„Amíg e szív dobogni tud,
Egy szó zeng benne csak,
Halálomig harcolok én
Érted, isteni jog:
Szabadság!”
(Schiller/Verdi: Don Carlos)


Valószínűleg rengeteg ember fejében él egy erősen kategorizált kép, azokról a fogalmakról, hogy „amerikai”, vagy „republikánus.” Széles mosolyok, jólfésült frizurák, izmos férfiak, boldog nők, kitörés, filmipar, hatalom és tanulatlan bunkók, dohányrágó cowboyok, katonák, mormonok, Wall Street-i piacfetisiszták.   

Reagan ebből sok minden volt. Amerikai és republikánus. A legtöbb róla készült fotón magával ragadóan mosolyog. Amikor első elnöki ciklusa elején meglőtték, a szükséges műtétek következtében tornára kötelezték, amit ő teljes mértékben kihasznált, így végül több mint hetven évesen, jelentősen megnőtt bicepsszel jött ki a kórházból. Második felesége, Nancy Reagan a rendkívül tipp-topp konzervatív öltözködésével, és divatos hajviseletével igazi előképnek számított. Nagyon tevékeny First Lady volt, aki igen komolyan vette a példakép szerepet. Konferenciát tartott a fiatalok drog- és alkoholfogyasztásának visszaszorításáért folytatott küzdelemről, veteránokat, sérülteket valamint fogyatékkal élőket látogatott. Bár a Reagan elleni merénylet talán kicsit az agyára ment, és asztrológiai szempontok szerint rendezte a férje időbeosztását, egy kifejezetten jó emlékű First Lady volt, és a Republikánus Pártban ma is mindig örömmel veszik jelenlétét, nem kopó népszerűsége miatt. Reagan a kitörésre, a társadalmi mobilitásra, az „amerikai álomra” is kiváló példa. Családja szegény volt, apja iszákos, de még alma matere is roppant szerény körülmények között működött. Miután elvégezte ezt az egyébként igen vallásos iskolát, egy helyi, nem túl neves egyetemre ment. Ezután lett sportriporter, színész, szakszervezeti vezető, kampányember, kormányzó és végül elnök. Ezt a sok közismert tényt azért szerettem volna közölni, hogy mindenki értse, hogy egy mérsékelten nyitott olvasat szerint Reagan passzol ugyan a legtöbb előítéletbe, sőt még az a demokraták által gerjesztett politikai klisé is igaz rá, hogy egy republikánus elnök már ab ovo nem járhat híres egyetemre, úgyis csak egy báb, a korlátoltságtól mentes valóság mégis sokkal érdekesebb.

Reagan ugyanis önmagában testesít mindent, amit én egy politikustól látni szeretnék. Komoly filozófiai háttértudásához mindig hű maradt, Burke-höz, Millhez, Smith-hez és Friedmanhoz. Nem nézte hülyének a választókat, de egyszerű, vicces és szívből szerethető jelszavakkal közvetítette az üzenetét. Szabadság, család, béke. Az a kép, ami Magyarországon kialakult az amerikai elnökökről, hogy őket valódi tisztelet és szeretet övezi, nagyrészt Reagannak, és az ő töretlen népszerűségének köszönhető. Olyan időszakban teremtette meg újra az elnök iránti elkötelezettség kultúráját, amikor az embereknek sok - részint nem biztos lábon álló - okuk volt szkepticizmussal figyelni a Fehér Házban zajló ügyeket. Nixonra ugyan nem sikerült támadhatatlanul rábizonyítani, hogy része volt a Watergate-ügyben, de ez elég volt ahhoz, hogy az amúgy számos mutatóban kiemelkedően jó elnökségét az emberek teljesen egyoldalúan ítéljék meg. Carter lényegében semmilyen fontos problémával nem tudott kellő sikerrel megküzdeni. Akiknek az a jó emlékük van Carterről, hogy az ő ideje alatt került vissza hazánkba a Szent Korona, azoknak fölhívnám a figyelmét arra, hogy ezt a lépését teljes joggal kritizálta Reagan. Szemben Carterrel, neki nem azt diktálták az érdekei, hogy külpolitikai sikereket érjen el, azt diktálta viszont a mindenek fölötti szabadságszeretete, hogy elmondja: a magyarok addig bízták az amerikaiakra a koronát, amíg náluk kommunista diktatúra van, hogy az oroszok ne tehessék rá a kezüket. Azzal, hogy Carter visszaadta a Koronát, Reagan értelmezése szerint legitimizálta „az istentelen, kommunista kormányt, amely a megszállókat szolgálja ki.” Támadták, hogy kora miatt talán nem elég élesek a meglátásai, de ő viccet csinált belőle. Jeffersont idézte, aki szerint a kor nem probléma; hozzátette, hogy amióta ő ezt mondta neki, már egyáltalán nem zavarja a dolog. Tökéletesen tisztában volt saját korlátaival, és minden idők legerősebb tanácsadói köré hozta létre, amely persze az ő elvei mentén működött. Az ellene elkövetett merényletből hasznot kovácsolt. A Kongresszus korábban nem akarta elfogadni Reagan egyik legfontosabb húzását: a hatalmas adócsökkentést, ám miután kijött a kórházból, lecsapott a sajnálatot érző szenátorokra és probléma nélkül elfogadtatta a javaslatot.

A ’84- es választásokon történelmi sikerrel, soha nem látott különbséggel nyert. Ami azért is fontos, mert azon kevesek közé tartozott, aki fölrúgta a cikk elején leírt, a szavazóbázisokról elképzelt formákat. Ugyan nem lehet egyértelműen az ő sikereinek elkönyvelni a hidegháború ilyen sima lezárását, de fölbecsülhetetlenül sok mindent köszönhetünk Reagannek. Szembement azzal az eisenhoweri mondással, hogy „Magyarország ugyanolyan megközelíthetetlen számunkra, mint Tibet.” Hittel vallotta, hogy az arra készen álló országoktól nem szabad megtagadni a szabadságot. Így elmondhatjuk, hogy az egyetlen amerikai elnök, aki nem csak eltervezte és megpróbálta, de százada egyik legnagyobb teljesítményeként véghez is vitte a demokráciaexportot. Elsőként állapította meg a pofonegyszerű valóságot: a Nyugat nem legyőzi a kommunizmust, hanem meghaladja azt, hiszen míg az utóbbira csak a nyomor és az elmaradottság jellemző, addig a másikra szabad világ minden öröme. Kennedy után második elnökként utazott Berlinbe, és elődjével szemben nem csinált bohócot magából hibás németségével. Annál határozottabban képviselte, hogy a szabadság nem osztható, és mindannyiunk érdeke és öröme, hogy ezt Kelet- Európában is élvezhessék. „Mr. Gorbacsov! Döntse le e falat!” Nem tudom váltott-e már ki ekkora sikert két mondat. Nekem ez ő. Aki még egy rossz minőségű fölvételen is óriási lelki katarzist vált ki belőlem. Biztos nem akkorát, mint akkor a berliniekből, mert én- hála többek között neki- soha nem tapasztaltam meg egy diktatúra borzalmait, ezért a szabadságot sem értékelhetem annyira. Köszönöm, Elnök Úr!

Azt hiszem a Republikánus Párt méltó maradt hozzá. Paul Ryan fantasztikus lendülettel hitette el az emberekkel újra, hogy a piacgazdaság jó dolog. Reagannek persze erre is lenne egy vicce. Amikor azzal nyugtatták, hogy rendben volt minden, amíg lábadozott, azt mondta: „Miből gondolják, hogy én ennek örülök?”.

Kilenc éves voltam, amikor láttam, hogy meghalt az egykori elnök, elmondtak róla mindenféle jót. Nem értettem, nem érdekelt. Most kilenc év múltán azt érzem, hogy ha jövőre lenne egy fele olyan kicsattanó, vidám és persze szabadságszerető név azon a szavazólapon, akkor nem olyan rossz szájízzel tenném le életem első voksát.

Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a cikket!