Az idei ősz egyik legfontosabb sajtótájékoztatóján vagyunk túl, ahol talán a kormányoldal is jobban járt volna, ha nem Lázár János ujjlenyomatának hiánya kerül a középpontba. Történtek itt ugyanis tárgyalásra érdemesebb dolgok is.

Rögtön kezdjük a nagy bejelentéssel, miszerint a kormány jelentősen csökkenteni szándékozik a társasági nyereségadó mértékét, méghozzá azzal a nem titkolt céllal, hogy Európában immár az élre törve kelhessen versenyre az adóparadicsomnak számító Írországgal, Bulgáriával, vagy épp Ciprussal. Természetesen máris vannak, akik lesajnálják az adócsökkentés várható hatását, hivatkozva arra, hogy a magyar kis- és középvállalkozásokat úgysem fogja sokkal kedvezőbb helyzetbe hozni, csupán egy-kétezer cégnek kedvez majd. Csakhogy nem is ez a célja.

Inkább tekinthető ez az intézkedés egy gazdasági konszolidációnak (ha nem is fordulatnak), amellyel a kormány egy erős üzenetet kíván megfogalmazni a külföldi nagytőke irányába: “Továbbra is várunk titeket.”

Az időzítés aligha véletlen: immár mindhárom vezető nemzetközi hitelminősítő intézet kedvezőbb, befektetésre ajánlott kategóriába sorolta Magyarországot, erre a hullámra pedig hiba volna nem felülni. Tovább erősíti ezt a szándékot, hogy az Orbán-kabinet lényegében sikerrel végrehajtotta azon politikai célkitűzéseit, amelyek stabilizálták rendszerét, s amelyek segítségével kényelmesebben, önmagára nézve biztonságosabban tudja irányítani az országot.

(cyberpress.hu)

Úgy is mondhatnánk: a kezdetben nagy viharokat kavart új politikai berendezkedés mára kezd elfogadottá válni, s a nyugati demokráciák eddig vezető paradigmájának felbomlása (Brexit, Trump, illetve a soron következő EU-tagállamok országgyűlési választásainak várható eredményei) mind-mind erősíteni fogják pozícióját. A paksi beruházás Európai Bizottság általi elfogadása - amely Magyarország jövője szempontjából igencsak sorskérdésnek nevezhető - pontosan beleillik ebbe az új trendbe.

A politikai széljárás tehát megváltozott. S mint ilyenkor kívánatos, a hatalomgyakorlónak lehetősége nyílik arra, hogy a gazdasági folyamatokban is változásokat eszközöljön. Eljött tehát a konszolidácó ideje, amelyre több jel is utal.

Egyrészt maga az alapállapot: mintegy hat esztendő alatt sikerült a stratégiailag legfontosabb intézményeket és gazdasági szereplőket saját hatáskör alá vonni (emlékezzünk, honnan indultunk: Alkotmánybíróság, köztestületek és közintézmények, trafikmutyi; majd szépen eljutottunk a közművekig, az uniós megrendelések kivitelezéséig, bankok és cégek felvásárlásáig).

Túl vagyunk az alaptörvény, illetve a sarkalatos törvények bevezetésén is, amelyek meghatározzák a következő kormányok mozgásterét. Túl vagyunk a különadókon, az ÁFA-emelésen és az SZJA európai mércével mérve óriási terheket jelentő stabilizálásán.

S itt lép be az mérséklés és belső szabályozás lehetősége: a politikailag és gazdaságilag biztos lábakon álló rendszer most már beengedhet olyan szereplőket is az ország vérkeringésébe, amelyek a hatalmat, az új oligarchák pénzügyi érdekeit kevésbé veszélyeztetik, ugyanakkor hozzájárulhatnak a munkahelyteremtéshez, az államadósság szinten tartásához vagy csökkentéséhez, a gazdasági versenyképesség új (régi?) szintjére (vissza)emeléséhez.

Utóbbihoz természetesen politikai gesztusokra van szükség, amely eddig nagyon hiányzott a kormányzati politika oldaláról: ellenzéki lelkületű emberek fontos (vagy látszólag fontos) pozíciókba juttatása, az Alkotmánybíróság testületének megújítása az eddiginél több politikailag független személlyel, valamint olyan adópolitika bevezetése, amely vonzóbbá teszi az országot a külföldi tőke számára. Úgy tűnik, hogy ezek harmadik Orbán-kormány első igazán értékelhető lépései.

S hogy az elvárt gazdasági fellendülésnek milyen pozitív, illetve negatív üzenete van jelenleg?

Nagyon fontos megjegyezni, hogy a mostani tervek azt mutatják: a miniszterelnök - talán az Európai Uniós tagság megítélése kapcsán készült több közvélemény-kutatás hatására is, amelyet ő maga feltűnően gyakran emleget mostanában - mintha meghozta volna döntését azzal kapcsolatban, hogy Magyarország az európai kultúra és gazdaság részeként szeretné folytatni pályafutását a jövőben, ellenben a korábbi “keleti nyitás” politikájának irányával. Hiszen miért törekedne arra - különösen most -, hogy mégiscsak elfogadtassa magát a világgal, különösen a nyugati országok vezetőivel? Márpedig jelentős előrelépések jósolhatók ezen a téren (az immár hangsúlyozottan, számára jóval kedvezőbb politikai környezetben).

Természetesen az eddig kiépített klientúra számtalan betegséggel küszködik, amely azonnal megoldandó probléma elé veti a kabinetet: az oktatásban és egészségügyi ellátórendszerben látható színvonal-romlás mértéke olyan tátongó űr, amelyet nem lesz könnyű betömni. Ez pedig komoly dilemma mindenki számára: érdemes-e befektetni olyan országban, ahol a szakképzett munkaerő biztosítása rendkívül nehézkes, illetve hajlandó-e a kormányzat esetleg bevándorlókkal helyettesíteni azon munkavállalók tömkelegét, akik még jó ideig hiányozni fognak a rendszerből? Utóbbi talán szükséges, azonban korántsem kockázatmentes vállalkozás (gondoljunk a xenofóbiáról szóló közvélemény-kutatásokra, amelyek nemcsak a közel-keleti és afrikai országokból érkezőkre vonatkoznak).