2007. márciusában jelent meg Publius Hungaricus írása az Index Vélemény rovatában, és ugyanazon év novemberében - szinte napra öt éve - folytatása került ki a hírportálra. Az írások súlyos kritikát mondtak a magyar politikai és társadalmi elit teljesítményéről. A reakciók felemásak voltak, sokan nagyon is egyetértettek az állításokkal és következtetésekkel, és sokan ellenvéleményüket fejtették ki, fanyalogtak, vagy éppen dühödten reagáltak, akár blogokban, akár fórumokra beírt kommentek révén.
Magam az írásokkal és a szerzőjük következtetéseivel egyetértettem, hiánypótlónak tartottam az erősen önkritikus hangütésű véleményeket. Bereznay András Kibulizott ország című, ugyancsak 2007-es írása említendő még ebben a körben a teljesség igénye nélkül, amely az események előzményeire ad árnyalt elemzést, továbbá a végső konklúziója is hasonló; dolgozata további állításaival szemben viszont, különösen a mai helyzetben sok ellenérvet tudok felhozni. De most maradjunk a címbeli írásoknál. Az írások fontossága miatt tartom lényegesnek a visszatekintést: mi történt azóta, és hova jutottunk?
Ahhoz, hogy az előbbi kérdésekre választ adhassunk, vissza kell emlékeznünk az írások születésének időszakára. A szocialista kormányzás ötödik évében voltunk, a második kormányzati periódusban, Gyurcsány Ferenc kormányzásának idején. Az őszödi beszéd már fél évvel korábban elhangzott a rádióban, a közéletet ennek utóhangjai határozták meg, és ennek révén a nyergében megingatott Gyurcsány-kormány reformpróbálkozásainak időszakát éltük. Az ország aktívan politizáló része három lényeges, nagy csoportba volt sorolható: létezett a baloldali-liberális kormányzat intézkedéseivel szimpatizáló, ám beszéd keltette viharban elbizonytalanított csoport, létezett a baloldali-liberális, de Gyurcsány Ferenccel szemben ellenszenvvel viseltető csoport, valamint a szinte teljesen egységes tömbként működő jobboldal, amely vehemensen igyekezett kikotorni a kormányzatot a bársonyszékeiből. Ez a viharos időszak, annak ellenére, hogy az írás fontos kérdéseket vetett fel, alkalmatlan volt arra, hogy komoly vita alakuljon ki felette, hogy az írásokba foglalt gondolatok sokakhoz eljutva valóban termékeny talajra hulljanak.
Lássuk a főbb állításokat röviden, kivonatosan, azok kedvéért, akik nem kívánják végigolvasni a két írást.
Az első azt a kérdést feszegette, hogy a környező országok, melyek a kilencvenes években az „új világ” felépítéséért indult munkálkodásban a magyarországi helyzethez képest – általános közfelfogás szerint – lemaradásban voltak, mégis lényegében utolérték, behozták hazánkat. Eredményeink, illetve relatív eredménytelenségünk mind a gazdaság, mind pedig a külpolitika területére kiterjedtek. Miért? A szerző szerint a magyar elit tehetségtelensége az ok, amely még csak az problémák feltárására sem volt képes. Az elit nyugatos fejlődése a nyolcvanas évek elejével indult meg, de meg is rekedt: megelégedett azzal, hogy a késő szocializmusban a szomszédokhoz képest nyugatnak számított hazánk, míg nyugatról egyértelműen szocialista ország maradtunk. A magyar elit gondolkodásmódja a késő nyolcvanas évek szemléletét tükrözi ma is, írja a szerző. Ezzel a féltudás, a féltudások „ülnek tort”, nem engedve a tiszta kapitalista szemlélet meghonosodását. A féltudás túlmutat a gazdasági és politikai szereplők körén, lefedi a kultúrát, újságírást, oktatásügyet, a teljes vezető réteget, tekintet nélkül a pártállásra. Borús a kép: ez az elit adja a szakértői gárdát a politika mögött, így képtelen látni a megoldásokat, amint eddig sem látta. Csak friss gondolatokkal, az önreflexió képességével és kellő tájékozottsággal rendelkező elit kitermelésével lehet felülemelkedni félmegoldásainkon, és végre modern országot létrehozni.
Második írásában a szerző ezt a zárógondolatot fejtette ki. Alapvetése az, hogy az európai integrációban kialakul a munkamegosztás, amely révén magas hozzáadott értékű munkákra, illetve utasítás-végrehajtás alapú, alacsony jövedelemtermelő-képességű szakmunkákra szakosodó országcsoportok jönnek létre. Előbbi a kreatív polgárság alkalmazkódóképes világa lesz, míg a második a gazdasági konjunktúra-recesszió váltakozásnak közvetlenül kitett világ marad. Ez érvényes a globalizálódó kultúra világára is, ahol a kozmopolita nagyvárosok, mint nyertesek, egyben a saját nemzeti kultúrát is termékennyé tevő entitások lesznek, míg a perifériákon a fogyasztók maradnak csak meg, egyfajta provincialitásban. A változáshoz az „ez így nem mehet tovább” ismert kiszólás valóra váltása lenne szükséges. Ehhez három pillért kell ledönteni: a féltudás tudásként elismerését, a teljesítmény ignorálásának reflexét, valamint az egyéni felelősség elvetésének gyakorlatát.
Az e három pilléren álló elit a szerzést tartja saját filozófiájának, ezzel szemben a közérdek, a verseny, a fejlődés elvérzik. Ez a gondolkodásmód mára már nem igényli a nyolcvanas évek végének gárdáját, kitermelte fiatal képviselőit. Magától a rendszer nem fog megváltozni. A szerző megoldási javaslata három részből áll:
- A releváns tudás feltámasztása: a logikus, tényeken alapuló és az egészséges kétellyel önmagát kiigazítani képes tudás újrateremtése.
- A teljesítmény rangjának helyreállítása, úgyis, mint az ellenségkép helyett a versenytárs szemlélet bevezetése, másrészt a nyugati teljesítmény, mint mérce elfogadása.
- A felelősség kultúrájának kialakítása, mert csak a beismert kudarc vezet a kudarcból okulásra.
- Végül a szerző a változás első jeleit jelzi: az elit tekintélyének csökkenését tartja ennek. Következő lépésként az olyan közösségek létrehozását tartotta fontosnak, amelyekben az előbb megfogalmazott értékek megvalósulhatnak, legyen az vállalat, kulturális egyesület, akármi.
Ezeknek az entitásoknak kellene valamiféle hálót alkotni, amely utóbb megerősödhet, amely terjesztheti az új értékeket. Az ügy sürgős, mert a szerepek leosztásában nem várnak Magyarországra. Akkor a szerző úgy látta, hogy egy-két éven belül el kell indulnia annak a közéleti vitának, gondolkodásnak, amely az új szemlélet kiforrásának megindítója lehet.
És mi történt azóta?
A 2007-ben felállított menetrendet a válság felülírta. Túl a felvázolt hazai rendszerszintű válságon a világgazdaság is megrendült. A kegyelmi állapot, amely a szerző által megfogalmazott menetrendet lehetővé tette volna, megszűnt. A belpolitikai hisztéria, amellyel a szocialista-liberális koalíciót támadta az orbáni politika, a lakosságra kettős hatással volt. Egyrészt kialakult egyfajta apátia, sokan visszavonultak belső köreikbe. Mások ugyanakkor a szélsőségek felé mozdultak el. Mindennek eredménye a 2010-es választás kétharmados „sikere” lett, amely legkevésbé sem alkalmas azon alapvető fontosságú gondolati fejlődés végbemeneteléhez, melyek az írások szerzője szerint alapvető fontosságúak kellene legyenek.
Az Orbán-rezsim uralmának egyik fontos karaktere a vállalt unortodoxia, amely egyrészt a szakértelem, mint ártalmas és időrabló tényező kikapcsolásával, másrészt a tényektől való nyílt elszakadás büszke vállalásával jellemezhető. Aligha erre gondolt az elitváltás szükségessége kapcsán a szerző. Másik fontos karaktere a kisközösségek, független műhelyek amúgy is gyenge szövetének széjjelhasogatása, a szubszidiaritás elvének félredobása, az értelmes párbeszéd tagadása, így mindazon kreativitás eleve kiirtása, amely viták során felszínre törhetne.
A ma regnáló elit sok szempontból más, mint a korábbi volt. Abban mindenképp, hogy arcátlan nyíltsággal telepedik a közcélokra, maga felé fordítva minden forrást, melyből hatalom és jövedelem származhat. Ha Publius Hungaricus véleménye az elitről lehangoló volt 2007-ben, mostanra alighanem végletesen elutasítóvá válhatott. Képlete igaznak mutatkozott: együtt látjuk a hetvenes-nyolcvanas években szocializálódott egykori reform kommunistákat és az ifjútörököket, akik semmiféle szolidaritásról vagy közösségről, vagy alkuról láthatóan nem rendelkeznek fogalmakkal. Teljesítményük gyászos, pártérdemek alapján, lojalitás alapján kerülnek pozíciókba, felelősségérzetük zérus.
Ha valaha szükséges volt az elitváltás, akkor most igazán az.
Mára, az Orbán-rezsim leváltására lassan – talán – összeálló szociálliberális és konzervatív ellenzéknek ugyanakkor közös feladata lehet, feladata lenne az, hogy a társadalmi elit megújulásának terét megteremtse. Fontos lenne az, hogy a Publius Hungaricus által megfogalmazottak új életre keljenek és vita tárgyává válnának a dezorbanizálás végrehajtásának kimunkálása mellett, mert félek igaza volt és van Publiusnak: az elit gondolkodásmódjának reformja nélkül nincs lehetőség az ország modernizálására és évtizedekre a lecsúszás lesz a magyar sors.
Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on:
