Szeretnénk, hogy az események ne „a fejünk felett történjenek”? Lenne olyasmi, amibe szívesen beleszólnánk? Biztosan. A legtöbben szeretnénk, ha a közvetlen lakókörnyezetünk ügyeibe lenne beleszólásunk. Ha lenne olyan döntési csatorna, amelyben tudnánk jelezni, hogy gyerekünk iskolájában valami probléma van, és ennek lenne is érdemi következménye.
Az ilyen ügyekben hazánkban soha nem volt igazi döntési lehetőségünk. Most valamivel több van, mint 35 éve, de biztosan kevesebb, mint pl. a 90-es években. Ha a NER igazi ellenpontját keressük, az valójában egy működő, tartalommal is megtöltött és a polgárok által megélt és működtetett önkormányzatiság lenne. A történelmünk alapján nem meglepő, hogy erre nincs zsigeri össztársadalmi igény, hisz a kollektív tudatunk szinte soha (vagy legalábbis nagyon régóta nem) rendezkedett be arra, hogy ez legyen gondolkodásunk (egyik) alapja.
A rendszerváltás leginkább előremutató jogi lehetősége pedig épp ez volt. Létrejött egy valódi önkormányzati rendszer, pontosabban annak jogi kerete. Meg kellett volna tölteni tartalommal, meg kellett volna élni, alkalmazni, használni. Nem tettük meg, és mára már csak a nyomai maradtak.
1990-ben az önkormányzatok hatásköröket és az állami költségvetéstől független forrásokat is kaptak. Az állami törvények keretei között üzemeltethették az alap- és középszintű oktatást (települési illetve megyei/fővárosi szinten), a rendelőintézeteket, a közművagyon jelentős részét. Építéshatósági jogkörök tartoztak hozzájuk.
Röviden: ha gondja volt valakinek az iskolával, a rendelővel, az utcán szemben tervezett toronyházzal, megkereshette a polgármester és/vagy a települési képviselőt, aki akár házon belül el is kezdhetett foglalkozni az üggyel, a döntéshez pedig általában nem kellett felettes szervezet jóváhagyása sem.
Ebben az „önkormányzati aranykorban” a működés forrását nemcsak a helyi iparűzési adó és a gépjárműadó jelentették, de a személyi jövedelemadó nagyobb részét is az önkormányzatok kasszájába továbbították. Az önkormányzatiság összezsugorodása a kormányzatok politikai színezetétől szinte függetlenül követhető a fenti forrásoknak a központi állami költségvetésbe átcsoportosítását nézve. Az állam a források átvételével a finanszírozás nélkül maradt feladatok egy részét is átvette.
Mára az önkormányzatok az SZJA-t és (a járványra hivatkozva) a gépjárműadót teljesen elvesztették, az iparűzési adóban is megjelentek szolidaritási alapú elvonások és az utóbbi években (ellenzéki vezetésű) településektől közigazgatási tollvonással a fideszes vezetésű megyékhez soroltak át nagy befizető létesítményeket. Az önkormányzatok ezzel párhuzamosan 2010 után elvesztették a kontrollt immár az alapfokú oktatás felett is és pillanatnyilag is nyitott a rendelőintézetek és a vízközmű-hálózatok tulajdoni helyzete. Az építéshatósági jogokat akkor vette el a parlamenti kétharmad az önkormányzatoktól, amikor a 2019-es helyhatósági választáson a kormánypárt a korábbiaknál lényegesen gyengébb pozíciókat szerzett.
Így ma oda jutottunk, hogy megkereshetem a polgármestert vagy az iskola vagy a szemben épülő toronyház ügyében: semmit nem tehet. Ezek a döntések nem nála, az általa (a képviselőtestület többségével együtt) vezetett önkormányzatnál vannak, amit vezet, egy ügyintéző elöljáróság.
Visszatért a Kádár-rendszer. Gond van a falusi iskola történelemtanárával? Lehet a járási vagy megyei KLIK-ben kuncsorogni, de – és ez a lényeg – arra esély sincs, hogy a játszma résztvevői személyesen ismerjék egymást. Az pedig fontos lenne. Helyben (jó esetben) egy fideszes és egy ellenzéki képviselő is az ügyek nagy részét egyformán látja. „Fentről” erre nincs esély, jön az unalomig ismert „ki kérdezi” játék, és a válasz a kérdező politikai színéhez idomul.
Pedig lehetne ezt másként, és valószínűleg jobban is. Két tényező miatt mentünk ebbe az irányba:
- az aktuális kormánypárt (és ne finomkodjunk: 2010 óta nyomta erre a turbót a fidesz kétharmaddal) nem érdekelt a másik oldal helyi sikereiben, és
- a tényleges helyi alkalmatlanság orvoslásának lehetséges indoka az, hogy nosza, akkor központosítsunk. Ezzel egy időre el lehet kenni a problémát, persze ha a „központi” szint (legyünk jóindulatúak) szakmai alrendszere is alkalmatlan, akkor ezzel kiterjesztettük a problémát az egész országra.
És tíz ilyen év után már nem igazán van meg helyben az a vezetői, döntési képesség, hajlam és szándék, amely egy önkormányzati rendszert működtethetne. Lokális optimumon vagyunk, amelyből kilépve átmenetileg biztosan rosszabb működés lesz. Pedig a globális optimumtól nagyon messze vagyunk. A világnak azon a részén, amely felé igyekszünk (nem, nem a kipcsak őshazára gondolok: oda kevesen emigrálnak, hanem a kivándorlás tényleges célországaira) a jobb jövedelmi helyzet, a jobb termelékenység egyik fontos feltétele a saccra minimum 25-30% döntésképes ember megléte.
Nem kell, hogy jól döntsenek, csak merjenek dönteni, és legyen következmény, tehát rá legyenek kényszerítve a tanulásra.
Hogy lehet ezt itthon elérni? Bő egy hetes ötletbörzét nyitunk a poszt alatt, és utána jövünk a második résszel.