"Az 1945 utáni béke a háborúmentes Európának az alapvetése, a második világháború előtti sérelmek feladása." - írja a Kettős Mérce blog szerzője, Kell-e nekünk Trianon felülvizsgálata? című bejegyzésében, majd így folytatja: "Magyarország külpolitikai célja nem lehet Trianon visszacsinálása. Több mint 90 évet nem lehet visszacsinálni, azt pedig nem akarhatjuk, hogy más embereknek ugyanolyan szenvedést okozzunk, mint amit nekünk okoztak. Ez is Trianon üzenete.". Zárómondata ez: "Kínos módon, aki a trianoni revíziót kívánja, pont a határon túli magyaroknak árt a legtöbbet".

A külpolitikai lehetőségek és realitások tényleg korlátosak, és bár ez néha megváltozik, hozzá kell tegyük: jó ideje azok. És bár a Mérce szerzőjének jó szándékát nem vitatom, általános megközelítése, alapállása: "ne kavarjunk mi itt, mert úgyis rosszabb lesz", véleményem szerint egy tőről fakad mindazzal, ami a második világháború vége óta domináns volt külpolitikai felfogásunkban, és amely miatt játékterünk ennyire kicsi. Félre ne értsetek, nem határmódosításért kiáltok itt és most (bár van olyan politikai lépés vagy vélemény a túloldalon, amire ez érvként felvethető), de az nagyon zavar, ha azt hallom: felejtsük el a sérelmeket amúgy európai módon - miközben e sérelmek ma, 2012-ben is folyamatosan keletkeznek.

Nem a Mérce posztjának tévedéseit akarom igazítani, de két dolgot előre kell bocsátanom. A Benes-dekrétumokra tényleg jó lenne úgy tekinteni, mint egy letűnt kor jogtörténeti érdekességére - csak hát a csehszlovákiai német és magyar kisebbség 1945-ös jogfosztását kimondó szabályok mind a mai napig hatályosak, a cseh és a szlovák állam jogrendjének részei, és ennek megfelelően a jogalkalmazásban hivatkozhatók is. A békülés első lépése talán ezek hatályon kívül helyezése lenne. Helyesen jegyzi meg a Mérce, hogy ma már nem a trianoni, hanem az 1947-es párizsi béke rögzíti a határokat. Ebben Trianonhoz képest nem "kisebb határmenti városokat" csatoltak el, hanem Pozsonytól délre három falut (kis színes, hogy enélkül a bősi üzemvízcsatorna "C-variánsát" sem, vagy csak nagyon nehezen csinálhatták volna meg a (cseh)szlovákok).

Viszont a "feledjük el a sérelmeket" vélemény útjában sok nagyon is élő, ma is folyamatosan újra megvalósuló probléma áll. Nem is a magyarverésekre gondolok itt, hanem a rendszerszintű bajokra. A határon túli magyar többségű területek közül talán csak a Székelyföldön valósult meg úgy-ahogy az írásbeli kétnyelvűség a közterületeken és a hivatalokban. A szlovák nyelvtörvény diszkriminatív jellege nyilvánvaló, ami különösen azért szembeötlő, mert egy EU-tagállam korlátozza ezzel az EU egyik hivatalos nyelvének használatát. A Kétnyelvű Dél-Szlovákiáért mozgalom Facebook-csoportját is érdemes figyelni, hogy milyen aprónak látszó - helyben azért nagyon fontos! - ügyekért kell napi csatákat vívni több mint félmillió magyarnak. És hát túl sokszor vetődik fel, mind politikusi megnyilvánulásokban, mind pedig - ami még nagyobb gond - közvélemény-kutatásokban, hogy szomszédaink többségi nemzeteinek meghatározó része nem szívesen hall magyar szót országában.

Erre nagyon is adekvát - bár nyilván nem a realitásokat célzó, de jól érthető - válasz, hogy akkor kezdeményezzék ők a határok módosítását, és ez a problémájuk megszűnik. De még felvetés szintjén sincs szó Trianon teljes revíziójáról. Ha nemzetiségi alapon gondolkodunk, akkor Trianon fő gondja nem az ezeréves ország szétszakítása volt - hisz az eredeti országterületen a magyarság az 1900-as évek elején épp csak többségben volt. Nagy és összefüggő területeket már akkor olyan többségben laktak románok, szlovákok, szerbek, ruténok, németek, mint amilyen magyar többsége van ma is a Csallóköznek vagy a Székelyföldnek. A fő gond az, hogy nemcsak ezeket "vették el" (mai román/szlovák értelmezésben: váltak ki!), hanem több millió magyart is, akiknek a kb. a fele az új határok közvetlen közelében élt. Lehetett volna olyan határt is húzni, amely lényegében csak Erdélyben okozott volna érdemi kisebbségi problémákat. A történelem fintora, hogy pl. Hitler 1938-ban egész jól eltalálta ezt a vonalat az első bécsi döntéssel. Nem neki kellett volna.

Szóval a dolog nem fekete-fehér. A "trianoni határok" és az "ezeréves ország" közt azért ott volt - érvekben felvethető szinten maradt is - az etnikai alapú revízió lehetősége, amely sokkal-sokkal kisebb területet érint, nem túl sok más nemzetiségű lakossal, és ezzel kapcsolatos "újabb szenvedés-okozással".

De maradjunk a mai realitások szintjén. Kereshetünk Európában működő modelleket az etnikailag szándékosan rosszul meghúzott határok következményeinek kezelésére. Hogy oldják meg, hogy ne keletkezzenek ma is további sérelmek? A szokásos példa Dél-Tirol. Az első világháború végén Ausztriától Olaszországhoz csatolt, szinte tisztán osztrák-németek lakta vidéken 1972-ben született megállapodás a két ország közt, majd az autonómia végleges formája egy 1992-es egyezménnyel állt elő. Az eredmény: teljes kétnyelvűség írásban is, a hagyományok, a nyelv megőrzése - kelet-európai mércével mérve - akadálytalan.

De hol vagyunk mi ettől?

Igen, haladjuk meg Trianont - a sérelmek elfelejtését azonban az újabbak nem okozásával kell kezdeni! Tehetünk mi is ezért, de a labda még mindig a trianoni határok túloldalán van. És amíg ez a helyzet, Magyarország nem mondhat le egyetlen rendszerszintű megoldási eszközről sem.

Tetszett a cikk? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához: