Ha valamit megtanulhatott a kormánypárt az elmúlt majdnem két évtizedben (kereskedelmi médiakorszak), az az, hogy a hatalmat ugyan média-ellenszélben is meg lehet szerezni (lásd: 90-es évek baloldali médiatúlsúlya vs. első Orbán-kormány), megtartani azonban már csak úgy lehet, ha szövetséget kötnek, vagy átveszik felette az uralmat. Nem nehéz kitalálni, melyik utat választották.
A Fidesznél régóta tervezték és már építik a média-halálcsillagot, vagyis egy olyan hír- és kulturális hálót, aminek segítségével nemcsak átvehetik az uralmat a médiapiacon (hiszen ez már rég megtörtént), hanem átvehetik az uralmat a közgondolkodásban is. Olyan az egész, mint egy bizarr pszichológiai kísérletsorozat a 30-40-50-es évek Amerikájából, amikor embereket zártak be szobákba és tették ki őket különböző hatásoknak, hogy aztán végignézzék személyiségük átalakulását. Nem csoda, hogy a Vajna-Habony-Mészáros-irányította médiában meglehetősen idejétmúlt, nosztalgikus módszerekkel is találkozunk, mint a film-képkockák közé rejtett Paks2-reklámokkal, vagy pontosan ugyanolyan címlappal rendelkező újságokkal.
Ez az egész koncepció lényege: ha nem tudnak minőségi különbséget hozni a baloldali médiafelülettel szemben, akkor egyszerűen lefedik. A közönség pedig eszi vagy nem eszi; ezt kapja. Ha nincs más, akkor előbb-utóbb úgyis megeszi.
Hol tart most az építkezés? Nos, azt látjuk, hogy a médiumok felvásárlása szüntelenül zajlik, igaz, meglehetősen időigényes misszió, hiszen a legértékesebb felületekhez nem könnyű hozzájutni. Nyilvánvaló, hogy a baloldal politikai birodalmának bukása nem járt automatikusan az utolsó (média)bástyák feladásával, így Népszabadságtól az ATV-ig mindenhol meg kell(ett) találni azt a hátsó titkos bejáratot, aminek segítségével szinte belülről lehetett szétrobbantani az "objektumot".
Ne felejtsük el, hogy ebben az országban valaha létezett azért elvi alapú politizálás is (az, hogy milyen elveken alapult, abba most jobb, ha nem megyünk bele...), ami azt jelentette, hogy egy médiacsomag tulajdonosát nem lehetett csak úgy rávenni arra, hogy megszabaduljon termékétől. Ravaszabb módszerekhez kellett folyamodni: meg kellett támadni, le kellett járatni a főszerkesztőt; ki kellett rúgatni a főszerkesztőt; le kellett cserélni a teljes stábot; stróman kezébe kellett adni a kiadót; vagy el kellett venni a sugárzási jogot. Eközben a túloldalon állami hirdetéseken keresztül kellett hízlalni a nyájat.
Ha azt hinnénk, hogy a munka befejeződött, tévednénk. A helyzetet jól jellemzi az a viselkedés, ahogy a baloldali médiumok képviselői állnak hozzá az ügyhöz: minden alkalommal tébolyultan kiáltják ki a sajtószabadság végét (ami mindig attól a ponttól kezdődik, amikor épp elsüllyesztik egyik-másik médiahajójukat) és persze sajnáltatják magukat. Aztán szépen hazamennek. Vagyis: tökéletesen aszerint tesznek, ahogy az a Fidesz-médiabirodalomnak tetszik. Nem csoda, hogy összeesküvés-elméletek özöne terjed szájról szájra, miszerint a ballibek rég lepaktáltak a Fidesszel és lépésről lépésre játsszák a kezükre a sajtóorgánumokat.
Azért ne legyünk igazságtalanok: ebben a médiabirodalom-építésben érezhető a bosszú íze is. Szóval vannak még olyanok, akik elvi kérdést csinálnak a hatalomépítésből, a visszavágásból. Ide tartoznak például azok a sajtómunkások, akik hihetetlenül motiváltak a nagy feladat végrehajtásában és közéleti szerepet arccal és névvel vállaló képviselőik mindig kaján vigyorral, őszinte örömmel fogadják az újabb trófeák begyűjtését (a Simicska-, illetve Széles-féle televíziók politikai vitaműsoraiban heti rendszerességgel nyomon követhetők, amelyek nyilván a legelkötelezettebb közönségnek készültek).
Szépen lassan tehát mindenki átáll a "sötét oldalra" - ha nem is mindig tudatosan (lásd: bulvár médiapiac átalakulása). S talán vannak köztük olyanok, akik mindig is oda tartoztak. Persze, lassan kell haladni, hogy a közönség folyamatosan szokja, elfogadja. Hiszen most még nem mindenki akarja átélni a párthoz tartozás katarzisát. Sőt, a legtöbben valószínűleg egyszerűen csak békét akarnak, ezért kisebb, halkabb csetepatékkal kell jó háttérmunkát végezni. Személycserék, fokozatos átállás, néha visszakozás. Semmi hirtelen mozdulat. Ráérünk.
