A mai napon rendezik meg az USA 46. elnökválasztását, pontosabban azon elektorok megválasztását, akik majd 2020. december 14-én választhatják meg az Amerikai Egyesült Államok elnökét. Sokan bizonyára legyintenek és mondják: "egyik olyan mint a másik", "Amerika messze van", "ez nem a mi ügyünk" - és talán részben igazuk is van. Ámde. A 21. század globális kihívásainak és a nyitott nyugati világnak köszönhetően (mert igen, elég nyitott ahhoz, hogy közvetlen hatással legyen ránk) mégsem mindegy, mi lesz az alapállás.
Kezdjük rögtön kedvenc kapcsolódási pontunkkal, a hazai belpolitikával. Ma már teljesen világos, hogy míg Orbán Viktor négy évvel ezelőtt tét nélkül fogadott Donald Trumpra az elnökválasztási kampányban, abban a tudatban, hogy ha esetleg bejön neki, akkor abból csak profitálni fog; ma már kifejezetten izgulhat, hogy újabb időt "nyerjen" az óriás szövetséges személyében. Méghozzá azért, mert most már az is kockázat, ha nem teljesül a vágya és Joe Biden és csapata veszi át a Fehér Ház irányítását.
Ne felejtsük el: a magyar miniszterelnök már első kormányzása idején (1998-2002) sem igazán számolhatott az USA hathatós barátságával - pedig akkor még mennyire egyértelműen a nyugati világ támogatása mellett tört lándzsát! Így tehát nagyon is fel volt készülve arra lelkileg, hogy amikor 2010-ben másodszorra is átveszi majd a kormányrudat, az Amerikai Egyesült Államokkal való diplomáciai viszony nagyjából mindvégig az "elfogadható, de nem fejlődőképes" szinten fog maradni.
Nem is erőltette különösebben a kapcsolatok (tovább)építését. A kormányzás első 5-6 évében inkább csak a kölcsönös beszólogatás volt jellemző a felek részéről - meg persze a szokásos hadieszköz-bevásárlások előkészítése arra az esetre, ha az USA aktívabban szándékozna beavatkozni a magyar belpolitikába. Tudjuk, hogy a világ csendőre, a demokrácia terjesztője, a jogállamiság legfőbb őre mindig megnyugtatható azzal, ha a "csínytevő kisdiák" befizet egy-két helikopterre vagy harci repülőre. Onnantól fogva rendben vagyunk. Nagyjából ezt ismerte fel Orbán Viktor egykoron és ennek alapján alakította politikáját.
Csakhogy a helyzet jelentősen megváltozott, amikor Donald Trump 2017. január 20-án letette az elnöki esküt. A magyar miniszterelnöknek immár váratlan helyről akadt szövetségese és bár a viszony ma sem mondható különösebben szorosnak (miért is lenne, legyünk őszinték), politikailag a "kifejezetten barátságos" kategóriába lépett elő.
A magyar-amerikai barátság az amerikai választókon múlik?
Ha komolyan vesszük ezt az állítást, akkor az van, hogy rendkívül ellentmondásos helyzetben találhatjuk magunkat, méghozzá már holnap. Amennyiben Donald Trump lesz a befutó, úgy a gazdasági-politikai viszony újabb évekre stabilizálódhat - ennek azonban mégis csak a magyar társadalom egyik fele fog örülni, hiszen ez Orbán Viktor hatalmát fogja erősíteni és legitimálni egyszerre. A mostanság Európában napirendi témává váló "jogállamiság" kérdésében ugyanis nagyon nem mindegy, hogy legfontosabb nyugati szövetségünk mit szól az itt zajló eseményekhez.
Joe Biden győzelmével pedig pontosan az inverzét kaphatjuk ennek az egésznek, ami azonban több kérdést is felvet, lássuk ezeket:
- Biztosak lehetünk abban, hogy a jelenleg stabil magyar kormány mellett jól járunk-e azzal, ha kifejezetten hűvössé válik a két ország viszonya?
- Biztosak lehetünk abban, hogy a magyar ellenzék, illetve az ellenzékhez közelálló körök bármiféle előnyre tesznek szert ebben az új helyzetben?
- Biztosak lehetünk abban, hogy az USA újonnan felálló diplomáciai és politikai testülete tartja magát az egyébként tipikusan kampányban elhangzó állásponthoz, amit a Magyarországéhoz hasonló demokráciákkal szemben alakított ki?
Utóbbi kissé nyakatekert kérdés, pedig a legtipikusabb politikusi viselkedésre vonatkozik: ma teleüvöltöm a médiát azzal, hogy ha hatalomra jutok, lesz irgum-burgum az antidemokratáknak - aztán amikor tényleg hatalomra jutok, akkor kiderül, hogy hát egy frászt. (Mi tudjuk a legjobban, hogyan szokták kijátszani a magyar-kártyát a szlovákiai és romániai kampányokban, hiszen ez is a mozgósító show, a szavazatmaximálás része.)
Akkor mégsem múlik semmi az amerikai választáson?
Bár Joe Biden érkezésével Magyarország aligha lesz falhoz állítva, a történelem azért okozott már meglepetéseket. Sőt, azt már bizonyosan tudjuk, hogy míg Trump a "kivonulást" válaszotta az USA külpolitikájában, addig Biden inkább újra a világ csendőre lenne. Ne gondoljuk ugyanakkor, hogy Magyarország vagy Lengyelország egy kalapban van Törökországgal vagy Belarusszal. Valószínűbb, hogy "radar alatt maradunk", már csak azért is, mert az USA-nak meg van a maga "játszótere" (nem sorolom fel azt a rengeteg országot) és hazánkat inkább ott hagyná az európai homokozóban. Lássuk be, neki addig jó, amíg mindenki a magáéval játszik.
Mi az, amit érzékelni fogunk ebből az egészből?
Mint minden politikai földrengésnek (mert ez az, bármi is lesz a végkimenetel), természetesen ennek a választásnak is lesz utórengése. Őrjöngés, fenyegetőzés, csaláskiáltás, "énmegmondtamozás", "nagyugyézés" - nos, ezeket kell a legkevésbé komolyan venni. Nem lehet kétségünk afelől, hogy mindenki megtalálja majd a maga igazát. Ki fog derülni, hogy a választók már megint hülyék/nem hülyék, és persze valaki áll a háttérben.
Számunkra igazán érdekes fejlemény az lesz, ami majd csak hónapokkal később fog körvonalazódni és ami minket, magyarokat is érinteni fog. Mondok öt ilyet:
- Milyen szerepet választ magának az USA-nak a soron következő háborúkban?
- Az Egyesült Államok gátja vagy motorja lesz a klímaváltozás elleni harcnak?
- A bevándorlási kérdést hogyan kívánja rendezni a következő amerikai kormány?
- Hogyan viszonyul az elnök a nemzetközi egyezményekhez, illetve a nemzetközi szervezeti tagsághoz?
- Nyugati barátunk egyesült Európai Unióban érdekelt, vagy nemzetállamok szövetségében?
Na, többek között ezért nem mindegy számunkra sem, hogy ki nyer ma. De leginkább az, hogy a fenti ügyekben mit fog tenni holnap.
