Putyin nagyvonalúan, bár eléggé fenyegető hangon figyelmezteti Európát, pontosabban Európa orosz gázt használó országait: gond lehet a gázellátással, ha Ukrajna nem fizet rendben az orosz nyersanyagért. Akkor ugyanis a jószándékú Oroszország hiába küldi majd Ukrajnán át az európai fogyasztóknak szánt szállítmányt, ha azok a fránya ukránok majd jól megcsapolják azt.

Aki visszaemlékszik 2008/2009 hideg telére, emlékezhet arra is, hogy volt már ilyen. A mostani helyzet azonban több szempontból, mondhatni gyökeresen más. Emiatt Európa nem igazán tehet mást, minthogy azt mondja válaszul: na most elmész a francba, Vlagyimir! Ennek azonban lennének bizonyos műszaki feltételei. Dolgozunk már legalább rajta?

2009-cel ellentétben a mostani problémának nem a lényege, csak a következménye az orosz-ukrán gázvita és gázár-vita. Most Ukrajna népe forradalmi, vagy más narratíva szerint polgárháborús körülmények közt elhajtotta az oroszbarát vezetést, amelyre válaszul Oroszország - az 1995-ös budapesti memorandum megsértésével - elfoglalta Ukrajna orosz többségű területét, a Krímet és harckészültségben tartja serege egy részét Ukrajna keleti határain. A krími akcióra és a kelet-ukrajnai fenyegetésre az EU és főként a NATO, benne a mostani figyelmeztetéssel érintett államokkal, elutasító választ adott, gyenge szankciókkal és erősebb szankciók gyenge kilátásba helyezésével. Ennél Putyin mostani licitje erősebb - különösen, ha üzenetét teljes mélységében értjük.

Ő ugyanis a saját olvasata szerint azt üzeni: gyerekek, nézzétek, mekkora katyvaszt csináltatok az ukrán felkelők támogatásával meg Ukrajna felheccelésével amikor én elfoglaltam a Krímet! Most aztán nem tudnak fizetni, és én annyira szívesen szállítanék, nektek meg nem lesz gázotok. Bár nem mondja, de a sztoriban az is benne van, hogy az orosz gáz árát, amely az oroszbarát ukrán vezetés idején alacsonyabb volt, most hirtelen megemelték. A fő üzenet azonban mégis az: ne nagyon ugráljatok, mert nem lesz gáz. De ki is fizethetitek az ukrán haverjaitoknak most megemelt gázszámláját, és akkor nincs miért aggódnotok. És akkor sem, ha Harkovtól a magyar és a lengyel határig az orosz hadsereg lenne az úr.

Még szerencse, hogy áprilist írunk, és legközelebbi időpont, amikor ez tényleg húsbavágó gondot okozhat, bő fél év múlva lesz. Nem mondom azt, hogy műszakilag fél év időelőny mindenre elég, de azért pár dologra, elsősorban a politikai döntésekre, igen. Európának erre ugyanis kötelező a lépés, ha nem akar a következő években úgy táncolni, ahogy Putyin fütyül. Első körben függetlenedni az orosz gáztól, második körben pedig magától a gáztól is. Utóbbi sok szempontból (például a gáz nem-megújuló erőforrás jellege miatt) amúgy is feladat lenne valamikor, hát akkor most lesz ez a valamikor.

Az orosz gáztól függetlenedés kulcsa az LNG-szállítókapacitás, a folyékonyra hűtött földgázt bárhonnan szállítani képes hajók és a ki- és berakodásukra alkalmas kikötői terminálok. A jelenlegi szállítóképesség nyilván nem elég, a járművek és az infrastruktúra építését - ha már a konfrontációt Putyin így megelőlegezi - el kell kezdeni. Persze nem elég, ha a gáz csak az európai kikötőkig jut: a belső vezetékrendszert is fejleszteni, de inkább építeni kell. Olyan, országok közti hálózati elemekkel, mint amilyent Magyarország és Szlovákia közt még bőven félkész állapotban adott át a választások előtt Orbán és Fico.

Második körben érdemes a gázról is leválni, és az már egy általam nehezen átlátható európai szintű gazdaság-stratégiai döntés, hogy nem éri-e meg jobban rögtön leválni. Európa energetikai jövője a Dél napenergiáján, az atlanti part szelén és a geotermikus potenciálon, illetve az ezeket mindenhová eljuttató vezetékrendszeren és mai igényeink mellett esetleg az ezeket támogató, az igények szerint változtatható teljesítményű atomreaktorokon állhat, tessék elolvasni ezt a 4 oldalas tanulmányt (a minket érintő rész a 3. oldal tetején). Még pénze is lenne Európának, hogy belevágjon, kérdés, hogy politikai szándéka és egysége van-e? Az borítékolható ugyanis, hogy ha Európa már csak megmutatja, hogy szándékában áll azonnal - még az orosz-kínai gázvezeték megépülte előtt! - erre az útra lépni, az oroszok hirtelen minden gázszállítási probléma megoldásában készséges partnerré válnak. A gázért kapott dollár nekik legalább annyira kell, mint most Európának az orosz gáz. Ha Európa átirányítja fejlesztési pénzeit az (orosz) gázhoz képest alternatív energiákra való áttéréshez, az a jelenlegi konfliktusban offenzívabb lépés lenne, mint akárhány hadosztály és repülőcsoport készenlétbe állítása.

Mivel pedig nem a magyar politika az egyetlen, amelynek ilyen-olyan okokból nem érdeke az orosz konfrontáció, a kérdés igazából az, hogy meglesz-e erre az európai szándék. És nagyon nem illene nekünk vétóval próbálkozni ebben a helyzetben.