Már csak ez hiányzott. Nekik. A kormány és barátai a civil szervezetek elleni támadással kívánja megadni az "elmúltnyolcév" méltó lezárását. Így teljes az illiberális széria.
A tavaly decemberi lengyel ellenzéki lázadás (aminek kapcsán megpróbáltuk megjósolni, milyen hatással lehet majd a magyar belpolitikára) úgy tűnik, tényleg megadta a jelet a magyar kormánynak: indulhat a civilek elleni hadjárat. A felháborodás persze napról napra érezteti a hatását, azonban vélhető, hogy éppen ez volt a cél. Nem tűnik logikusnak? Akkor nézzük meg ezt az ügyet az eddigiektől kissé eltérő nézőpontból.
A politika ugyebár közügyekkel való foglalkozás és érdekek mentén zajlik. A civil szervezetek célja pedig szintén a közügyekben való érdekérvényesítés. Nyilván (elvileg/remélhetőleg) nem pártérdekeket szolgálnak, hanem valamilyen misszió mellett törnek lándzsát. Ettől azonban még közéleti tevékenységet végeznek. Vagyis: egy rafinált politikai manőverrel becsatornázhatók a politikai vérkeringésbe. Az pedig, hogy támogatással vagy épp vegzálással érjük-e el ezt a célt, tulajdonképpen módszertani kérdés. Eddig inkább az előbbi volt gyakorlat, ezért szokatlan, hogy most új korszak kezdődik. A civilek egy része immár elismerten az ellenállás szerves részévé válik. Akár tetszik nekik, akár nem.
Nyilván nem könnyű ezzel együttélniük. Hiszen a függetlenség zászlaja alatt sokkal kényelmesebben lehetett harcolni, teljesíteni saját missziójukat. De az Orbán-kabinet felismerte annak veszélyét (lásd: időközi választások, ill. kistelepülések jelöltjeinek sikere a Fidesszel szemben), hogy a "függetlenség" olyan hívószó lehet a választók számára, ami még komoly gondot okozhat egy téttel is bíró választáson. Tehát ki kell iktatni, meg kell szüntetni a függetlenséget. Mindenkinek tartoznia kell valahová. (Megjegyzés: ez a törekvés nagyszerűen illik a politikai korrektséggel való leszámolás missziójához is.)
A másik fontos érv, hogy ha már ilyen harmatgyenge az ellenzék, érdemes egy kicsit segíteni neki. Új szereplőkkel, új mozgalmakkal, a korábbiaknál erősebb, hathatósabb megnyilatkozásokkal, amik elérik a választók ingerküszöbét. Nagyon is elképzelhető tehát, hogy Orbán Viktor és köre úgy döntött: ideje egy újra felpezsdíteni a közéletet, ideje vért pumpálni az ellenállásba - persze úgy, hogy a hatalom megtartására ne jelentsen igazi veszélyt.
Végülis mi támasztja alá ezt az elméletet? A magyar választópolgárok tetemes többsége teljesen inaktív és az immel-ámmal érdeklődők köre is egyre inkább visszavonulóban van. A totális passzivitás viszont nem lehet célja olyan rendszernek, amelynek létszükséglete "golyóra érett vadak hajtása". Pláne úgy, hogy a demokratikus állam és legitim kormányzás látszatát így vagy úgy, de fenn kell tartani. (Itt rejlik ugyanis a rendszer gőzszelepe, ami miatt nem robban fel a gépezet.)
Az Orbán-rezsim tehát nem engedheti meg magának, hogy elveszítse ellenzékét. Ezért kreál magának. Látjuk is elmúlt évekből: ha "elfogynak" a baloldali pártok, jön a Simicska-társulat. Ha az sem elég, majd beszáll a Jobbik is. És ha ez sem elég - mert a magyar választók aktivitása szükséges az ő további működésükhöz, erősödésükhöz, akkor jöhetnek a választáson, a népszuverenitáson kívüliek is. Azok a szervezetek, akikre egyébként senki nem szavazott. Most már ők is megfelelnek. Csak jöjjenek.
És immár ezek a civilek is a nagy család részei. Amolyan kreált "alvó ügynök"-szerepben. Hamarosan látni fogjuk, hogy kényszer alatt pontosan úgy kezdenek majd viselkedni, ahogyan azt a kormánypárti körök szeretnék: megpróbálnak harcolni, keresztbe tenni, segítségért kiáltozni. Az ellenzéki pártok pedig igyekeznek közel férkőzni hozzájuk. És így megyünk neki a 2018-as választásoknak. Mert a játék nem érhet véget.
