Sikerült ismét valami egészen különlegeset kifőznie T. Miniszterelnök Úrnak. Ezúttal a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének (VOSZ) ülésén tartott ínyenc politikai tanfolyamot. Mestermunka.
T. Miniszterelnök Úr (a továbbiakban: Séf) gondban volt: milyen frappáns, meggyőző érvet lehetne még felvonultatni (a továbbiakban: kifőzni) a magyarok számára, amivel el(le?)választhatják magukat Európától(ról), s megszabadulhatnak attól a keserű mellékíztől, amit 2004 májusa óta a szájukban éreznek? (Már ha éreznek persze: mert vannak azok a "hazaáruló magukfajták", akik talán még azt sem érzik.) Netán vigyen be több euroszkepticizmus ízt? Adjon hozzá több magyarkodást? Biggyessze oda mindenhova a „nemzeti” szót? Mit kéne továbbá (t)enni ahhoz, hogy a nép (a továbbiakban: kotyvaszkritikus) ismét felkapja a fejét, s elismerően csettintsen, amikor csak a Séf nevét meghallja?
Miközben ezen tűnődött, - a drága időt nem fecsérelve – hozzányúlt régi, jól bevált receptjéhez és megkezdte a (ki)főzést.
A főzőtanfolyam helyszíne: Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének (VOSZ) ülése, Budapest, 2012. július 26.
Gondolatai csak úgy sziporkáztak, sorra mormolta magában „varázsigéit”, halkan felmondta azt a leckét, amelyet ő (ki más?) diktált le egykoron magának:
„Hmm…nos, igen…kezdjünk el beszélni, igen…legyünk magabiztosak és nyugodtak. Ez lesz az, kérem! Mélyhűtőből kivett mondanivalónkat lassan kezdjük el felmelegíteni, magyarázkodásunkhoz keverjünk hozzá egy kis foci-hasonlatot („...egyelőre más ligában focizunk…”), a már forrásban lévő kotyvaszunkba dobjunk bele egy evőkanálnyi hanyatló nyugatozást („…a történelmi felemelkedésből Magyarország kimaradhat…(…)…ebben az esetben mi is a hanyatló nyugat része leszünk…”).
Az így elkészült gazdasági vészjóslat-mártást szórjuk meg gyorsan egy csipetnyi elmúltnyolcévezéssel („….visszatérünk arra a pályára, amire 2002-ben tértünk rá és ami félrevitte az országot…”), lopjunk ide észrevétlenül egy hangyányi őszödi beszédet („…a közszférában senki nem számíthat béremelésre…”), majd tegyük rá a fedőt. Mialatt fő, bátran húzzuk ki magunkat és illedelmesen, de továbbra is magabiztosan magyarázzuk el különleges kotyvaszunk fogyasztásának általános szokásait („…nem hagyhatunk egyetlen forintot sem a közös kasszában…”).
Feltétlenül hívjuk fel vendégeink figyelmét az esetleges veszélyek elkerülésének fontosságára („…ne hagyjanak teret olyan politikai erőknek a következő években…” - némi képmutatással fűszerezve: „…amelyek programjukban felelőtlen osztogatást ígérnek…”). Amikor úgy érezzük, hogy kotyvaszunk már megfőtt, de vendégeink még mindig nincsenek meggyőződve finomságáról, szórjuk meg némi stílusos félelemkeltéssel („…reméljük, a demokrácia helyett nem kell új politikai rendszert bevezetni…”) - Don Corleone-módra.
De a kotyvasz igazi esszenciáját, magát a díszítést a tálalás idejére tartogassuk: mondjunk valami olyan falrengetőt, amitől még a szomszéd szobában ülő lehallgató ügynökök is felvisítanak.” Ekkor a Séf szeme megcsillant, arca mosolyra fordult, s örömében felkiáltott: - Igen, megvan az újabb remek!
Hangozzék hát így: „Az összefogás nem szándék kérdése, hanem erő kérdése. Lehet, hogy vannak országok, ahol ez nem így működik, például a skandinávoknál, de egy ilyen félázsiai népség, mint mi, akkor tud összefogni, ha erő van. Ez nem zárja ki a konzultációt, a vitát és a demokráciát, de kell egy központi összefogás, ami az ország történelmi tapasztalataiból is levonható.” – Ez igen! Csettintett elégedetten. - Erre biztosan fel fognak figyelni még a károgó varjak is!
S a Séfnek igaza lett. A megszokott recept ugyan ma már láthatólag nem érné el a kotyvaszkritikusok ingerküszöbét, e mesteri újítás mellett azonban tényleg nem lehet csak úgy elmenni szó nélkül.
Mert mi ez az őrültség a félázsiaiakról? Ez valami új fajelmélet akar lenni? Ugyan miben különbözünk mi annyira a skandinávoktól? Milyenek ezek a félázsiai magyarok? Most akkor egy kicsit azért lehetünk még európaiak is? Mi lesz a „keverékekkel” és az újonnan honosítottakkal? Egyébként meg biztos, hogy ezen a szellemi színvonalon kell megrekednünk? (Mert erről a témáról utoljára egy bizonyos Ján Slota nevű homo politicust hallhattunk elmélkedni, aki hajmeresztő históriájával borzolta a kedélyeket. Egy a tábor?)
Mielőtt valamiféle nagy (ál)tudományos érvvel szeretnénk meggyőzni a hallgatóságot igazunkról, nem kellene előtte legalább egy tudóssal egyeztetni (pl. antropológussal, genetikussal, néprajzkutatóval)? És a magyaroknál ugyan miért ne működhetne összefogás? Azért, mert „genetikailag alattvalók” tetszenénk lenni? Ezért hozakodott elő ezzel az ázsiaizással? (E botrányos elmélet egyébként szintén megbukott a közelmúltban. – Sőt,valójában már évtizedekkel ezelőtt.)
Miféle erőről tetszik beszélni? Ugyan, kinek van erre szüksége? Miféle történelmi tapasztalatokról tetszik beszélni? Az a rendszer (totális diktatúra?) pedig miért volna jobb annál, mint ami most működik? Segítsen, Séf! Nem értjük a főztjét - és így megenni sem tudjuk.
T. Miniszterelnök Úr azonban rafinált szakács: pontosan tudja, hogy a tőle fent idézett gondolatrészletek mindegyikére szükség van egy ilyen beszédben ahhoz, hogy rabul ejtse vele hallgatóságát (értsd: majdnem feltétlen híveit). Mert igen, a boszorkánykonyha termékének (értsd: Orbán-beszéd) akkor jön ki igazi ízhatása, ha ott van benne egy kis nyugatellenesség, egy kis Gyurcsányozás, egy kis foci, egy kis fenyegetés, egy kis félelemkeltés. És persze az esszencia. Ami most valami beteges fajelmélet és értelmezhetetlen nacionalizmus keveréke.
A legnagyobb bűne ennek a kommunikációs trükknek, hogy erősíti az olyan sztereotípiákat, amik sajnos még mindig nagy népszerűségnek örvendenek a közgondolkodásban: például, hogy népekre ráragaszthatók pozitív és negatív jelzők (a stigmatizálás világhírű példái: „szorgos németek”, „lusta déliek”, „hűvös északiak”, „fukar skótok”, „buta tótok” stb.). Vagy hogy a népek között olyan áthidalhatatlan kulturális (és genetikai?) szakadék tátong, ami megakadályozza őket az együttélésben („mifajtánk”, „őfajtájuk”, „bűnöző népség”, „szolganépség” stb.). Ezt sugallja minden „félázsiaizás” és bizonyos „központi erők” szükségességének felvetése is. És erről tényleg van történelmi tapasztalat.
Tetszett a cikk? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához:
