Az alábbiakban blogunk egyik fő inspirátorának cikkét közöljük a hallgatói szerződések ügyében folyó vitához.
A HaHa, a HÖOK és a kormány figyelmébe
Amikor a kormány problémaként azonosítja azt, hogy a magyar fölsőoktatásra költött kiadás a végzettek egy részének külföldi munkavállalásának tulajdoníthatóan az állam számára nem térül meg, az ország számára elvész, jogosan föltett kérdést feszeget. Széleskörűen – és szintén nem indokolatlanul – kifogásolt tévedése nem ebben van, hanem az általa bevezetni kívánt orvoslás módjában. Sokan és sok helyen megtették már helyes észrevételeiket arról, hogy a köznyvelvbe „röghözkötés”-ként csak megközelítőleges – inkább érzelmi – pontossággal átment intézkedés tervezet mennyiben és miért volna hibás, a várt eredményt aligha hozó, illetve elfogadhatatlan. Van eközben olyan még lényegibb meggondolás is, amelynek szempontjából ez a megoldási elképzelés mindenképpen célját téveszti.
A bajok forrása a kérdésnek az állam, illetve a fölsőoktatásban tandíjmentesen részesülni kívánó polgárai közötti érdekellentétként történő téves azonosítása. Ebből következően keresi a kormány ott a megoldást, ahol azt eleve nem lehet megtalálni. Ha a kérdés nem belső – ami szembeszökő, hiszen az otthon vagy külföldön dolgozás dilemmájaként jelenik meg – megválaszolását is képtelenség belsőleg, azaz az oktatást finanszírozó állam és annak előnyeit évező polgárai kapcsolatának akármilyen átrendezésétől remélni. A megoldás keresésének helyes, nemzeti szempontból is kívánatos (a magyar állam és a fölsőfokú végzettségű magyar állampolgárok szükségleteit egyaránt szem előtt tartó) útja külső: azt egyrészről a fölsőoktatást finanszírozó állam, másrészről annak eredményét élvező más államoknak a kialakult új helyzet – diplomások tömeges külföldön dolgozása – eddig föl nem merült követelményeivel számoló megegyezése útján lehet és érdemes megkísérelni.
E fölfogás értelmében a magyar külpolitika föladata – ha lehetséges, az EU egészét érintő, az egyes tagállamok viszonyát az érintett kérdésben szabályozásként, illetve szerződésekkel az EU-n is túl – vagy ha úgy nem megoldható, akkor az egyes – legalábbis a leginkább érintett – államokkal olyan egyezmények kötése, amelyek a kérdést a kölcsönösség alapján rendezik. Ezeknek az egyezményeknek a lényege annak a föltétlenül méltányos elvnek az elfogadása volna, hogy a szerződő feleknek nem lehet célja egymás oktatási rendszereinek, bármennyire is a piac működésének tulajdonítható – azaz nem szándékolt, de gyakorlati végeredményében mégiscsak – mintegy kiszipolyozása.
Az ilyen (itt csak jellegileg vázolt, a részletekre nézve módosítható és bizonyára módosítandó) szerződések lehetőleg azt rögzítenék, hogy az egyes országokban államilag támogatott tanulmányokat végzett diplomások, ha más országban vállalnak munkát, akkor az állam ahol dolgoznak, annak az országnak, amely tanulmányaik költségét fedezte, ugyanannyi éven át utalja át a saját adózási rendszere szerint befizetett adójukat, ahány éven át a tanulmányaikat az utóbbi finanszírozta.
Nincs szó ebben a megközelítésben sem költségek erre irányuló megállapodás nélküli egyoldalú behajtására irányuló utólagos kísérletről, sem más államoknak önkényesen benyújtott számláról. Visszamenőlegesen etikailag is képtelen dolog ilyesmivel előállni. Ugyanígy volna értelmetlenség más államok filléreskedően kiszámított megterhelésére irányuló minden igyekezet is, annak a számítgatásával, hogy mennyibe kerülnek az ösztöndíjak. Más szempontból pedig ugyanúgy nem kívánatos a kérdés agyonbonyolítása, a külföldön dolgozókra adminisztratív természetű terhek rovásának akár csak megpróbálása. Csakis a jövőre nézve és csakis a külföldön dolgozó magyar diplomások érdekeivel összhangban lehet hasznos fövetni annak az elvnek az érvényesítését, amely ennek az elképzelésnek a tárgya, és – ezt fontos hangsúlyozni – csakis a kölcsönösség alapján. Egy ilyen egyezmény rendszer, ha mintegy divatba jön és elterjed – úgy például, ahogyan a kettős adózás elkerülését célzó szerződések sorozata köttetett meg Európa-szerte – mindenkinek hasznos lehet, hiszen a fogadó országoknak is nem egyszer vannak megint máshol munkát vállaló, állami támogatással kiképzett diplomásai.
Ha az itt javasolt államközi megállapodások létrejönnek, az érintetteknek e szerint az elképzelés szerint más dolguk nincs, mint a magyar adóhivatalt külföldi munkájuk megkezdéséről értesíteni. Ezt elkerülni nem érdekük, ha – ahogyan ésszerű – attól kezdve minden egyéb a két ország megfelelő adóhivatalai között bonyolódik, de még előnyükre is szolgálhat megtenni különböző más, itt mellékesebb szempontok alapján. Azaz a „röghözkötés” szembeállító, kijátszásra indító várható következményeivel szemben ez esetben a kormány és az állampolgár érdekei egybeesnek: a megközelítésmód a nemzeti egységet, a belső harmóniát szolgálja. Sőt ez a kormánynak a nemzeti érdekek védelmét aktívan fölvállaló, vallott törekvéseivel is sokkal inkább összhangban van, mint a „röghözkötés” bármennyire is megoldásnak szánt, de átgondolatlanságában csak belső konflikus generálására alkalmas melléfogó elképzelése.
Magyarországnak egy ilyen nemzetközi szintű kezdeményezése bizonyára nem egy – hozzánk hasonlóan érintett – ország támogatására találna, de méltányos voltát a közvetlenül nem, vagy alig érintetteknek is nehéz kétségbevonni, így jó eséllyel számíthat sikerre.
Tetszett a cikk? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a posztot:
