Zöld Budapest. Ez a kifejezés akár egy ütős politikai szlogen része is lehetne, ha volna rá igény. De úgy tűnik, nincs, amit két dolog is igazol: egyrészt drága jó honatyáink környezeti érzékenységi szintje a zöld béka fenekének magassági szintjével jól mérhető (és engedtessék meg nekem, hogy ne érdekeljenek a „tiszteletre méltó kivételek”, mert ők maximum e hátsó kitörlésére alkalmasak), másrészt a lakosság aktivitása, „felháborodási kedve” nagyjából ugyanezen tájon található.
Ettől fogva joggal kérdezheti az olvasó, miért vág bele bármiféle „zöld” téma megírásába a nyomorult blogger, ha úgyis szarik itt mindenki a fűre az egészre. Hát kérem: azért, mert vagy a remény hal meg utoljára (hogy végre foglalkozni méltóztatunk a környezetünkkel), vagy az a csótány, aki utolsóként fogja lekapcsolni a villanyt vidáman túl fog élni minket, a nagyszerűséges budapesti agyas majmokat.
Kezdjük a jó hírrel, vagyis azzal, mekkora potenciál rejlik Budapestben, aminek most már tényleg világvárossá kellene végre fejlődnie és – akármilyen hihetetlenül hangzik – ebben a környezeti ügyeknek kulcsszerepük van. Nagy. Akkor menjünk is tovább.
Untatás elkerülése végett csak felsorolnék pár dolgot, amelyek fejlesztése égető szükséglet: áruszállítás („citylogisztika”); biogazdálkodás; biokertészet; egészséges éttermek; fogyasztóvédelmi rendszer; használt cikkek piaca; helyi élelmiszerek; ivókutak és nyilvános WC-k; kerékpár-kölcsönzők és tárolók; kézművesség; kötött pályás járűvek (kisvasút is!); környezeti nevelésre alkalmas, közösségi és kulturális értéket képviselő pontok, intézmények; megújuló energia használata; ökobolt-hálózat; ökoépítészet; ökoturizmus; ökoparkok; P+R parkolórendszer; szabadidős és sporttevékenységre alkalmas létesítmények; szelektív hulladékgyűjtés rendszere; természeti értékek védelme, zöldesítés. Elég lesz? (Van még.)
Nos, ezek olyan fejlesztési lehetőségek, amelyekkel – többek között - azért nem élünk (eléggé), mert nem lehet velük választást nyerni. Mert Juli néni/Pista bácsi magasról szarik rá, hogy mi kerül a tányérjába, hogy 20 évvel korábban hal meg, mint 250 kilométerre nyugatra, hogy pisaszag terjeng a kapujában, hogy nem hallja a saját hangját az utcán, hogy üvegen és betonon kívül nem lát maga körül más építőanyagot és hogy az éves fűtésszámlájának kifizetése helyett akár minden évben külföldön nyaralhatna. (Igen, rezsicsökkentéssel együtt is, mert olyan energetikai állapotban van a háza és a lakása, hogy gyakorlatilag mindegy, nyitva van-e az ablaka, vagy zárva.) És a nagy sörszagú passzivitásban szarik rá, hogy a városából lassan eltűnnek a fák, felszámolódnak a (köz!)parkok és nincsen mókus fenn a fán megszűnik a madárcsicsergés.
Elhiszi, ha a környezetügyekért felelős (nem röhög!) államtitkár azt mondja, hogy a Kossuth téren egykoron nem voltak fák - ahogyan környezetügyekért felelős államtitkár sem, mégsem akarja őt senki elzavarni a parlamentből.
Elhiszi, ha a főpolgármester azt mondja, hogy a Rómain öklömnyi fák miatt prüszkölnek a sötétzöld majmok - és különben sincs ott ártéri erdő.
Elhiszi, ha a Hegyvidék polgármestere azt mondja, hogy a Normafára sícentrumot kell telepíteni, mert az környezeti szempontból sokkal jobb, mintha rendbe tett parkok, ligetek, vagy szimplán élni hagyott erdők tárulkoznának a kirándulók elé.
Elhiszi, ha a Belváros-Lipótváros polgármestere azt mondja: elkötelezett híve a fák védelmének és szabálytalanság észlelése esetén azonnal eljárást indít (levonva a személyi konzekvenciákat) – miközben az V. kerület egyre hangosabb a motoros fűrészek zajától.
Elhiszi, ha a városvezetés azt mondja, a Margitszigetet fővárosi irányítás alatt fel kell parcellázni és különböző (zöld mezős?) beruházásokkal „fejleszteni kell” (kaszinók építése? luxus-szállodák felhúzása? kisállatkert felszámolása? közparkok megszüntetése?).
Elhiszi, ha a miniszterelnök azt mondja, hogy múzeumi negyedet hoz létre – miközben ezzel a Városliget beépítését, famentesítését (is) irányozza elő.
Már fel sem tűnik neki, ha egyszer csak kivágják a fákat a Ludovika körül, és elhiszi, hogy milyen jó, ha az Orczy-kert "megújul", és oda egyetem épül.
Ha meg nem hiszi el, akkor legyint. Megszokja. Nem ő lesz az a csősz, aki mindenkit kizavar az erdőből.
És ez bőven elég a honatyáknak ahhoz, hogy a környezeti ámokfutásokhoz zöld utat nyerjenek. Így válik a mindennapi pusztítás normává. Fa nélkül.
Aztán az utolsó csótány lekapcsolja a villanyt.
Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a cikket!
