Ahogy várható volt, a kormány megint kitáncol a hurokból, ami a nyakára került. Legyen az internetadó, vasárnapi boltzár vagy olimpia: ahol támadási felület keletkezik, ott inkább jobb nem harcba bocsátkozni.

Ez a sikamlós mozgás azonban győztes taktika is lehet. Nemcsak azért, mert megint lekerül a napirendről egy kellemetlen téma és vissza lehet venni a stafétabotot. Erről sokan írtak, sok helyen, nagyjából mindenki tisztában van vele. Ahhoz azonban, hogy megértsük, miért is annyira sikeres ez a manőverezés, ideje ránéznünk az épp aktuális ellenfél helyzetére is.

Mit látunk mindig az első momentumban? Bátor, harcias, szenvtelen ellenzékiek szabotázs-szerű akciót hajtanak végre a kormány valamely intézkedése ellen. Százezres felvonulást szerveznek, a polgári engedetlenség eszközéhez nyúlnak, szavazást harcolnak ki.

Ezek a sikerek egy-egy konkrét ügyet érintenek, aminek van egy előnye és egy hátránya: egyrészt könnyű sok embert maguk mögé állítani, hiszen egy értelmes ügyben a pártállás többnyire másodlagos (igen, még mindig!); másrészt viszont éppen ez a hirtelen jött erő az, ami ugyanolyan sebességgel tud eltűnni, mint ahogy keletkezett (hiszen a nézetek azért olyen gyorsan nem változnak). De talán eddig is sokszor eljutottunk már, amikor elemeztünk.

Most viszont nézzük meg a harmadik tényezőt is. Vegyük végre elő a félelmek ügyét, ami a társadalom formálódásának egyik meghatározója. Amikor egy elégedetlen polgár felindulásból cselekvésre szánja el magát, viszonylag könnyen talál magának barátokat, támogatókat, akikkel együtt egyre nagyobb és nagyobb csoportot alkotva, mozgalommá tudja transzformálni saját szándékait. Ehhez többnyire elegendő a közös pontok keresése.

Pontosan így szerveződnek/működnek a civil mozgalmak is. Azonban itt kell különbséget tennünk a civilek és a politikai pártok között: e szerint a definíció szerint a politikai párt az, amelyen nem lehet számonkérni az objektív felelősséget. Egy párttag - ellentétben egy mozgalom tagjával - nem fél felvállalni a véleményét és konzekvensen követni és kibontani azt, minden egyes soron következő ügyben. Egy civil mozgalom azonban itt rendszerint megáll. Egy ügy mellé leteszi a voksát, de nem kezd bele egy másikba (ami más témájú), nem köti össze azt egy másikkal. Miért nem? - Adódik a kérdés.

Mert ha következetesen kezd el közügyekkel foglalkozni (=politizálni) akkor a tagjai személyes támadás alá kerülnek. És ez az, amit a legtöbben nem vállalnak fel. Mert aki már volt "tűz alatt" a véleménye miatt, az tudja, hogy ez egy rendkívül kegyetlen műfaj. Nemcsak morális, de emocionális igénybevétel is.

Attól a pillanattól fogva tehát, hogy egyetlen mondat is elhagyja valakinek a száját, ami a hatalom birtokosait kritizálja, tűz alá veszik, személyében támadják, sértegetik, megalázzák, felkutatják, fenyegetik, zsarolják. És ez az a pont, amikor egy eleinte bátor aktivista elgondolkozik az életén. Felteszi magának a kérdést: akarom én ezt? Hogy folyton vegzáljanak? Hogy kitaszítsanak? Hogy egyszer arra ébredjek fel, hogy egyesek gyűlölnek, mások azért nem mernek szóba állni velem, mert ők maguk is félnek?

És bármilyen furcsa, ez még az a pont, ahonnan van visszaút. Itt a hatalom ad még egy utolsó lehetőséget, hogy visszalépj. És a legtöbben itt vissza is lépnek.

Ez a félelem az, ami olyan erősen befolyásoló tényező, hogy az ellenállók csoportszintű viselkedésére is kihat: ezért van az, hogy az ellenzéki felbuzdulás vagy egy momentum alatt eltűnő csillagnak tűnik az égen, vagy tanácstalan, suta, erőtlen, béna kacsának - ami persze hamar lelombozza a kedélyeket.

Ezért van az, hogy hiába nagyobb a kormánnyal elégedetlenek tábora, mégsem talál magának benne táptalajt az ellenzék. Mert az emberek erő helyett vagy bizonytalanságot vagy gazemberséget sejtenek (általában joggal). Viszont azt sem árt megérteni, hogy az ellenzéki "hullócsillag-viselkedés" mögött emberi és egzisztenciális félelem a fő mozgatórugó, ami önmagában nem bűn, hanem alapvetően természetes viselkedés. Ha nem így lenne, akkor ez a hiányzó hős csapdájaként is leírható dillemmahelyzet rég megoldódott volna: a magyar szavazók szinte mindegyike bátran kiállna és elmondaná a véleményét, sőt, azt is, hogy épp melyik pártra szavazna. Közülük rég kikerültek volna már a véleményvezérek, akik bátran adnák a nevüket minden olyan ügyhöz, amit meggyőződésük szerint sikerre kell vinni. Ilyen azonban nálunk sci-fi-kategóriába esik.

Ehelyett folyton halk morgás hallatszik és összevissza beszélés. Felvállalásnak, kiállásnak híre-nyoma sincs. Így aztán ügyek jönnek, majd mennek, a kormány pedig marad. Vagyis ezt a helyzetet csak egy kritikus tömegnyi "félelem nélküli aktív polgár" tudja megváltoztatni (esetleg a félelem generálóinak szervezeti bomlása, de ez nagyon lassú folyamat). Előbbit talán célozhatja egy olyan új párt, amiben nemcsak a választók (ellenzékiek, bizonytalanok és kiábrándultak) találhatják meg a számításukat, hanem a párttagok, aspiránsok is biztonságra lelhetnek. Ez így már elég erős tényező lehetne ahhoz, hogy katalizátorként hasson és felgyorsítsa a NER bomlását.