezzel nagy baj, csak pont annyira lesz megkérdőjelezhető őszinteségű megemlékezés a mai külpolitikai helyzetünkben, mint a holokauszt-emlékév önmagukban szép mozzanatai a Szabadság téri emlékmű fényében.

A helyzet ugyanis az, hogy Orbán 2007-es – szerintem bizonyos részeiben nagyszerű – ünnepi beszédét idézzem, a Szovjetunió hiába a múlté, „helyén ma egy életerős, újratatarozott keleti hatalom emelkedik fel”, amely „(…) nem tűri az önállóságot, nem tűri a függetlenséget és nem tűri a szabadságot.” Alig pár év telt el, és Putyin minden korábbinál konkrétabban igazolta e szavakat: katonai erővel szállt meg egy országot, mert nem viselte annak önállósodási vágyait.

Nem szeretnék moralizálni, lehet érdekek mentén politikát folytatni, bizonyos szükségszerű szövetségeket kötni, néhány súlytalan ideológiai ellentét mellett. Az orosz energia, a keleti nyitás bizonyára erősebb érdek, mint az antikommunizmus ideája, még akkor is, ha a leghűbb EU-s barát, Lengyelország is kihátrál a kormány mögül. Csakhogy nem az történik, hogy Orbán Viktor és a nertársak valamilyen gazdasági kapcsolatot teremtenek egy országgal, amellyel pár lényegtelen kérdésről mást gondolnak. Ideológiai kérdésekben ugyanúgy egy húron pendülnek Putyinnal: nincs nap „hanyatló nyugatos” tartalom nélkül a kormánypárti sajtóban. A tökéletesen feloldhatatlan ellentmondás pedig ott van, hogy nem valamilyen elhanyagolható kormányzati elv áll szemben az orosz agresszióval, hanem a legalapvetőbb értékek, az állandó jelszavak: nemzeti szuverenitás, nem leszünk gyarmat.

Ha mi nem is, Ukrajna legyen egész nyugodtan, legfeljebb egy fideszes blogger majd megírja, hogy most kéne visszacsatolni Kárpátalját.

Orbán Viktor természetesen nem tömeggyilkos vagy hazaáruló, ezért nem szeretem a Kádár-Orbán párhuzamokat. A magyar kormány és a hozzá közel álló véleményformálók azonban azt az ennél sokkal valóságosabb párhuzamot tagadják, ami Hruscsov ötvennyolc évvel ezelőtti és Putyin alig több, mint féléves okkupációja között húzódik.

A miniszterelnöknek pedig nem csak a döbbent és kiábrándult jobboldali lengyeleknek kellene elszámolnia, hanem a magyar társadalom minden egyes őszinte megemlékezőjének is. Hruscsov áldozatai előtt fejet hajtani ugyanis nem lehet tisztességesen, ameddig az ember kezét Putyin fogja.

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a posztot: