A Fidesz szerint a kormányfőjelöltek vitája hozzátartozik egy demokratikus ország választási mizériájához. Magyarországon nem lesz ilyen vita. A többi már csak maszlag - igazságtartalmától függetlenül.

Merthogy a kormányfőjelölti vita épp azért a demokrácia veleje, mert nem egy - a hatalmával jelentősen visszaélő - ember mondja meg, hogy mi van. Épp ellenkezőleg. Az aktuális miniszterelnök kiáll a pódiumra, és ha kell, lemossa a jelentéktelen, hiteltelen, kékszemu, barnahajú, vagy épp a Duna jegén királlyá koronázott  kihívóját (vagy kihívóit, részletekbe ne menjünk bele). A nép pedig, az az istenadta nép majd eldönti hogy mit látott, és hogy kire szavaz ezek után.

Ez a demokrácia. Orbán pedig épp ettől kap kiütést.



Vesszőparipám, hogy a jobboldali szavazók pedig épp ettől nem kapnak kiütést - én kérek elnézést, nekem kellemetlen. Hogy a Fidesz tökéletesen visszaél pozíciójával, és saját kampányának részévé teszi a vita elkerülését annak megindoklásával, az merő cinizmus. Az ehhez némán asszisztáló jobboldali értelmiség pedig saját feleslegességét, hiábavalóságát írja ezzel alá - sokadszor. Kár értük, rájuk is szükség lenne. Mert ahogy blogtársam írta egy hozzászólásában, nincs nemzeti oldal, az oldalak összesége a nemzet.

Azért az nehezen bocsátom meg a fidesznek, hogy a választásokat nem április 4-re időzítették. Jó jó, tudom, hogy az nem vasárnapra esik, de kérdem én félszegen: ebben az országban? Ha Viktor úgy akarta volna, április 4 igenis vasárnapra esett volna, és akkor spontán felvonulással ünnepelhettük volna meg újra felszabadulásunk, és fokozódó fülkeforradalmunk újabb vívmányainak megvédését. Szépen, spontán karon fogva, spontán odatévedő jobboldali politikusokkal, spontán, előre legyártott transzparansekkel és spontán kirendelt (köz)médiával.

Nem az irigység beszél belőlem, én örülök más ember boldogságának, de most komolyan. Jó látni, hogy a magyar ember örül, mosolyog, boldog, különösen mikor arra gondol, hogy van miért - tavaly sem haltunk éhen.

Egyedül az zavar - és bocsánat, ha ez már csak engem zavar -, hogy hová tűnt a fülkeforradalom frissessége? Persze, előttem már jónéhányan odamondták a jobboldalnak, hogy a Gyurcsánnyal tetőzött baloldali erkölcsi hanyatlást már túl is szárnyalta a jobboldal. A szabad média, a magánnyugdíjpénztárak, az alkotmány, a rengeteg mutyi, a földügy, a baltás kiengedése, a választási rendszer kiherélése, és általánosságban a szolgalelkűség kötelezővé tétele mind olyan ügy, amitől hörögve kellene menekülnie a jobboldali szavazónak. Nyilván nem a baloldali pártokhoz menekülni, de legalább menekülni. Tudjátok, még a leghülyébb állatnak is van annyi esze, hogy ha ég az erdő, menekül. És ilyenkor mindegy merre, csak minél messzebb a tűztől. A fidesz szavazótábora erre valamiért nem volt képes. Talán azért nem, mert ahogy a közmondás tartja: feleséget, kocsit, munkát cserélhetsz, de csapatot nem. Ezt ugyan a futballdrukkerek szokták emlegetni, de a hatásmechanizmus ugyanaz: ne gondolkozz túl sokat, az a boldogság mételye.

A probléma csak ott van, hogy a Fidesz uralom kellő alázat helyett ostoba gőggel kezeli saját választóit is, pedig a megfelelő hipnotizálással évekig, sőt évtizedekig lehetne játszadozni az országgal. Ehelyett azonban hetente más és más választóréteg fejét nyomják bele a bilibe. Egyszer a környezetvédők, egyszer a tanárok, egyszer a mentősök kapnak egy-egy falatot abból a hasonlatból, hogy az élet egy szaros szendvics. Az állandó kommunistázás pedig hamarosan ki fog kopni. Egyfelől a fidesz már régesrég nem jobboldali párt; Gyurcsány bármennyire vicces, azért nem lehet évtizedekig ismételni. Másfelől kb. 25 éve volt a rendszerváltás. Lassan felnő egy olyan réteg is, akiknek Kádár már ugyanúgy történelem, mint teszem azt Kossuth, vagy Dugovics Titusz.

Ne feledjük, előbb utóbb minden fülkeforradalom ugyanúgy ér véget. Az ember feláll, kitörli, lehúzza, kezet mos, megkönnyebbülten távozik. 4 évvel ezelőtt a jobbik sikerét sokan a baloldalról elvándorló protestszavazatoknak tudták be. A legutóbbi megerősödésükről pedig valószínűleg épp a fideszben csalódottak (és a vizslák) tehetnek. Milyen kár, hogy a megundorodók első hulláma épp tovább ront a helyzeten...

Vendégszerzőnk, Sneé Péter írása. Ő jegyzi a Krassó György tevékenységét irodalmi formában megörökítő Gyuri után (Magyar Napló, 2006) című regényt és Az én 1988-am című visszaemlékezést (2007). A poszt eredetileg a szerző Lyuk a végtelenben c. facebook-os blogján jelent meg, és azt a szerzővel egyetértésben közöljük itt.

Orbán Viktor negyed százada kitartóan bizonyítja, hogy példás képviselője a magyar politikai elitnek. Aki bármiféle illúziót táplált iránta, hosszú ideje naponta tapasztalhatja alapvető tájékozatlanságát a világban. Ellenlábasaihoz hasonlóan nem bír számottevő ismeretkinccsel, és érdeklődése sem irányul a társadalom elviselhetőbb létfeltételekhez, biztató távlatokhoz segítésére. Versenytársaival együtt ő sincs tisztában avval, mennyibe kerül egy kiló kenyér vagy egy villamosjegy a létminimumon tengődőknek. Nála is a politikusi kaszthoz tartozást mutatja viszolygása a konzekvens értékrendtől. A jövőt megalapozó, érett, időtálló elképzelések kimunkálása helyett szívesebben hagyatkozik a pillanat sugallta végiggondolatlan ötleteire, és stabil szemlélet hiányában bajosan vádolható zárt, koherens eszmerendszerrel. Annak függvényében, hogy mitől remél éppen nagyobb politikai hasznot, bármikor kapható soros eszményeinek feladására, mégsem nevezhető pragmatistának, döntéseit ugyanis nem célszerűségük indokolja. Noha a hűség pártjának vezetője, kormányzati ciklusról kormányzati ciklusra váltogatja meggyőződését, és inkább kockáztatja pártjának sikerét, mintsem letegyen a privát győzelem feletti öröméről. 

Vetélytársainak efemer gyűlöletét sem szofista mutatványaival vívta ki, hanem még e körben is visszatetszést keltő önérvényesítési buzgalmával. Személyes érdekeit már régóta nem azonosította senki ilyen vehemensen egy tágabb közösségéjével. Mialatt szomszédainkra és az aggodalmaskodó nagyhatalmakra sandító kollégái óvatoskodnak, ő fönntartás nélkül azonosulna a hely szellemével. Egyszer a szabadság fölkent papjaként lép elénk, máskor a tradicionális polgár éthoszának őre gyanánt. Hol fundamentális hívő, hol meg a keresztény értékektől berzenkedő, Keletről jött őseink méltó leszármazottja. Valamennyi szerepében tapsot vár el. Próteuszi alakjával persze jócskán megnehezíti a rajta fogást keresők dolgát. Ellenfelei tücsköt-bogarat összehordanak felőle, kielégítő magyarázatát mégsem lelik annak, hogy mitől olyan eredményes, ha ugyanazt műveli, amit ők is tennének, amennyiben korábban ébrednek és valamicskével több a merszük? Saját esendőségük firtatása helyett különféle tényezőkben keresik diadalának okait, és a hajdani bonapartizmus pandanjaként egy új fogalmat is divatba hoznak, az orbánizmusét. Holott a francia korfordulat rendezője, egyben címszereplője nem csak a vezető poszt megragadásáról és kisajátításáról híres, hanem arról is, amit a hatalom birtokában végzett. Egy kormányozni akaró és tudó, a helyi társadalmat, valamint európai környezetét évszázadnyival előrébb lendítő államférfiúhoz mérnék tehát a velük egyívású kamarillapolitikust, aki éppoly kevéssé alkalmas nagyralátó elképezések kimunkálására és megvalósítására, mint jó maguk, hiszen a pillanatigényeinek kielégítése során a legkevésbé sem törődik ad hoc döntéseinek várható következményeivel.

Kollégáinak ellenséges indulatát talán az irigység táplálja. Vagdalkozásaik olykor már dicsőítésnek is tűnnek. A megtámadott önelégülten dőlhet hátra: addig nincs baj, ameddig így acsarognak felé. Noha békétlenségét sokan és sokféleképpen magyarázzák, jobbadán személyes adottságának tekintik, pedig a feszültség gerjesztésének szubjektív okainál fontosabbak az általa kedvelt politikai módszer kívánalmai. Orbán Viktor egyszerre több csatornán kommunikál, külön szól hazai és külföldi hallgatóságához, valamint a racionális érveket kereső tájékozottabbakhoz, illetve a testi-lelki nyomorúságban szenvedőkhöz, akik beérik ködös sejtelmekkel és kétes reményekkel is. Ellentmondásos kijelentéseinek harmonizálására, ígéreteinek megvalósítására azonban se ideje, se esélye nincs, jóllehet az efféle mulasztások erősen veszélyeztetik szavahihetőségét. Inkább kockáztat, és renoméját háborús hisztériával, meg-megújuló Don Quijote-i rohamokkal menti. Ameddig naponta bombázhatja közönségét soha nem hallott fenyegetésekkel, valamint hősies védelmi hadműveleteinek krónikájával, ki ügyelne állításainak összeegyeztethetetlenségére, vagy a tények és deklarációk kibékíthetetlenségére?

Míg a tájékozatlanok előtt az öklét rázza, a dörzsöltebbeknek odakacsint: csak a kezemet figyeljék! A szavak jelentés nélküliek, és semmire sem köteleznek. Választott taktikájának járulékos haszna a tettrekészségét demonstráló mutatvány is. Lagymatag, óvatosan fondorkodó kollégáival szemben többre hivatott fenoménnak látszik. Készségeiről és képességeiről amúgy sem a jelen, hanem a majdan tanúskodik, horizontunk pedig csupán a következő politikai fordulópontig terjed. Orbán Viktor mégsem vádolható azzal, hogy csak a mának élne, személyes ambíciói ennél sokkal erőteljesebbek. Bár ötlete sincs, milyen legyen az általa létre segítendő társadalmi szisztéma, és hiányoznak elképzelései a kívánatos jövőről, miként arról is, hogyan serkenthetné kedvező változásokra környezetünket, vagy bírhatná támogatásunkra a nagyhatalmakat; és azt nem tudja, mire törekedjen a jogi környezet átszabásakor, hogyan alakítsa kedvezőbbé intézményrendszereinket, tevékenységének fő céljával maradéktalanul tisztában van: nevét arany betűkkel íratná a történelemkönyvekbe.

Jóllehet kora legnagyobb politikai zsenijének tartották, még Napóleon sem értett mindenhez. Néhány nap alatt fejből lediktálta ugyan a francia jogrendet meghatározó alaptörvényt, de szakemberekre bízta a gazdaság fejlesztését, a belső rend fenntartását, és távollétében a külügyek irányítását. Azokat emelte maga mellé, akiknek jártasságában és képességeiben nem kételkedett. Az orbánizmus névadója ellenben asztalai hazugok regimentjét gyűjti maga köré. Ennyi hozzá nem értő akarnokkal, önálló munkára képtelen mamelukkal egyetlen hazai kormányzat sem szégyenkezett vagy negyed százada. Mintha kiválasztásuk egyedüli szempontja a jelöltek alkalmatlansága lett volna! Szakmájához értő hiteles személyt keresve sem találni az új nómenklatúra tagjai közt, és személyzeti munkájában aligha véletlen az ilyen, tömegesen előforduló hiba. Fals tendenciát sejtet: rettegést mindazoktól, akik elméleti ismereteik és gyakorlatai tapasztalataik birtokában kétségbe vonhatnák döntéseinek hasznát és értelmét. Politikai ellenfelei inkább az okos gazfickókat kedvelik, akik az utolsó fillért is elcsenik a kasszából, mivel tudják, hová nyúljanak. Orbán Viktor bizalmasai viszont kalapáccsal esnek még a nyitott pénzszekrénynek is. Oktalannak tűnő káder-választási gyakorlatával vélhetően saját vezetői szükségletéről gondoskodik: ösztönös politikusként így bizonyítaná önmaga előtt, hogy nincsen oka kételyre és érdemes a rajongásra. Bármi forraljon is a jövő, nimbusza - míg világ a világ - sértetlen marad.

Egy megalapozatlan föltevésben hisz, jelesül abban, hogy a pártok csupán vezetőjüktől kölcsönözhetnek arcot, és görcsösen óvja is ártatlanságának látszatát. Hatalmi rendszerének - akárcsak elődeiének - karakterizáló vonása a felelősség el nem ismerésére, illetve azonnali továbbhárítása. Ha egy kínos beismerés, mint például a választási bukásé (ami bejáratott polgári demokráciákban sosem maradhat személyi konzekvenciák nélkül), tovább már nem halogatható, kedvelt pódiumáról menten elszólítja a kötelesség, nehogy a csalódás emléke fűződjön nevéhez. A rossz hír hozójának mostoha sorsát ilyenkor más vállalja, és a párt - vagyis saját - arca makulátlan marad. A bűnbaké ugyan besározódik, támogatói viszont kikerülnek a slamasztikából - amibe hibás döntéseivel taszította őket -, és zavartalanul folytatódhat a „jó király – rossz tanácsadók” néven elhíresült politikai játszma is. Bizalmasainak teendője egyébként sem több helyeslésük demonstrálásánál, nincs akadálya tehát egyedül mérvadó csoportérdekeik érvényesítésének. Egy államférfi persze, ha nem is emlegeti folyvást, mindig tekintettel van megbízóinak összességére, a kamarillapolitikus törekvései azonban megrekednek az öncélú hatalmi koncentrációnál. Orbán Viktor szisztémája egyszerű és kényelmes: amint magához ragadja a helyzet átlátásához nélkülözhetetlen információkat, mindnyájunkat fölment a gondolkodás terheitől. Ha belátása szerint cselekedhet, senkinek sem kell fölöslegesen izgulnia! Az ellentmondás eshetőségének kiküszöbölése, a nyilvános diskurzus hiánya viszont megnehezíti a kormányzást, ami állandó egyeztetések és kompromisszumok nélkül amúgy is merő képtelenség. Sehonnét sem remélhet támogatást a helyes irány kijelöléséhez. Az egyszer innét, másszor onnét előrángatott, majd a pillanat sugallatára ismét ejtett értékek nem igazíthatják útba, és ha még a négyéves választási ciklusoktól szaggatott nyugalmi időszakok is fölemésztődnek a permanens forradalom mintájára vívott szakadatlan küzdelemben, végleg ellehetetlenül a politizálás. Helyébe a háborús viszonyok logikáját követő direkt utasítások tolakszanak, és - akár egy rémálomban - eltűnik minden közvetítés.

Az orbánizmus ködös fogalma csupán egy kollektív hasznától megfosztott, öncélú hatalomszerzési mánia jellemzésére szolgálhat, és semmi köze a világszemlélet napóleoni átformálásához. Orbán Viktor ellenfelei nem is fáradnak tisztázásán, beérik remélt dezavuáló hatásával, és abban bíznak, hogy belőlük is kisüti majd a feszültséget. Legszívesebben fejüket vernék ugyanis a falba, hogy miért nem próbálkoztak hathatósabban a friss polgári demokrácia visszacserélésével a lejárt szavatosságú központi utasításos rendszerre. Kísérletének erkölcsi tartalmán legföljebb azért rágódnak, hogy leplezzék bosszúságukat, elvégre tőlük leste el fogásainak zömét! Értékviláguk és gondolkodásra való restségük, miként pökhendi magatartásuk is felettébb hasonlít annyit szapult vetélytársukéhoz. A politikusi belviszály kárvallottjai pedig csak az idejüket vesztegetik, ha a vehemens támadók vagy a megszállott rajongók szekerét tolják. Az utólag talán mulatságos, következményeit tekintve azonban véresen komoly hatalmi gyakorlat - amit mainapság ellenkező előjellel bár, de mindkét oldalon korszakos jelentőségű történelmi fordulatként aposztrofálnak - hamarosan senkit sem hoz már lázba. Új divatok hódítanak és valódi szakaszhatárokat jelölnek ki a történelemben.

Sneé Péter

2014. március 3.

A választási törvény alapján a pártszövetségeknek a bejutási küszöb 15%, legalábbis három vagy több párt együttes indulása esetén. Az elmúlt héten publikált közvéleménykutatási mérések 20% környékére jelezték a baloldali összefogást, ami gyakorlatilag még kevesebb, mint a kooperációban részt vevő politikai elemek különálló eredményeinek összege az összebútorozás előtt. Azt hiszem különösebb tévedés nélkül kijelenthető, hogy a nagy baloldali egymásba szeretés nem hozta meg a várt áttörést, sőt az idő előre haladtával egyre inkább kínosabbá válik a résztvevők számára. 

Nem feltétlenül kellett volna ennek így lennie, de az optimizmus magas fokával kellett hozzáállni ahhoz a témához, hogy a választások előtt 3 hónappal összetákolt valami majd értékelhető kampánymunkát és eredményeket tud elérni. Megkérdőjelezhető immáron az is, hogy az összeállás olyan szinergiákat szabadított fel, melyek mérhető pozitív eredményt hoznak a támogatottságban. Tekintettel az olyan tényekre, hogy a baloldali masszának a választások előtt egy hónappal ismét nevet kellett váltania talán kijelenthető, hogy ez az elképzelés nem jött be. 

Az összefogásnak már a megalakulásától kezdve komoly, egységes és hiteles (már amennyire ez a résztvevőktől lehetséges) kampányt kellett volna vezetnie, ehelyett lassan már az eseményeket sem tudják lekövetni. A Fidesz nagy energiákat fordított Gyurcsány és Bajnai diszkreditálására, ami miatt sokan úgy látták, Mesterházy helyzetbe hozása előny, mivel az ő politikai erodálását még csak most kellett megkezdenie az ellenfélnek. Senki nem számolt ugyanakkor azzal a ténnyel, hogy egy olyan évtizedes mélységű posvánnyal rendelkező politikai fertő mint az MSZP saját magától is felbüfögi majd azokat az ügyeket, amelyek ha magát Mesterházyt talán nem is, de az egész baloldali összefogósdi gerincét jelentő pártot további izzadtságszagú magyarázkodásra kényszerítik. 

Először jött Simon, aztán tegnap pedig Zuschlag. És még egy hónap van a kampányból.

A baloldal teljesítménye alapján nem hogy a kormányváltás lesz álom az alakulat részére, de lassan már a támogatottság minimális növekedése is. Ha pedig még további ügyek kerülnek felszínre - ami felől nincs kétségünk - olyan helyzet állhat elő, amiben még azzal a gondolattal is szembe kell majd néznie Mesterházyéknak, hogy a parlamenti bejutást jelentő 15%-os eredmény megugrása is veszélybe kerülhet. 

A kvázi névtelen baloldali alakulat mára csak a legelvetemültebb MSZP és Gyurcsány szavazóknak jelent reális alternatívát a választásokon. A 8 lózung alapján, amit Mesterházy pedig a napokban előhúzott a kalapjából, ez nem is igen fog már érdemben változni. Ezt a tendenciát erősíti például a Jobbik támogatottságának növekedése is. 

A jelenlegi állás szerint 31 "pártnak" 18 "pártnak" lesz országos listája. Ez eddig soha nem látott teret ad egyrészt a téves ikszeléseknek, másrészt pedig azoknak a protest-szavazóknak, akiknek viszont nem megfelelő választás a baloldali tákolmány. Ezek a tényezők pedig könnyen az mszpdkegyüttliberálisokmoma alakulat parlamenti bejutásába kerülhetnek.

Egyetértesz? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához és oszd is meg a cikket:

Szinte már mesébe illő az elmúlt hónapok azon eseménysora, mely a napnál is világosabban mutat rá a jelenlegi kormánypárt és szavazótáborának elképesztő morális sekélyességére. Az eddig is nyilvánvaló volt, hogy a Fidesztől nem áll távol a különböző eszmerendszerek kreatív értelmezése, profi kommunikációjuknak köszönhetően pedig bármilyen elképesztő képmutatást és köpönyegforgatást képesek voltak elfogadtatni a szavazótáborukkal. Ehhez természetesen elengedhetetlen a választói bázisuk intellektuális és erkölcsi igénytelensége. Gondoljuk csak például a magyar demokrácia egyik leggyalázatosabb tettére, az azeri baltás gyilkosnak a kiadására. A Fidesz  képes volt lezongorázni ezt az eseményt, vélt vagy valós (az idő távlatából inkább vélt) rövidtávú előnyökért cserébe anélkül, hogy a választói bázisa érdemben sérült volna. 

Az már eddig is meglehetősen árulkodó volt, hogy bár a Fidesz kommunikációjának alapkövét a baloldal- és kommunizmus-ellenességre építették fel, Orbán Viktor második kormányának sem sikerült nyilvánosságra hoznia az ügynöklistákat. Az oroszoknak való szolgai behajlás a paksi bővítés ügyében azonban talán felnyithatta volna a szavazóbázis szemét. Nem így történt, sőt olyan elképesztő fordulatokkal bővült a paksi kánon, mint amikor az 56-os(?) Wittner Mária azt találta mondani a HVG kamerájának, hogy "ez már nem Szovjetunió, ez Oroszország". Ez február 6-án volt. Három héttel később Oroszország megszállta a Krím-félszigetet. 

Azt gondolom, ritkán adódik a politikai életben ilyen kivételes pillanat, mikor egy hosszú idő alatt, kemény munkával és a kommunikációs erőforrások mértéktelen elhasználásával felépített hazugság-kártyavár az utolsó lapok felhelyezése után a legalsó lapok nyilvánvaló elhasználtsága miatt azonnal összeomlik. A világ eseményei iránt érdeklődők számára eddig is teljesen világos volt, az oroszok birodalmi logika alapján végrehajtott nyomulásának célja az egykori szovjet érdekszférában. A Fidesz minderre fittyet hányva törleszkedett az orosz medve bűzös bundájához, hiszen a paksi bővítés évtizedekre előre biztosíthat(ta volna?)ja az orbáni klientúra anyagi biztonságát. Melyik civilizált ország akar üzletelni egy olyan velejéig korrupt országgal amely az előzetes tervek szerinti 10 milliárd euró helyett 50-ből rendez téli olimpiát? A civilizált országok nyilvánvalóan nem, csak azok a kormányok amelyeknek ugyanez a célja. 

Nem véletlen a kormány részéről a hallgatás, hiszen évek komoly munkája került most veszélybe, s mintha csak az ág húzná, csőstül jön a baj. 2015-ben magyar gépek védik a Baltikum légterét, nehogy Putyinnak pont akkor támadjon kedve megvédeni az orosz állampolgárokat, mondjuk Észtországban. A Fideszt a meg nem szólalás, az egyszerű üzenetek mantraszerű ismételgetése az elmúlt időszakban számtalanszor mentette meg a bajban. Nagy kérdés elég lesz-e ez most is, amikor talán az egyszeri Fidesz szavazó is szemöldökráncolgatva próbálja egymáshoz illeszteni az eseményeket. Még nagyobb kérdés azonban, hogy a Fideszt körülvevő társadalmi csoportnak van-e egyáltalán szellemi igénye megérteni a rezsicsökkentésen túlmutató bonyolultságú összefüggéseket. Ezzel kapcsolatban is vannak komoly kétségeim: az elmúlt két hét egyik legbájosabb momentuma az volt, ahogy Török Gábor politológus a Facebook oldalán próbált a maga elegáns módján rámutatni a Fidesz szavazóinak hajlékony gerincére, majd pedig maga is őszintén rácsodálkozott a "jobboldali" szavazótábor morális rugalmasságára. 

Így kerültünk ide, egy hónap leforgása alatt, hogy a korábban orosz- és kommunistaellenes Fidesz és szavazótábora végre megmutatta milyen is valójában. A jelenlegi kormánypárt és szavazótáboruk, valamint a korábban leszerepelt semmirese való baloldali valamik között az égvilágon semmi különbség nincs. Egy tőről fakadnak, útjuk ugyanoda vezet. Orbán korábban azt mondta, Brüsszel nem Moszkva. Mi ezt úgy értettük, hogy nem tűri, ha valaki beleszól a magyar belügyekbe, de ő valójában úgy értette, hogy inkább mégis a féldiktatúra-jellegű Moszkvába vágyik civilizált nyugat helyett. Csakhogy a képletnek másik oldala is van. Moszkva ugyanis nem Brüsszel, ha nem tetszik neki valami akkor nem Viviane Redinget küldi hozzánk némi dorgálásra, hanem egyszercsak megjelennek a "nemorosz" katonák, vagy pedig nem lesz gáz. 

�

Ti, szavazói a Fidesznek. Nem éreztek valami furcsát ott legbelül?

Egyetértesz? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához és oszd is meg a cikket:

Ez már az, ez már háború. Vasárnap délig puskalövés ugyan még nem dördült, de orosz csapatok szállták meg az Ukrajnához tartozó Krím-félszigetet, és az ukrán vezetésnek semmilyen befolyása nincs emiatt a Krímben történtekre. Indokuk persze van: a Krím lakosságának túlnyomó többsége orosz nemzetiségű, és Putyin szerint az ő védelmük indokolja az inváziót, bár senki nem fenyegette őket eddig. Látszik, hogy ha találnak valakit, aki behívja őket, a dél-oszét hadurat, Kádár Jánost vagy most a krími kormányzót, ők mennek. Találnak egy spájzot, és már ott is vannak. Néhány történelmi párhuzamot azonban érdemes áttekintenünk, kicsit hasonlóan a dotoho blog legfrissebb cikkéhez. Mi 1853-56, 1938 és 1939 példáit elevenítjük fel, és megnézzük, hogy a NATO most is zajló tanácskozásán milyen lépésekről is dönthetnek, illetve milyen veszélyekkel számolhatunk. (Aki nem akar sokat olvasni a történelemről, a következő három bekezdést a képig átugorhatja).

1938 a szudétanémet válság éve. Az év elején Németország annektálja Ausztriát, így - tekintve hogy ekkor Szilézia is német terület - a szlovák határtól egész Ostraváig határos lesz a cseh területekkel, amelyen kb. harmada tömbszerűen németek lakta vidék. Ez Szudéta-vidék, amelynek Németországhoz csatolását követeli Hitler, és ezt támogatja belülről a Henlein által vezetett szudétanémet párt is. "Ez az utolsó kifejezetten területi jellegű igényem" - mondja Hitler (hogy aztán egy év múlva lecsapja Litvániától Memelt majd Danzig kapcsán kirobbantsa a második világháborút). Ha nem kapja meg, támad. Itt szúrjuk közbe azt is, hogy ez a támadás akkor sem biztos, hogy sétagalopp lett volna, ha a nyugati hatalmak hasonló tutyimutyisággal reagálnak, mint egy év múlva a Lengyelország elleni támadásra. A csehszlovák hadsereg a kor színvonalán felszerelt, jelentős hadiipar támogatta, kiépített határ menti erődlánccal, komoly sorkatonasággal állhatott volna ellen. Ezzel szemben Németország alig pár éve mondta fel a versailles-i békében rákényszerített fegyverkezési korlátozásokat, és bár emiatt a legkorszerűbb fegyverekkel szerelték fel, kiképzett létszáma még messze nem érte el a lehetségest. A Nyugat azonban nem akart háborút. Tudták hogy elkerülhetetlen, de közvéleményükben túl élénken élt még az 1914-18-as lövészárokharc. Ahogy mi is szívesebben nézzük a krími videókat a tévében egy kólával, ők is megvoltak a kávéházukban, nem készültek fel rá, hogy holmi Karlsbadért vagy Leitmeritzért lövöldözzenek. Chamberlain és Daladier tehát megadták a németeknek a zöld lámpát, megkapták azt a területet, amelyet harcban korántsem biztos, hogy el tudtak volna foglalni, védképtelenné téve a maradék cseh területeket, amelyeket aztán fél év múlva gond nélkül lenyelt Hitler állama. Egy évvel München után pedig Anglia és Franciaország a lengyel konfliktus miatt hadat üzent, de viszonylag erős szövetségesük, Csehszlovákia már sehol nem volt, hadiipara a németeknek gyártotta a tankokat, amelyek Dunquerque-ig elmentek.

Ebben a játékban oldalvizen mi, magyarok (és másik oldalról a lengyelek) is érintettek voltunk. A Felvidék déli peremén több mint egymillió magyar került Trianon után Csehszlovákiához és pár tízezer lengyellel ők is érdekeltek voltak Teschennél (oppardon: Cieszin-nél). A lengyelek szépen bevonultak oda, mi kivártuk, amíg a müncheni négyek közül kettő kinyilvánította érdektelenségét, a másik kettő pedig eldöntötte, hogy elmehetünk a nyelvhatárig. A hasonlóság megvan? Ahogy 38-ban Hitler, most Putyin mondja, hogy kérem, a néptársaim védelmére erre a területre igényt tartok. És Beregszásznál ugyanúgy érdekeltek lehetünk mi is a másik oldalról épp megcsonkított szomszédban.

1939-ben a lengyel inváziót megelőzte Molotov és Ribbentrop, a szovjet és a német külügyminiszterek paktuma. Ez biztosította Németországot, hogy a Szovjetunió nem avatkozik be Lengyelország oldalán. Később kiderült, hogy ennél jóval többről volt szó: meghúzták a szovjet és a német érdekszféra határát. Kelet-Lengyelországot ugyanúgy megszállták az oroszok mint Besszarábiát és Észak-Bukovinát Romániától, a balti államokat és Finnország határvidékét. Az ezzel való hasonlóság nem biztos, hogy valós, de nem is zárható ki.

Mit is tehet most a NATO, amelynek két vezető hatalma az 1994-es budapesti memorandumban gyakorlatilag szavatolta Ukrajna területi épségét - az akkori határain belül, tehát a Krím hovatartozásával együtt? Ahogy 1938-ban a francia kávéházi kisemberek, úgy a NATO polgárai is nehezen tudják elképzelni, hogy fegyvert fogjanak Feodosziáért vagy Jaltáért, pláne egy atomhatalom ellen. Valamit azonban lépni kell, ilyen agressziót a memorandum aláírói nem hagyhatnak annyiban. A diplomáciai tiltakozások (jegyzékváltás, követek visszarendelése, kapcsolati szint lejjebb szállítása) kockázatmentes, de hatás és következmény nélküli lépések. A gazdasági ügyek már más tészta, bár mint látjuk, itt az oroszok is vissza tudnak lőni, még ha ezzel hosszú távon túl sokat bukhatnak is. A katonai jelenlét Ukrajna más részein szóba jöhet, de kizárólag az ukrán kormánnyal kötött megállapodás alapján.

És tudunk egy olyan NATO-tagállamot, amely elég közel is van, elég nagy és jól felfegyverzett szárazföldi hadereje is van, elég harcias és hagyománya is van ott az oroszokkal szembenállásnak? Hát persze! És már ott is vagyunk az 1853-as párhuzamnál, a (most már első) krími háborúnál. Török, angol, francia és szárd (északolasz) csapatok az oroszok ellen. Persze az is lehet, hogy már leboltolt a Nyugat Putyinnal, meddig mehet el. Nem tartom ugyan túl valószínűnek (és ez esetben Obama se blamálta volna magát a tegnapi telefonjával), de akár az 1939-es párhuzam is megállhat.

Ezzel kapcsolatban egy kifejezetten minket és egy majd' egész Európát érintő gondolat:

(1) Bármi offenzívat lép a NATO, azt egyhangú döntéssel teszi. Köztudott, hogy ezekben az ügyekben vétójoga van a tagállamoknak. Ha ilyen lépésre kerül a sor, Putyin ugyanúgy tudni fogja, hogy azt Magyarország is támogatta, ahogy Milosevics is tudhatta 1999-ben, hogy a két hete NATO-tag Magyarország a Jugoszlávia elleni légiháborúra szavazott. Nem valószínű ugyan, hogy ezután az oroszok mondják fel a paksi paktumot, de azért nem is abszolút lehetetlenség. Ha viszont ezt szem előtt tartva a NATO-ban kezdjük el a kettős játékot, elég gyorsan kigolyózzuk magunkat a klubból. Az, hogy orosz függésbe kerültünk-e a paksi paktummal, az most fog először kiderülni.

(2) Európának pedig arra kell figyelnie, hogy ha úgy adódik, az oroszok bizony ki fogják játszani a gázfegyvert. Még jó, hogy tavasz elejét írjuk (lehet, hogy nem véletlen: hogy a Nyugat pont így taktikázott?). Ezt a bő fél évet azonban a tartalékolással és a felkészüléssel kell tölteni. Ha az EU úgy dönt, hogy a fejlesztési forrásait ezekben a hónapokban a belső gázhálózat kiépítésére és tározók, terminálok építésére fordítja, annak bizony lenne értelme. Fellendítheti ez az alternatív energiafelhasználás szándékát és forrásait is. És persze a gázfegyver kétélű: ha Európa máshonnan kell beszerezze a gázt, másnak fog fizetni. Amíg az oroszok nem találnak alternatív piacot (Kína az egyértelmű lehetőség) és nem épül ki oda a szállítókapacitás, addig a bevételei nagy részének annyi.

Egyetértesz? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához és oszd is meg a cikket:

Miközben a hivatalos Magyarország hosszú távú energiapolitikáját teljesen Oroszországhoz köti a paksi paktummal, miközben a kormánypárt hívei szinte minden fórumon Oroszországot látszanak favorizálni a nyugati szövetségi rendszerrel (EU, Egyesült Államok) szemben, Oroszország épp megszállja fű alatt a Krímet, egyre nyilvánvalóbban megsértve Ukrajna területi szuverenitását. Amelyet Oroszország mellett az USA és az Egyesült Királyság garantált. Épp Budapesten, 1994-ben. Megint tuti időzítéssel állunk a rossz oldalra?

(AP, Daily Mail)

Amint a dotoho blog is írta, Oroszország krími beavatkozása alapjaiban sértheti meg a Budapesti Memorandumnak nevezett megállapodást. Az 1994-es megegyezés legfőbb pontja az Ukrajna által megörökölt volt szovjet atomfegyverek leszerelése illetve elszállítása, vagyis Ukrajna lemondott atomhatalmi státuszáról. Cserébe a memorandum első pontja szerint elfogadják Ukrajna függetlenségét, szuverenitását és jelenlegi határait. Minthogy az USA és Britannia nem tűnnek érdekeltnek ukrán területek megszállásában, ez gyakorlatilag Oroszországot kötelezi a status quo tiszteletben tartására. Emlékszünk 2008-ra és Grúziára: az oroszok ottani beavatkozása is egy másik állam szuverén területén történt, még ha azt nem is védte hasonló memorandum. Most perig Putyin átlépte a Rubicont: az orosz felsőház engedélyét kérte - és kapta meg - az ukrán területeken történő hadműveletekhez.

Putyin láthatóan teszteli a Nyugatot, meddig is mehet el. Elősegítheti az orosz többségű (és Hruscsov által az akkori Szovjetunión belül tét nélkül, amolyan ajándékként Ukrajnához csatolt) Krím elszakadását, esetleg megteheti ezt a szintén orosz többségű Kelet-Ukrajna egyes területein, vagy a tengermelléken, Odesszában is? 1938-ra, Münchenre emlékeztet a helyzet, még azzal a hasonlósággal is, hogy ha kisebb mértékben, de megint "érdekeltek vagyunk" magyar kisebbséggel. De mit reagál erre most a Nyugat?

Az a Nyugat, amelynek - ha egységes diplomáciai és esetleg katonapoltikai választ kell adni - EU- és főleg NATO-tagként mi is része vagyunk. A budapesti memorandumot aláíró két nyugati állam a NATO két vezető hatalma. Sokáig nem várhatnak a válasszal. Nem látunk a jövőbe, de ahogy a mostani helyzet kinéz, nagyon gyorsan, akár napokon belül színvallásra kényszerülhet a magyar kormány és külpolitika. Nehéz elképzelni, hogy ilyen esetben ne a budapesti memorandum, tehát Ukrajna szuverenitása mellé álljunk.

Úgyhogy csak lassan a Putyin-párti békemenet transzparenseinek tervezésével. Egy újabb 180 fokos fordulat simán belefér a helyzetbe.

Egyetértesz? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához és oszd is meg a cikket:

Polt Péter legfőbb ügyész Schiffer András és Vágó Gábor LMP-képviselők kérdésére elmondta: "Horváth András feljelentése nyomán hivatali visszaélés, adócsalás és csalás gyanúját keltő adatok merültek fel". A képviselők azt firtatták, hogy a Horváth András által kitálalt áfacsalási ügyekben történt-e valami előrelépés. A legfőbb ügyészi válasz szerint "a Fővárosi Főügyészség tavaly november 13-án feljelentés-kiegészítést kért, majd a Nemzeti Nyomozó Iroda Korrupciós és Gazdasági Bűnözés Elleni Főosztálya december 9-én nyomozást rendelt el".

Polt ezzel lényegében igazat adott a NAV feljelentése után  eljárás alá vont egykori APEH-dolgozónak. Az eljárás keretében tartották Horváth úrnál azt az ominózus házkutatást, amelynek során elvették tőle a felderített ügyek részleteit tartalmazó, elhíresült zöld dossziét. Amelynek a tartalma azonban valós lehet, mert a NAV azóta sorozatban számol be a fiktív cukor-, illetve legújabban étolaj-kereskedelemmel összefüggő ÁFA-visszaélések felderítéséről.

Van egy kérdésem az igazságügyi szervekhez: akkor mi lesz most Horváth úrral? Azon a Magyarországon, ahol élni szeretnék, most sietve ejtenék az ellene felhozott vádakat, nyilvánosan elnézést kérnének tőle, esetleg március 15-én a köztársasági elnök úr is kezet fogna vele valamilyen kitüntetés átadása kapcsán. Persze történhet ennek az ellenkezője is: a NAV a zöld dosszié adatai alapján feltárja az összes vonatkozó ügyet, az adóhatóság és a kormány learatja a babérokat, közben Horváth urat jól elmeszelik, hogy miért nem a szolgálati utat járta be és miért élt vissza hivatali titkokkal. Fidesz-Magyarország pedig, tippem szerint a kettőnek egy elég gusztustalan elegyét fogja előállítani, de ezt lehet hogy nemcsak a tapasztalat mondatja velem.

Számomra mindenesetre egyre jobban bebizonyosodik, hogy Horváth úr nem a levegőbe beszélt. Következmény lesz-e? Vagy ezt is elnapoljuk a választások utánra?

Egyetértesz? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához és oszd is meg a cikket:

Nincs már két hónap, és választ az ország. Hétfőtől indul az ajánlási folyamat, amely jelentősen eltér az eddigiektől. Míg eddig választókörzetenként 750 ajánlócédulát kellett leadni a jelölteknek, most ajánló aláírásokra kell vadászniuk: ezekből 500 is elég, ráadásul egy választópolgár több jelölt indulását is támogathatja az aláírásával. A jelöltállítási folyamat ugyanakkor immár két hétre rövidült le.

Nem is erről akarok igazából írni, hiszen ezt a szabályt nem most hozták, még ha most is lesz az első választás, amelyet eszerint tartanak. Ami számomra feltűnő, hogy mennyire nem téma ez a hivatalos tájékoztatásban.

A héten megkapta a család a választási tájékoztatókat. Egy lap, mindkét oldalán infókkal. Mikor lesz a szavazás, hová kell menni, a szavazóhelyiség nem akadálymentesített, milyen személyazonosítókat használhatok. Ebben eddig sok új nincs, de persze nyilvánvaló, hogy ezt mind meg kell mondani, első szavazók, feledékenység, jogos: állampolgári jogom ezekről minden alkalommal tájékoztatást kapni, köszönet érte. Átjelentkezés, külföldi voksolás, engem ugyan nem érint (mást igen, jól meg is vezették őket), de rendben. Nemzetiségi szavazás: vagy nemzetiségi lista vagy pártlista, ez új, itt is a tájékoztatás. Mozgóurna, vakoknak Braille-írás, akadálymentesített szavazóhelyiség. Letilthatom adataim kiadását a jelölő szervezeteknek, itt intéznek ügyet.

És vége, és ennyi. Kéremszépen, honnan a magasságos lópélóból tudhatja meg az alapból nem érdeklődő polgár, hogy hogyan kell jelölni? Aki húsz éve a kopicetlire van szocializálva, az először talán csak keresgéli, majd legyint, esetleg alá is ír a kopogtatóknak, de a másodiknak, harmadiknak érkező aktivista hány polgártársnak kell elmagyarázza két percben, hogy most már több jelöltet is támogathat? És milyen hatékonysággal? Miért nincs ez a hivatalos tájékoztatón? Csak nem azért, hogy ne jelölgessenek itt annyit, szépen szavazzanak a fideszmszp-re oszt jónapot?

Persze lehet, hogy a közmédia ettől hangos, úgy 15 éve, amikor utoljára rendszeres követőjük voltam, még az volt ilyenkor, pedig a rendszer akkor nem is nagyon változott. Elnézést az olvasóktól, én 10 percnyi dózisnál többet sem a királyi rádióból sem a köz- és fő kereskedelmi tévékből nem bírok. Párom mindenesetre arról számolt be, hogy a rezsicsökkentésen kívül más üzenet nem jutott el hozzá a napokban a rádión keresztül. Ha valaki mást tapasztal, kérem, kommentben jelezze.

Még annyit, hogy ez a rapid, két hetes jelöltállítási folyamat más módon is, hogy finoman fogalmazzak, meg van nehezítve. Egy ajánlóív, amin állítólag nyolc aláírás gyűjthető, "eszmei értéke" 50 ezer forint! Átvételkor a jelölt vagy jelölő szervezet nyilvántartás szerint igazolja az átvételt, és ha nem adja le aláírva vagy üresen, laponként (!) ennyit kell fizetni a hiányért. 500 aláírás per 8 az minimum 63 lap, ami 3 millió 150 ezer forint! És hát legalább háromszor ennyi kell technikailag. Ha valaki elveszti, elfújja a szél a metróaluljárókban aláírásgyűjtéskor, valami jóakaró felkapja és elszalad vele: 50 ezer magyar aranyforint a jelölttől vagy a jelölő szervezettől. Így keressenek a jelölők aktivistákat, gratulálok, szép. Azon kívül, hogy elrettentsen, ez minek? Ha csak a felelős dokumentumkezelés a cél, a tizede is bőven elég lenne.

Ha finoman akarok véleményt mondani: nem elegáns ez így. A kevésbé finom véleményben lóalkatrész is lenne.

Egyetértesz? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához és oszd is meg a cikket:

Állítólag.

Lapunk információi szerint.

Lehet.

Feltehetően.

Vélhetően.

Gyanúját vetheti fel.

Munkatársunktól.

(Kép és találat: törökgáborelemez blog FB-csoport)

Információ meg pont ennyi szorult a "cikkbe":

Egy kattintás és nem maradsz le az új posztokról: