Tegnapi bejegyzésemben (Bajnai Godot-ra várva?) sürgettem, hogy a civil ellenzéki megmozdulások, de általában a jelenlegi kormányt leváltani igyekvő ellenzék találjon egy olyan arcra, akivel a támogatók azonosíthatják a törekvéseiket. Legalább ilyen fontos azonban, hogy milyen mondandót, programot, jövőképet képviseljenek. A politikai vezető, az ikon kiválasztása is része ennek, hisz már ismert politikusok esetében tudjuk, mire számíthatunk tőlük - de a programhirdetés nem úszható meg akkor sem, ha már lenne ilyen ikon, amilyen most még nincs is.

Megint a 15-i Milla-tüntetéshez kapcsolódom: jó néhány beszéd elhangzott, egy bő órán keresztül. Mégis: nem igazán tudom felidézni, kik beszéltek (ez a tegnap már vázolt probléma), de a még nagyobb baj, hogy nem mondtak semmi újat. Nem volt olyan gondolat, amelyet ne lehetett volna három mondattal előre pontosan kitalálni. Halványan rémlik, hogy volt talán egy diák, hogy jaj de rossz lesz most nekik (mondjuk a leendő diákok esetén ennek van is némi alapja), aztán egy oktató kollégám, hogy ők meg szolidárisak, de aztán ennyi, a többire tényleg nem emlékszem.

És még a Himnuszt is csak az oldalról zavarni igyekvő jobbosok kezdeményezésére énekeltük el, ami azért március 15-én elég gáz.

De - kicsit jobb koreográfiával - ez volt múlt hétvégén a Szolidaritáson is: a kötelező körökön túl nem volt semmi új infó. Persze, nem ezt ígérte a Fidesz. Meg rosszabban érezzük magunkat, meg honfitársaink sok csoportjának érdekeit sértette a kormány, sokszor az idézeteink ellenére is. De mitől, és főleg hogyan lesz jobb nekik, ha bekövetkezik a vágyott kormányváltás? Önmagában attól, hogy más a kormányfő, nem lesz jobb senkinek. Azt is meg kell mondani, mit akar csinálni ez az új kormányfő.

És most jön a lényeg: ha erről nem mond semmit az ellenzék (pl. mert az ötlethiány vagy a megosztottság miatt nem tud), akkor ezek a most sértett és erre hivatkozva felmutatott társadalmi csoportok - jellemzően eltartottakról, inaktívakról van szó! - azt gondolhatják, hogy egy kormányváltás esetén az ő helyzetük jobbítása lenne az első cél. Azt viszont bárki láthatja, hogy még a mostani gazdaságpolitika is deficites, tehát ez nem megy. Nem azt mondom, hogy nem lehetne jobban csinálni, de azt azért meg kéne mondani, hogy ennek hogyan, és nagyjából mikor lesz, lehet olyan eredménye, amelyet a mostani sértettek is érezhetnek. Ebben a helyzetben megint benne van az "A-t mondok és B-t csinálok" helyzet veszélye, és ezt többször nem szabad eljátszani!

Tegnapi bejegyzésemhez érkezett olyan komment, hogy a "baloldalnak" (értelmezésem szerint: az ellenzéknek) be kell látnia, esélye csak akkor van, ha a 2010-es Fidesz-szavazókat is meg tudja szólítani jelöltjével és programjával. Ez kétségtelen. Nem mindegy azonban, milyen a megszólítandó volt fideszes szavazó: 2008-ban a népszavazáson "átállított" nyugdíjas, vagy az adó- és adminisztratív terheket és a Gyurcsány-éra tehetetlenkedését már sokalló aktív dolgozó vagy vállalkozó. Merthogy a 2010-es "kétharmadban" mindkettő benne van! Ez a blog következetesen azt mondja a kezdetektől, hogy az utóbbiaknak kell főleg elmondani, hogy hogyan lesz a dolog elviselhetőbb, számukra kell könnyebbé tenni a munkát, hogy jobban dolgozhassanak a többiekért is.

És ha már tegnap Bajnait említettem, őt olyannak tartom, aki úgy vállalható az ellenzéki spektrum nagy részének, hogy ilyen irányú programhirdetésre képes. És talán a nemzeti ünnepen olyan beszédet mondana, amely az ünnepről, annak mai tanulságairól is szól.