Néhány intézkedés a közelmúltból: végtörlesztés, árfolyamgát. Önkormányzati adósságok állami átvállalása. Nyugdíjeinstand. Kicsit korábbról, korábbi ciklusokból: féktelen devizahitelezés állami beavatkozás és érdemi kontroll nélkül. Bank-konszolidációk. Mi a közös bennük?
Nyilvánvaló: a fentiek mind azokat támogatták, akik bármilyen okból erejükön felül költöttek, eladósodtak, esetleg rosszul gazdálkodtak, a pénzt pedig minden esetben a közösség, az egész társadalom, illetve a manyup-einstand esetében a tagok fizették. A posztban nem célom minősíteni, pláne elmarasztalni mindazokat - legyenek bár egyének vagy közösségek -, akik az elmúlt évtizedekben hitelt vettek fel, mindössze arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy milyen üzenetet hordoznak ezen lépések, állami döntések a polgárok és az ő gondolkodásmódjuk számára.
Először is, nem erősítik a polgárok és közösségeik felelősségérzetét. Az üzenetnek ez a része nyilvánvaló: ha elegendően sokan adósodnak el erejükön felül, akkor - legalábbis adósságuk egy részére vagy bizonyos típusára - át fogja vállalni az állam, gyakorlatilag a teljes közösség a tartozásukat, részben mert sokan vannak és sok szavazatot jelenthetnek, részben azért, mert az át nem vállalás össztársadalmi kára - pl. a sok otthonát vesztő család - egyes mérlegelés szerint több lehet, mint az átvállalás ára. Részben pedig akár azért is, mert az állam felelősséget érez amiatt, hogy korábban - más színezetű kormányok alatt - nem lépett fel jóval hatékonyabban e nagyon kockázatos típusú eladósodás ellen. Azért azt itt is meg kell jegyezzük, hogy a döntéshozók, parlamenti képviselők végtörlesztése véleményünk szerint etikailag több, mint aggályos, morális üzenete védhetetlen.
A másik dolog, hogy a "hangya-üzemmód", tehát a befektetések ösztönzése, az egyszerűen nem működik. Amilyen deficitben van az állam, minden fillérre szüksége van, és ahonnan tud, onnan el is veszi. Ahonnan meg nem tud, ott pedig mindig megvan az inflációs félelem, a forintban történő felhalmozások értékvesztésének veszélye. A takarékoskodás, mint pozitív társadalmi érték még azoknál is visszaszorul, akik azt egyáltalán megengedhetik maguknak, családjuknak.
A harmadik dolog ezeknél hosszabb "futamidejű", és emiatt talán még károsabb is. Ez pedig nem egyszerűen a felelős gondolkodás elkerülhetősége, hanem a hosszú távú tervezhetőség hiánya. Ma Magyarországon a középtávú befektetések is átlagon felül kockázatosak, egy bizonyos időtáv feletti befektetésekben pedig egyszerűen nem praktikus gondolkodni. Tizenöt-húsz éves befektetési konstrukciók? Ugyan már! A jogszabályi környezet, az adószabályok, az inflációs- és árfolyamkockázat éven belül is drasztikusan változnak, nemhogy ennyire nehezen belátható időtávon. Összességében ez is azt erősíti: élj a mának, ne gondolkodj előre, mire odaérünk, úgyis más szabályok lesznek. Pedig konzervatív alapállásból pont az ellenkezőjét kéne tenni.
Nehogy valaki azt gondolja, hogy ezt a kritikát én valamiféle kormánybírálatnak szánom, ez annál sokkal tágabb időkeretet érint - arról nem is szólva, hogy a jelenség nemcsak hazánkban virul. A rendszerváltás óta nem is nagyon tudok felidézni olyan időszakot, ahol az össz-üzenet ne ez az "élj a mának" lett volna, bár a kormányzati kommunikáció és intézkedések a kilencvenes években mintha pozitívabbnak tűnnének így visszatekintve. Viszont ha nem változtatunk ezen, akkor egy újabb generáció szokik bele ebbe - vagy szökik el az országból.
Végezetül hadd írjam ide La Fontaine meséjének egy viccesebb (?) változatát. A hangya egész nyáron szorgalmasan dolgozott, gyűjtögetett, a tücsök meg csak bulizott, hegedült, mit sem törődött a jövővel. Ősszel aztán meg is döglött mint a kettő.
Ugye nem erre játszunk?
Egyetértesz? Csatlakozz hozzánk a Facebook-on és oszd is meg a posztot:
