Hetek óta Észak-Koreától hangos a nemzetközi és a hazai sajtó. Kim Dzsong Un rezsimjének nukleáris és rakétaprogramja az elmúlt időszakban sebesebben hasít, mint a kárpát-medencei gyorsnaszád. Különösen szembetűnő az elmúlt fél évben végrehajtott sikeres tesztek nagy mennyisége, ezzel együtt pedig az északi rezsim magabiztosságának növekedése. Ez az időszak pedig látványosan egybeesik Trump eddigi elnökségének második felével, ami messzire vezető távlatokat nyit meg az események értelmezésében. 

Európai szemmel nehéz értelmezni "mire is játszik" Kim Dzsong Un ezzel az izmozással, de fogadjuk el, hogy egész egyszerűen csak nem akar Szaddam Husszein, vagy Kadhafi sorsára jutni. A nukleáris fenyegetéstől reméli megúszni, hogy hívatlan vendégként megjelenjen az ablaka előtt egy Reaper ami két Hellfire rakétával köszön be hozzá reggelizés közben.

Észak-Korea különleges földrajzi helyzetben van, a déli főváros, Szöul a 25 milliós agglomerációs lakosságával alig 50 kilométerre van a határtól, ami tüzérségi távolság. Még a sokat emlegetett nukleáris csapásmérő eszközök nélkül is elérhető, ami egy háborús konfliktus esetén garantálja az azonnal több százezres polgári áldozatot. 

A szokatlan új elem az elmúlt időszakban, hogy bár az eddig mutatott erejük is elegendőnek tűnt a status quo fenntartásához, mégis fokozzák az erőfeszítéseiket a potens atomarzenál kiépítéséhez; ez a felgyorsult tempó és retorikai magabiztosság viszont már Kína érdekeit is sérti. Az ázsiai szuperhatalomnak egyáltalán nem érdeke, hogy erősödjön az amerikai katonai jelenlét a térségben, hiszen ez az ő mozgásterüket is szűkíti. Az északi nukleáris és rakétatevékenység erősödése azonban egyenes következményként vonzza magával a térségbe az USA anyahajóit és a szövetségeseihez telepített rakétavédelmi rendszereket. 

Az északi gazdaság gyakorlatilag kínai lélegeztető gépen függ, tőlük kapják az olajuk 90%-át és nekik adják el a kevés exportképes terméküket (például szenet). Az a tény, hogy Kim ennek tudatában is vállalja a konfliktust Kínával, azt feltételezi (már persze hacsak nem teljesen őrült, amit azért nem lehet kizárni), hogy képesnek gondolja magát a kínai függés helyettesítésére. 

Ezen logika mentén elindulva feltehetjük a következő kérdéseket. Ki az aki rendelkezik a megfelelő anyagi forrásokkal, hogy akár csak ideiglenesen is életben tartsa Észak-Koreát? Ki az aki emellett rendelkezik a vonatkozó nukleáris és rakétatechnológiával? Ki az akinek elemi érdeke a zűrzavar és konfliktusok generálása a világ bármely pontján? Ki az aki kellő ravaszsággal rendelkezik, hogy egy ilyen projektbe bele is vágjon? Hát sok választásunk nem marad...

Putyin viszonya nem egészen úgy alakult az Egyesült Államokkal, amit az elnökválasztási rendszerbe való beavatkozás után remélt. Az amerikai-orosz viszony a Trump megválasztása utáni mézesheteket követően látványos szabadesésbe kezdett. Az USA nem Magyarország, ahol egy ambiciózus vezető képes megszállni az állam demokratikus intézményrendszerét és kontroll nélkül kitenni saját kénye-kedvének és hagymázas elképzeléseinek kitenni az ország jövőjét. Hiába az extrém retorika, Trump végül lassan kénytelen volt beállni az amerikai politika fősodrába, ami viszont Putyinnak egyáltalán nem érdeke. Ha viszont az együttműködés nem megy, akkor jöhet a szokásos orosz stratégia: a zavar- és félelemkeltés.

Az orosz elnök Észak-Korea támogatásával nem veszít semmit. A térségben eddig sem volt sok keresnivalójuk Kína árnyékában, tehát legrosszabb esetben is fennmarad számára ugyanaz a helyzet, ami eddig is volt. A konfliktus generálásával viszont megnyílik a lehetőség a nagy nyereség elérésére. A háborús pszichózis fényében máris a békés megoldást szorgalmazó megfontolt politikus képében tetszeleg, ami már önmagában is növeli diplomáciai reputációját. Amíg pedig ez a feszültség fennmarad, a világ addig is kevesebb figyelmet fordít Oroszország egyéb üzelmeire. Egy esetlegesen háborúig eszkalálódó konfliktusban pedig már alkalma lenne a zavarosban halászni is, ami pedig az orosz elnök szuperképessége. 

Putyin számára félelmetesen egyszerű és kézenfekvő lehetőség Kim Dzsong Un támogatása. Általa sakkban tarthatja az egész kelet-ázsiai térséget, bizonytalanságot teremt az Egyesült Államokban, nagy mennyiségű amerikai katonai potenciált köthet le, feszültséget kelt a világ vezető hatalmai között, növelheti saját diplomáciai jelentőségét, eltereli a figyelmet az orosz ügyekről. Teheti mindezt egy garantáltan hosszan tartó és szinte feloldhatatlan helyzeten keresztül, amiben bármikor benne van a katasztrófa lehetősége és rajta kívül szinte mindenki csak veszíthet. 

Kihagyna egy ilyen lehetőséget Vlagyimir Putyin? Aligha...