Amilyen gyorsan berobbant, úgy távozott a közbeszédből az összes budapesti út havi tízezer forintos áron való fizetőssé tételének ötlete - reméljük hogy végleg. De mi volt ez? Fideszes belharc, avagy egy a kormánypárt már-már szokásos megosztó taktikai húzása közül?

Nincs pénz a BKV-ra, a leállás elkerülésére több tízmilliárdos tőkeinjekció kell - reppent fel a hír egy hete, azzal a szinte hihetetlen elképzeléssel párosítva, hogy ezt a forrást úgy lehetne előteremteni, hogy a budapesti utakat mindenki számára fizetőssé tennék. Nem is akármennyiért: miközben egy éves pályamatrica valahol 40 ezer felett kóstál egy személykocsira, Pesten a parkolóból kiállás rögtön havi 10 ezerbe kerülne. Annyiba, mint a BKV-bérlet.

Ne menjünk bele a dolog erkölcsi oldalába, vagy hogy mennyire igazságos: még a javaslat papírra vetői is elismerik, hogy nem az, de nem tudtak más olyan ötlettel előállni, amely tetszett volna a Gazdasági Minisztériumnak. Ment pár napig a perpatvar, azóta csönd. Valószínűleg rájöttek, hogy ez nem fog menni.

Igen ám, de akkor miért csinálták? Annyira nem amatőr a Fidesz, hogy egy ilyen labdát csak úgy feladjon. Vagy egy párton belüli vita egyik fordulója volt az ügy, vagy egyszerűen a jó öreg megosztósdi egyik fejezetét láthattuk.

A párton belüli konfliktusra nyilvánvalóan adódik, hogy Tarlós túlzott függetlensége bökheti a pártközpont csőrét. Bökheti annyira, hogy még egy ilyen nyilvánvalóan elfogadhatatlan elképzelést is nyilvánosságra hozzanak zsarolásképpen? Elképzelhető, de most nem is erre szeretném felhívni a figyelmet.

Ahogy az ügy nyilvánosságra került, óriási médiavisszhangot kapott, és pár napig kedvelt téma volt a közösségi oldalakon is. És itt rögtön egymásnak esett a vidék és Pest. A vidékiek azonnal felvetették, hogy jogos, fizessen csak Pest a BKV-ért, hiszen a Csongád Volánt vagy a miskolci villamosközlekedést sem az állam tartja el (a MÁV-ot most hagyjuk). A fővárosiak válasza sem váratott sokáig magára: az állam most már szinte teljesen, ha ugyan nem egészében elvonja az SZJA-t az önkormányzatoktól (a rendszerváltás idején, Antall kormánya alatt ez az arány 50% volt, onnan küzdöttük le magunkat idáig, szinte függetlenül az aktuális kormányok színezetétől!). Eszi egymást pesti és vidéki, tulajdonképpen teljesen feleslegesen. És persze mindegyik a jóságos, mindenható Állambácsitól várja a megoldást, amely majd meg is fog érkezni. Nem tudjuk még, hogy mi az, de biztosan nem a havi 10 rugós útdíj lesz a megoldás, tehát még mosolyoghatunk is, az Állambácsi tényleg nem olyan rossz, ahogy az a csúnya újság leírta, sőt tulajdonképpen kedves és aranyos is.

És megint arra neveli a rendszer a polgárokat, hogy a másikban az ellenséget lássák, akiknek az érvei ellen csak a felsőbbségnél kuncsorgással lehet bármit elérni.

Persze, valószínűleg így könnyebb gyakorolni a hatalmat, azonban a sokrétű önkormányzatiságon alapuló nyugati társadalmak szembetűnő versenyelőnye arra utal, hogy a mindent központilag eldöntő rendszer hatékonysága jócskán elmarad az optimumtól. Ez már Kádár alatt is nyilvánvaló volt, mostanában azonban valahogy mintha elfelejtenénk.

És aki a másikban az ellenséget látja, a felsőbbségben pedig a megnyerendő szövetségest, az ezzel ki is szolgáltatja magát. A felsőbb hatalom bármikor könnyedén kreálhat ilyen érdekkülönbségeket, ha minden erőforrás felett gyakorlatilag csak ő rendelkezik. Amíg az így megosztott csoportok rivalizálnak, a rendszert sohasem tudják megjavítani, saját helyzetük, döntési lehetőségeik nem fognak fejlődni.

Úgyhogy, kedves barátaim, hadd kérjem: ne engedjük megosztani magunkat. Budapest és vidék, magánszférában dolgozó és állami alkalmazott, (volt) korkedvezményre jogosult tűzoltó és bárki más, pedagógus és bárki más, aktív és nyugdíjas, devizahiteles és manyup-károsult: ne egymást együk, inkább próbáljuk megérteni egymást.

És még valami: egyáltalán nem véletlen, hogy nem említek a kép szerint szervezendő kis halak közt politikai pártokat. Amiről beszélek, az sokkal általánosabb: én a rendszert vitatom, a rendszert, amely mindent központosítva kíván eldönteni, és amely így minden más szereplőt akarva vagy akaratlanul (de inkább akarva) függésben tart. Ez ellen kell szerveződnünk.