Tragédiák övezik a többszázezres népmozgást Nyugat-Európa felé, és általában a tragédiák azok, amelyek esetleg felrázzák a sokszor mocsárba süppedő vitákat, hogy mi is lenne a megoldás. Ám arról most sem érdemes vitatkozni, ki a felelős 71 ember szörnyű kínhaláláért, ezúttal nem egy mediterrán lélekvesztőben, hanem egy magyar rendszámú teherautó rakterében Ausztriában. A tragédiák oka leginkább az, hogy Európa nem, mostanáig nem döntötte el, hogy pontosan mit és hogyan akarna tenni napi többezer érkező emberrel.
Merkel válasza, hogy Németország minden Szíriából érkezőt befogad, a "mit" kérdésére egyfajta válasz (hogy ebből mi lehet, azt most hagyjuk), de a hogyan, az még mindig meg nem válaszolt kérdés - pedig a tranzitútvonalon érintetteket, így Magyarországot ez foglalkoztatja leginkább. Nálunk jobban már csak az úton levő tíz-, esetleg százezreket.
Létesüljenek befogadópontok, ahol eldőlhet, menekültstátuszt kaphatnak-e az érkezők. Ezt a javaslatot mi is megfogalmaztuk jópár hete, most a német alkancellár javaslatában köszön vissza. Mintha a magyar kormány is valami hasonlóban gondolkodna. Két generális kérdés nincs azonban megválaszolva ezen "befogadópontok" körül, ami nélkül pedig a projektbe sem szabad belevágni, hiszen az világos, hogyan telnek meg az ilyen táborok, de valahol "ürülniük" is kell:
- Ki és mit csinál azokkal, akik megkapják a befogadóponton a menekült-státuszt?
- Ki és mit csinál azokkal, akik viszont nem kapják meg?
Az első kérdésre ma úgy-ahogy megvan a válasz: megmondják, hová szeretnének menni, és odavisszük őket. Angliát nem mondhatják, oda nem engedik be őket, a Csatorna meg nagyon keveseknek átúszható csak. Az érkezők láthatóan Németországba, esetleg a franciákhoz, svédekhez igyekeznek, ők a befogadás bajnokai, nyilván be is fogadják őket. Persze az már most eszükbe jut, hogy fogadjanak be mások is, de ezt egyrészt nem lesz egyszerű keresztülvinni (idegen testrésszel csalánverés minősített esetéről lenne szó), másrészt az annyit hangoztatott európai jogokkal is ellentmond, mert hát beírhatom én Ali papírjaiba, hogy Csengersimán, Radomban vagy Zsolnán lakik, ha már beengedtük, kb. oda megy, ahová akar. Itt a feladat "csak" annyi lenne, hogy szervezzük meg a menekültek eljutását a céljukhoz a leggyorsabban és legkényelmesebben, a lélekvesztőkön hajózás, a kirablás és a teherautóban heringként megfulladás veszélye nélkül.
"Germany, help us" (Index/Dombóvári Judit)
De a második kérdés: ez a legnehezebb, szinte lehetetlen pont, ebben ugyanis az "európai értékrendet" követve nagyon súlyos morális ellentmondások vannak. Mostanában napi 2000 vagy még több érkezővel kalkulálhatunk csak a szerb-magyar határon. Utasíttassék el csak a negyede: napi 500 ember. Velük pontosan ki és mit fog csinálni? Ezt kell eldönteni, és nem nekünk, hanem Merkelnek, Junckernek, Hollande-nak és Fabius-nek, meg az összes európai vezetőnek együtt. Ugyanis azt a napi 500 embert akarata ellenére kell visszavinni valami olyan helyre, ami a mi mércénkkel mérve igencsak förtelmes, még ha az életük ott nincs is közvetlen veszélyben. Erőszakot kell velük szemben alkalmazni, mert maguktól, többezer kilométeres út után erre nyilván nem lesznek rávehetők. Kitűnő fotótéma! ENSZ menekültügy, Amnesty International, nemzetközi bulvársajtó mind ezzel lesz tele. Ezt csak Európa közösen vállalhatja fel. Van is egy olyan sejtésem, hogy Németország nagy nyitottságában az "egyedileg nem dönthető el ennyi emberről a státusz megalapozottsága" mellett pont ettől a döntéstől és következményeitől való húzódozás is szerepet játszik. Amit Merkel mond most már, hogy "meg kell mondani nekik", az szükséges, de nem elég: vissza is kell vinni őket, maguktól nem mennek.
Amíg pedig ez nincs eldöntve, tehát hogy ki és hogyan viszi vissza őket: kedves magyar kormány, addig semmit ne építsünk a magyar határra, legyen az nyitott vagy zárt akármerre, mert mi egyedül nem vállalhatjuk fel se azt, hogy visszavisszük őket, se azt, hogy továbbengedjük, tartósan itt pedig nem szívesen marasztalnánk őket. Napi pár száz, mondom, és összeadódik. Nem jó megoldás.
A fenti kérdés: döntsük el minden érkezőről: igen vagy nem, és aki igen, mehessen (vigyük) oda, ahová igyekszik, aki nem, azt vigyük vissza de tényleg, ez a lényeg. Ehhez képest elvileg másodlagos, de gyakorlatilag nagyon fontos, hogy hol döntsük ezt el. A magyar-szerb határ erre nem jó, ahogy a szerb-makedón vagy a makedón-görög sem (könnyű kitörni, és akkor ott vagyunk mint most). Technikailag egy-két nagyobb görög sziget már szóba jöhet, vagy a törököket kellene megkérni vagy kifizetni, hogy csinálhassuk ezt ott, a tengerparton. Közelebb is van a "forráshoz", nincs is olyan hideg télen, hajóval könnyebb onnan nagyobb tömegeket elvinni, akinek nemet mondunk, kevesebb energiája vész kárba, és a visszavitel sincs annyira szem előtt. Egy következménye persze van ennek: kisebb az odaút visszatartó ereje: aki Magyarországig pl. a kevés pénze miatt nem vállalta az utat, Izmírig a negyedéből is eljut: és úgy nyilván a potenciális jelentkezők száma is jócskán emelkedne. Ám ha ilyen állomást, pl. a fenti kérdés meg nem válaszolása miatt nem csinálunk, akkor praktikusan mindenkiről Németországnak kell döntenie, Németországban. Az odavezető utat, a napi 2000 emberrel, nem lehet lezárni, nem sikerült a macedónoknak, és nem fog nekünk sem. Nem is kell megpróbálni.
De egyszer végre világos választ kell adni legalább erre az egy, nagyon kellemetlen kérdésre. A többi már könnyebb lesz. Az pedig, hogy a magyar parlament egyetlen pártja sem teszi ezt az alapkérdést a kommunikációja központi elemévé, számomra nehezen felfogható.
Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és nem maradsz le a későbbiekről sem.
