A KARD a Facebook-on

Őket ajánljuk

Hírfolyam

Friss topikok

Elérhetőség

A KARD blog

e-mail: kard.blog@gmail.com

Facebook: A KARD

Twitter: @KARD_blog

Önkormányzat kontra állam, avagy út a döntésképes nemzethez – 1. rész

2022.09.02. 11:12 timargabor

Szeretnénk, hogy az események ne „a fejünk felett történjenek”? Lenne olyasmi, amibe szívesen beleszólnánk? Biztosan. A legtöbben szeretnénk, ha a közvetlen lakókörnyezetünk ügyeibe lenne beleszólásunk. Ha lenne olyan döntési csatorna, amelyben tudnánk jelezni, hogy gyerekünk iskolájában valami probléma van, és ennek lenne is érdemi következménye.

decmaking.jpg

Az ilyen ügyekben hazánkban soha nem volt igazi döntési lehetőségünk. Most valamivel több van, mint 35 éve, de biztosan kevesebb, mint pl. a 90-es években. Ha a NER igazi ellenpontját keressük, az valójában egy működő, tartalommal is megtöltött és a polgárok által megélt és működtetett önkormányzatiság lenne. A történelmünk alapján nem meglepő, hogy erre nincs zsigeri össztársadalmi igény, hisz a kollektív tudatunk szinte soha (vagy legalábbis nagyon régóta nem) rendezkedett be arra, hogy ez legyen gondolkodásunk (egyik) alapja.

A rendszerváltás leginkább előremutató jogi lehetősége pedig épp ez volt. Létrejött egy valódi önkormányzati rendszer, pontosabban annak jogi kerete. Meg kellett volna tölteni tartalommal, meg kellett volna élni, alkalmazni, használni. Nem tettük meg, és mára már csak a nyomai maradtak.

1990-ben az önkormányzatok hatásköröket és az állami költségvetéstől független forrásokat is kaptak. Az állami törvények keretei között üzemeltethették az alap- és középszintű oktatást (települési illetve megyei/fővárosi szinten), a rendelőintézeteket, a közművagyon jelentős részét. Építéshatósági jogkörök tartoztak hozzájuk.

Röviden: ha gondja volt valakinek az iskolával, a rendelővel, az utcán szemben tervezett toronyházzal, megkereshette a polgármester és/vagy a települési képviselőt, aki akár házon belül el is kezdhetett foglalkozni az üggyel, a döntéshez pedig általában nem kellett felettes szervezet jóváhagyása sem.

Ebben az „önkormányzati aranykorban” a működés forrását nemcsak a helyi iparűzési adó és a gépjárműadó jelentették, de a személyi jövedelemadó nagyobb részét is az önkormányzatok kasszájába továbbították. Az önkormányzatiság összezsugorodása a kormányzatok politikai színezetétől szinte függetlenül követhető a fenti forrásoknak a központi állami költségvetésbe átcsoportosítását nézve. Az állam a források átvételével a finanszírozás nélkül maradt feladatok egy részét is átvette.

Mára az önkormányzatok az SZJA-t és (a járványra hivatkozva) a gépjárműadót teljesen elvesztették, az iparűzési adóban is megjelentek szolidaritási alapú elvonások és az utóbbi években (ellenzéki vezetésű) településektől közigazgatási tollvonással a fideszes vezetésű megyékhez soroltak át nagy befizető létesítményeket. Az önkormányzatok ezzel párhuzamosan 2010 után elvesztették a kontrollt immár az alapfokú oktatás felett is és pillanatnyilag is nyitott a rendelőintézetek és a vízközmű-hálózatok tulajdoni helyzete. Az építéshatósági jogokat akkor vette el a parlamenti kétharmad az önkormányzatoktól, amikor a 2019-es helyhatósági választáson a kormánypárt a korábbiaknál lényegesen gyengébb pozíciókat szerzett.

Így ma oda jutottunk, hogy megkereshetem a polgármestert vagy az iskola vagy a szemben épülő toronyház ügyében: semmit nem tehet. Ezek a döntések nem nála, az általa (a képviselőtestület többségével együtt) vezetett önkormányzatnál vannak, amit vezet, egy ügyintéző elöljáróság.

Visszatért a Kádár-rendszer. Gond van a falusi iskola történelemtanárával? Lehet a járási vagy megyei KLIK-ben kuncsorogni, de – és ez a lényeg – arra esély sincs, hogy a játszma résztvevői személyesen ismerjék egymást. Az pedig fontos lenne. Helyben (jó esetben) egy fideszes és egy ellenzéki képviselő is az ügyek nagy részét egyformán látja. „Fentről” erre nincs esély, jön az unalomig ismert „ki kérdezi” játék, és a válasz a kérdező politikai színéhez idomul.

Pedig lehetne ezt másként, és valószínűleg jobban is. Két tényező miatt mentünk ebbe az irányba:

  1. az aktuális kormánypárt (és ne finomkodjunk: 2010 óta nyomta erre a turbót a fidesz kétharmaddal) nem érdekelt a másik oldal helyi sikereiben, és
  2. a tényleges helyi alkalmatlanság orvoslásának lehetséges indoka az, hogy nosza, akkor központosítsunk. Ezzel egy időre el lehet kenni a problémát, persze ha a „központi” szint (legyünk jóindulatúak) szakmai alrendszere is alkalmatlan, akkor ezzel kiterjesztettük a problémát az egész országra.

És tíz ilyen év után már nem igazán van meg helyben az a vezetői, döntési képesség, hajlam és szándék, amely egy önkormányzati rendszert működtethetne. Lokális optimumon vagyunk, amelyből kilépve átmenetileg biztosan rosszabb működés lesz. Pedig a globális optimumtól nagyon messze vagyunk. A világnak azon a részén, amely felé igyekszünk (nem, nem a kipcsak őshazára gondolok: oda kevesen emigrálnak, hanem a kivándorlás tényleges célországaira) a jobb jövedelmi helyzet, a jobb termelékenység egyik fontos feltétele a saccra minimum 25-30% döntésképes ember megléte.

Nem kell, hogy jól döntsenek, csak merjenek dönteni, és legyen következmény, tehát rá legyenek kényszerítve a tanulásra.

Hogy lehet ezt itthon elérni? Bő egy hetes ötletbörzét nyitunk a poszt alatt, és utána jövünk a második résszel.

Tegyük a KARD blogot a könyvjelzők közé

RSS hírfolyam a blog bejegyzéseiről

Szólj hozzá!

Mire jó a duzzasztógát és mire nem?

2022.08.22. 12:16 timargabor

"A víz nem tűri a nyers erőszakot, de a természetéhez igazodó irányításnak enged" (Németh Endre)

Időről időre felröppen a hír, hogy „duzzasztás kell”, „víztároló kell”. Bevágódik a Duna Bős alatt? Nem elég a hűtővíz Pakson? Aszály van? – Duzzasztás kell, hangzik kapásból a válasz. A rossz válasz. Nézzük végig a fenti eseteket, mi is a gond ezekkel.

nagymaroskiskore.jpg

A Duna bevágódásának problémáját épp a duzzasztóművek okozzák. Mármint azok, amelyek a bevágódási ponttól a folyó mentén felfelé épültek. Mit csinál egy duzzasztó? Megemeli a víz szintjét, létrehoz a folyó mentén egy kisebb-nagyobb tavat, a duzzasztógáton pedig egy valamekkora „vízesés” keletkezik, amelyet lehet energiatermelésre is használni, a hajózás számára pedig „liftet”, zsilipet kell készíteni, amely e „vízesés” mellett fel- vagy leemeli a hajókat a másik szintre.

Energiát termelünk, energia azonban nem lesz a semmiből, azt az energiát a folyó duzzasztás nélkül is használja. Egyrészt a folyóvíz valamivel tisztább marad, jobb az öntisztuló képessége, másrészt a víz mellett (jellemzően alatt) hordalékot is szállít. A Duna magyarországi szakasza esetén ez leginkább a kavics, illetve a kavics volt – ma ebből az építőanyagból talán a folyó sodorvonalában kotorható még, a partról eltűnt, pedig gyerekkoromban (70-es évek) ezzel voltak tele a Dunakanyar partjai. Ma ezek a homokpartok: a kavics ott maradt az osztrák és a vági duzzasztók meg Bős fölött, a tározókban. Nem hozza le a Duna, mert elvettük tőle az ehhez szükséges energiát. Tele fogja rakni vele a tározókat, nekünk meg hiányzik.

Azért is hiányzik, mert kismértékben ezzel megváltozik a folyó esése. Ez Bős alatt amúgy sem sok a Dunán, kilométerenként kb. 5 centi (vagyis 1 méteres „vízeséshez” 20 kilométernyi folyószakaszt érintő visszaduzzasztás kell, az energetikailag már értelmezhető 5 méterhez 100 kilométer). A hordaléka nagy részétől megfosztott folyó meg szed magának új hordalékot – innen. Beljebb vágódik: a vízállás-adatsorokon látszik, hogy egyre alacsonyabb a sokéves átlag, ez nem, még nem a klímaváltozás, egyszerűen a bevágódás. Budapestnél a bősi erőmű átadása óta nagyjából egy méter.

A jó hír az, hogy ez a meglehetősen káros folyamat sem időben, sem térben nem tart a végtelenségig. A kisebb hordalékmennyiséghez, a megváltozott lejtéshez tartozik egy új egyensúly, amelyhez a folyó meglepően gyorsan alkalmazkodik. Az ezt leíró függvényt, csak vájtfülűeknek mondom, exponenciálisnak nevezzük, a lényege meg az, hogy a változás nagy része a duzzasztó közelében (értelemszerűen folyásirányban lefelé) és a duzzasztás utáni néhány évben jelentkezik. A bősi duzzasztás 1993-as megkezdése óta az új egyensúly lényegében kialakult a folyón: Ha jó így, ahogy van, akkor nem kell hozzányúlni emiatt. Sőt, akkor nem is szabad, mert akkor újra belenyúlunk. Ha valamit építünk a Dunakanyarban (nem akarok ötleteket adni: ne építsünk!) akkor az Budapestnél még 1-1,5 méter… és jöhet az újabb ötlet, hogy akkor Adonynál, meg Fajsznál, darabja pár ezermilliárd forintért. Nem érdemes. A budapesti 1-1,5 méter önmagában sem kellemes, de az kiütné a Szentendrei-szigeten 100 éve működő, a főváros vízellátásának nagy részét biztosító csápos kutakat is.

A Duna „lépcsőzése” mellett fel szokták hozni, hogy az a hajózás fenntartására szolgálna. Emlékeztetek mindenkit, hogy a Dunán volt igen komoly hajózás a II. világháború előtt is. A Dunára készült, lapos, kisebb merülésű uszályokkal (ezek nagyrészt megsemmisültek akkor). Most az EU-mittudoménhanyas szabvány szerint kellene fenntartani egy fix mélységű és szélességű hajózóutat. A dolog szépséghibája, hogy ezek a számok a Rajnán lettek kitalálva. A Rajna teljesen más éghajlat alatt, más paraméterekkel folyik, és ahhoz készült a mai „szabványos” uszálypark. Amely aztán a Dunán hajlamos megfenekleni – mert a Duna nem a Rajna, soha nem is volt az.

Mindenkire rábízom, hogy hosszabb távon mi a jobb: tavakból és vízlépcsőkből álló mesterséges valamit csinálni a Dunából (ennek költsége a hajózásból sok száz év alatt sem fog bejönni), vagy olyan uszályokkal hajózni, amelyeket ide terveztek. Szóval a folyót vagy a hajót szabjuk a másikhoz?

A paksi hűtés problémáját tegnap már megtárgyaltuk, most nem részletezem újra. A lényege, hogy Paks számára nem az a fő gond, hogy nincs elég vízhozam a Dunában, hanem hogy a folyó vize időnként túl meleg. Az erőmű hűtése után, az ottani plusz hőmennyiséggel visszaengedett víz a kritikusnak definiált (hogyan, miért, ki által? ez már a múlt ködébe vész…) 30 fokos hőmérséklet fölé emelkedik. 2000 MW erőművi kapacitás kb. 5 fokot fűt a kb. 100 m3/mp vízhozamon, a Duna pedig hoz átlagban 2000, kisvíznél 1000 köbmétert másodpercenként. Ha ezt felduzzasztom, attól nem lesz hidegebb a víz. A rossz hírem az, hogy ha hőség van, akkor épp melegebb lesz, azt mindenki tudja, hogy a folyó Duna nyáron általában sokkal hidegebb, mint az álló Balaton. Szép lenne, ha elkészülne valami duzzasztó, és a nyári kisvízi üzemmenetet úgy kéne kialakítani, hogy amiért kitalálták – kisvízi tározás – pont ne csinálja, különben túlmelegszik a vize és nem lesz jó az erőmű hűtésére. Nem, ekkora hőszennyezést nem lehet a Dunába tenni, hajrá hűtőtornyok.

Vasárnap a Momentum közölte 4+1 pontos aszálykezelő programjának +1. pontjában, hogy „Stadionok helyett tározókat”, mellette a kép egy mezőgazdasági táblát öntöző géprendszert mutat. Ezzel sem értünk így egyet. A „tározó” általában nyílt felületű tavat jelent, duzzasztógáttal. Ilyeneket nem érdemes most az Alföldre tenni, ha az ideihez hasonló éghajlatot kapunk, akkor azt nem tudja ez kezelni. Túl kicsik ezek, és a száraz hőségben pillanatok (na jó: napok, 1-2 hét) alatt hajlamosak elpárologni, lásd Velencei-tó. A napsütötte vízfelület ebből a szempontból luxus, a napsütötte talajon (mert a búza, kukorica, napraforgó alatt azért elkapja a nap a talajt) elöntözni az Alföld területének töredékére eljuttatható és oda sem elég vizet, az megint a gyors párolgást jelenti. Tényleg vissza kell tartani a főleg tavasszal jelentkező többletvizet, de ahogy a pár héttel ezelőtti posztsorozatban írtuk: nagyrészt az erre alkalmassá tett talajban, az azt fedő mocsári növényzettel, vagyis az Alföld kb. ötödének visszamocsarasításával érdemes a talajvizet emelni, illetve a talajközeli légréteget kicsit párásítani, hadd alakuljanak ki a hidegfrontok idején azok a zivatarok, amelyek idén két hónapig kimaradtak.

Nem jó semmire a vízduzzasztás? Ezt azért így nem mondjuk. A hegyvidéki vízerőműveknek van értelmük (csak nekünk nincs ekkora hegyünk és ott folyó vizünk), és ha megnézzük az Alföldet, ma hol látunk olyan, mocsári növényzettel védett párologtatót, amelyet fentebb említettünk? A Tisza-tó északi felén. Ahhoz meg a kiskörei duzzasztó kellett. Ha a Momentum így értette, akkor hajrá. Még szerencse, hogy Kisköre nem épült ki teljes tervezett kapacitására, így Abádszalóknál lett ugyan egy nagy, nyílt vízfelület (ilyent nem gondolnánk többet), de lett egy vizes mocsár is Poroszló és Tiszafüred között. Ilyenekből szívesen látnánk többet. Az ilyen kisebb duzzasztók még egy dologra nagyon jók: kisvíz idején is biztosítják a víz magától (gravitációs alapon) lefolyását azokba a laposokba, mélyebb térszínekbe, amelyek visszamocsarasítását javasoljuk. Ennek a rendszernek a megtervezése a magyar vízügyi szakma legérdekesebb kihívásának ígérkezik a következő évtizedekben, a munka volumene bőven több, mint ami egy dunai duzzasztóhoz kell. És mennyivel érdekesebb, illetve – szerintünk – mennyivel hasznosabb is!

Tegyük a KARD blogot a könyvjelzők közé

RSS hírfolyam a blog bejegyzéseiről

9 komment

Címkék: aszály vízgazdálkodás környezetpolitika víztároló duzzasztógát

Aszály és Alföld: Folyóink vissza-szabályozása?

2022.08.04. 21:03 timargabor

1. rész

Aszály sújtja Európa nagy részét. Ahogy tegnapi posztunkban felvezettük, a klímaváltozás egyre gyakoribbá teszi a nyári hőhullámokat is – meg persze az őszieket, télieket, tavasziakat is, de azok nem annyira feltűnőek, ha csak az nem, hogy tájaink nagy részéről gyakorlatilag eltűnt a hó.
A hőhullámokat általában anticiklonok hozzák, az anticiklon pedig felhőoszlató hatású. Nemcsak nagyon meleg van tehát ilyenkor, de csapadék sincs, és ha ez a kombináció akár egy hétig fennáll, akkor az katasztrofális a növényzetre nézve. A mezőgazdaságra is, a parkokra, kertekre is, és bár ez eleinte nem annyira látványos, mert ott több a tartalék, az erdőkre is. Ráadásul ezen a nyáron már két nagyobb hőhullám érte a kontinenst. Az első a nyugati részt kapta telibe, nekünk a széle jutott, a második inkább a középsőt, tehát minket. A helyzetet nehezíti, hogy az ország keleti része a kettő között sem kapott érdemi esőt, így ott június végétől július végéig nem volt csapadék, néhány helyen a hétvégi hidegfront sem hozott pár cseppnél többet (miközben másutt károkozó villámárvizek is voltak).
kep2.jpg
A posztolt képen az európai Copernicus szolgáltatás műholdfelvételeken alapuló aszálytérképe látszik. A halványzöld területeken „nincs baj”, a pirosakon gyakorlatilag teljes a termésveszteség: az Alföld nagy része, a Bácskával, a Bánsággal és a szatmári síksággal együtt ilyen. Nem vigasztal, hogy a Pó-síkság, Moldova, Németország, az Ibériai-félsziget és Franciaország egy része is bekapta. Ami érdekes, hogy idehaza a Dunántúl milyen jól átvészelte a dolgot és az Északi-Középhegység is „megúszta” a talajnedvesség csökkenésével, de az űrfelvételről is látható erdőkárosodásnak egyelőre nincs feltűnő jele.
Ha ez a mintázat válik jellemzővé a következő években – amire van esély – az az Alföld vízgazdálkodásának teljes újragondolását kell, hogy eredményezze.
A Tisza szabályozásának (1840-1930 között) hármas célja volt: a folyó kiegyenesítésével és az aktív árvízi meder összeszűkítésével (1) gyorsan le lehetett vezetni az árvizet (2) területek kerültek ki a rendszeres elárasztás alól és váltak szántófölddé, illetve (3) a Tisza gőzhajókkal is hajózhatóvá vált.
Nézzük, mi maradt mára e célokból.
  1. Jelenleg a Tiszán és alföldi nagyobb mellékfolyóin arra vagyunk kiépülve, hogy a hóolvadásos árvizeket (pl. 1970, 2000, 2001, 2006) minél gyorsabban le tudjuk vezetni, lehetőleg elkerülve a lakott területek elárasztását. Az utolsó nagyobb – egyben a vízszintmérések kezdete utáni legmagasabb szintű – hóolvadásos árvíz 2006-ban, tehát 16 éve volt. Mostanában már hó is alig van: a Tisza vízgyűjtőjén nagyságrendileg 10 köbkilométernyi hóban tárolt vízkészlet okoz március-áprilisban ilyen gondot, mostanában ennek a töredéke jellemző. Ezzel együtt, bármi más stratégiára való áttérésnek kezelnie kell az esetleges árvizeket is, még ha mostanában nem is tűnnek valószínűnek. A klímaváltozásnak a hőmérséklet és csapadékeloszlás változása csak egyik eleme: a szélsőséges időjárás gyakoribbá válása a másik, és nem zárható ki egy, a tiszai vízgyűjtő érdemi részére kiterjedő veszteglő front vagy óriási zivatartömb kialakulása sem.
  2. Szántóföldünk ugyan van, de ha a termés több mint 90%-a elszárad, ha a kukoricát a kiszáradás előtti utolsó pillanatban, még júliusban le kell aratni silózásra, akkor abban sok örömünk nincs.
  3. Ami az 1800-as évek végén, az 1900-asok elején, még a Monarchia idején fontos volt – mármint a hajózás – ma már nem igazán szempont. A Tiszán nincs érdemi áruszállítás.
Az érdemi kérdés az, hogy a térképen ez az Alföldet lefedő vörös folt kizárólag a globális felmelegedés és klímaváltozás következménye-e, vagy mi is tettünk érte? Lehetne-e párásabb és ezáltal csapadékosabb az Alföld, ha máshogy sáfárkodnánk az egyre fogyó árvizeink vizével?

 

2. rész

Vajon az Alföld idén nyáron katasztrofális, de az utóbbi időben is egyre markánsabb szárazsága csak globális hatás eredménye, vagy mi is elrontottunk valamit? Tehetünk azért, hogy megforduljon a trend?
Először is számoljunk. Ígérem, nem lesz bonyolult.
Mi az, hogy „száraz”? Ezt alapvetően a csapadékmennyiség határozza meg. Az Alföld középső részén, a Nagykunságban az éves csapadékmennyiség a meteorológiai térképek készítésének „aranykorában” valamivel 500 milliméter alatt maradt. Az „500 milliméter” itt azt jelenti, hogy ha kiteszünk egy bármilyen esőfogót, és valahogy megoldjuk, hogy ne párologhasson el a mért esővíz, akkor egy év alatt fél méternyi víz lesz benne esőből, hóból (még harmatból is, de az sokat nem tesz hozzá). Ennek nagy része az őszi esőkből meg a nyári zivatarokból jön össze, nem véletlen a „májusi eső aranyat ér” mondás, mert az akkor esetleg érkező lassú, és mindenütt közepesen sok esőt adó hidegfront nagyon megdobja a termést. Gondolhatnánk, hogy az 500 milliméterből a tenyészidőszak számít, kb. márciustól az őszi aratásig, de ez nem igaz: a talaj állapotát nagyon befolyásolja az őszi-téli csapadék, a hóolvadás során beszivárgó víz is.
Ez a 480-500 milliméter nem túl sok, de nem is drámaian kevés. Budapesten 600-620, a nyugat-magyarországi, itthon kifejezetten csapadékos peremvidéken, magasabb hegyeink csúcsrégióiban és nyugati lejtőin 800 mm feletti ez az érték. Térségünkben a Máramarosi-havasok 1200-1600 millimétere (nem véletlen ott ered a második legnagyobb folyónk) és a tengerparti horvát-szlovén hegyek 2500-3000 millimétere a csúcs. 250 milliméter alatt félsivatagról beszélhetünk.
Idén eddig időarányosan úgy néz ki, hogy az Alföld nagy része félsivatag lesz.
Számoljunk tovább. Az Alföld fő folyója a Tisza, „békeidőben” az átlag vízhozama Szegednél, tehát a kifolyási ponton, már a Szamos, Bodrog, Körösök, Maros hozzáfolyása alatt kb. 800 köbméter vizet vitt másodpercenként. Egy évben 31,5 millió másodperc van, ez tehát kb. 25 milliárd köbméter, tehát kb. 12-13 Balaton, de legyen csak 10. Ez, plusz a csapadékból hozzáhulló víz: ezzel gazdálkodhatunk az Alföld kiszáradása ellen. Nem minddel persze: a folyó „csontra szárítása” nem opció. Mondjuk, van évente 2-3 Balatonnyi vizünk (hm, izé: volt. Idén jó, ha 1). Mit csináljunk vele?
(Eddig azt csináltuk, és ma is ez a jellemző, hogy ha sok van (árvíz, belvíz) „le vele, amilyen gyorsan lehet”.)
A többletet tárolni kellene. De még mielőtt valakiben felsejlene néhány, a Tiszán felhúzott vasbeton duzzasztó, mögötte a Balatonnyi vizekkel, hadd mondjam, szerintem ez nem lesz jó. Nagyon sokba kerül, és nagyon alacsony a hatásfoka: lehet persze öntözőrendszereket építeni hozzá, amelyek lefednék 3-4 megye mezőgazdasági területeit, de vajon eddig miért nem készültek el ezek? Igen: horribilis költség, hosszú építési idő. A meglévők sincsenek kihasználva, fenntartva se nagyon.
Vizet tárolni, a kritikus tavaszi, kora-nyári és közép-nyári hónapokban két dolog tud elég hatékonyan: a növényzet és a talaj.
Mármint az olyan növényzet, amelyik erre „fejlődött ki”, tehát nem a búza, a kukorica meg a napraforgó (ezek nagyon nem), hanem a sás, a szittyó, meg ezek a „gyomok”. A talaj is akkor hatékony, ha nem éri a nap, mert a „gyomok” levelei jól árnyékolják.
Még van egy jó "tárolótér". Ha a folyókat ismét hagyjuk kanyarogni és lassabban folyni, az is tovább tartja a vizet itt, ahol nagyon kell.
Aztán valahogy el kellene jutni a víznek a folyóktól a „sásosokhoz”. Nem szeretnénk gázolajjal szivattyúzni (belvízkor sincs rá kapacitás/szándék, miért lenne „visszafelé”), tehát gravitációs úton kéne megoldani, hogy magától odafolyjon a víz, ahol legjobban tárolódik. A megoldás egyszerűbb, mint gondolnánk.
1kf.jpg
Kb. 200 éve ugyanis pontosan ez történt. Az Alföld így működött (további működési érdekességeket majd a holnapi részben). Amikor a vizeinket szabályoztuk, akkor megmondtuk pl. a Tiszának, hogy márpedig te eddig és eddig mehetsz, két gát, egymástól 700-800 méterre. Onnan kifelé nem. Amikor mégis megpróbálta, hatalmas árvízi védekezéssel tartottuk a szűk hullámtéren úgy-ahogy, legutóbb 2006-ban. Képen a térkép a 250 évvel ezelőtti állapotról, kommentben meg a link, ahol ezek megnézegethetők bárki számára. Kékes színnel a "sásosok", nagyjából állandó vízborítással (Fekete István Tüskevárja, vagy Jókai Kőszívűjének pont itt és 1849 augusztusában játszódó jelenete Ödön és Boksa bujkálásával a mocsárban), olajbarnával a "félsásos" legelők, világossal az akkor is szántóként használt részek. Az Alföld sík, de azért itt is látjuk, hogy vannak benne magasságkülönbségek (3. rész).
Az alapkoncepcióm ez: amennyire lehet és ahol lehet: visszatérni ide. Persze kell rajta finomítani, mert nem gondolom én sem, hogy teljesen és mindenütt vissza kéne térni az eredeti állapothoz – túl sok település(rész) van már a régi sásosok helyén (4. rész). A mostani, drámai aszály ellen azonban valahogy így kell védekezni.
Védelem ez? A kulcs az elnyújtott párolgás. Ne egy hőhullámmal száradjon porig az egész régió, maradjon a levelekben, levelek alatt, talajban annyi víz, hogy kitartson akár augusztusig is, és a párolgás hűt. Nem nagyon sokat, de itt 1-2 fok is számít, több pedig maga a megoldás. A kicsit párásabb levegőben pedig könnyebben alakulhatnak ki a nyári időszak fő csapadékforrásai: a zivatarok.
Sajnos nem tudjuk, milyen volt a jellemző nyári időjárás a vízszabályozások előtt (itt kérek elnézést professzor-kollégáimtól és barátaimtól, Magyari Enikőtől, Sümegi Palitól: ők ugyanis tudják; én úgy értem, hogy nem volt olyan rendszeres hőmérséklet- és csapadékmérés, mint ma), de ha elég nagy területen olyan a tájhasználat, mint ma a Tisza-tavon, akkor ez vissza tud hatni a regionális klímára is. A tegnapi térkép Alföldet fedő nagy vörös foltjából talán lehet narancssárga foltot csinálni, zöld szigetekkel. És most ez a cél.
aszalyhoz2.jpg

 

3. rész

Miért ilyen lapos az Alföld (ha nem is teljesen az), milyen folyamatok alakították és alakítják a felszínét, javasolt megoldásunk hogyan illeszkedik ebbe.
„Asztallap-simaságú”, „világon egyedülállóan lapos” vidéket képzelünk magunk elé földrajzóráink alapján, esetleg felsejlik a „tökéletes síkság” kifejezés is. Nagy vonalakban ez igaz is – bár mint látni fogjuk, nem teljesen, és a kis különbségeknek is komoly jelentősége lesz gondolatmenetünkben. Távolról nézve azonban tényleg ez a helyzet. 100-200 kilométeren 15-20 méter szintkülönbség: nagyon jól dolgozik az az asztalos, amely ilyen sima lapot csinál. Jó, persze, kicsit lejt az egész „lefelé”, délre, de nem nagyon: Záhonytól Szegedig alig 20 méter a Tisza esése.
Ilyen sima táj csak egyféleképp tud létrejönni. Ha az alapkőzet valamennyire süllyed, és a szomszédos (ott kiemelkedő) hegyekből érkező folyók hordaléka ezt pont ki tudja egyensúlyozni, ezzel folyamattal feltöltve a medence süllyedő középső részét.
Ez a helyzet a Kárpát-medencében: ezt minden geológiai, geofizikai, sőt geodéziai felmérés alátámasztja. Miközben az Alföld körüli hegyvidékeink lassan (évi tizedmilliméter nagyságrendű sebességek ezek) emelkednek, az Alföld süllyed. Természetes állapotában ez szintén évi tizedmilliméter nagyságrendű, a közepén több, a szélén meg alig – amikor rákaptunk az artézivíz- meg a szénhidrogéntermelésre, ez megugrott, de ma már takarékoskodunk, így újra majdnem ennyi. Az Alföld közepén több száz méter az elmúlt 2 millió év folyami hordaléka, a széle felé haladva kevesebb. Feltöltik a folyók az Alföldet. Illetve: feltöltötték, amíg hagytuk.
Hogyan töltötték fel? Egyrészt úgy, hogy változtatták a medrüket. A Tisza ma ott folyik, ahol (szabályozás ide vagy oda, bár pl. Tiszadob alatt ezen is rántottunk majdnem 10 kilométert), de 20 ezer éve még az Ér völgyében jött le a nagy víz (és a mai Tisza helyén-közelében csak a Bodrog és a Sajó vize folyt), hogy a mai Berettyó és Körös vonalán érje az az Alföld déli részét. Ennyire lapos területen a folyók könnyen változtatják irányukat (ha hagyjuk), így ha egy rész „kimaradt” a feltöltésből, mert nem arra jött a víz és így nem arra hozta a hordalékot, tízezer év után ez elég egy helyi „gödörhöz” és az irányváltáshoz. A feltöltés másik módja, hogy széles az ártér, és az árvizek idején a folyómedertől igen messzire is elviszik az árvizek a finom hordalékot. Az „igen messzire” itt több tíz kilométert is jelent. A Tisza árvizei 30-40 kilométerre, a Nagy-Sárrétig is eljutottak a vízszabályozás előtt, Karcagig, Dévaványáig, Füzesgyarmatig.
Pontosan ez az a jelenség, amelynek részbeni felélesztésével javasoljuk orvosolni az Alföld kiszáradásának katasztrófáját.
Azzal, hogy most gátak közt tartjuk a folyókat, nemcsak a vizet vezetjük le túl gyorsan, de a hordalékot is a gátak között tartjuk. Egy részét ennek is kivezetjük ezzel, más része meg ott rakódik le, azon a pár száz méter széles hullámtéren, a meder mellett. Ami a fél Alföldön évi 0,1-0,3 milliméter természetes süllyedést kompenzált, az a szabályozás óta eltelt 100-160 éve alatt helyenként 1-1,5 méterrel dobta meg a hullámtér szintjét. Ez az árvízi vízelvezető kapacitásnak sem tesz jót, és megállítja az Alföld természetes feltöltését is. Utóbbit a természet a belvizekkel reagálja le, amit mi egy ideig belvízelvezető csatornák ásásával és dízeles szivattyúzással gondoltunk megoldani, a rendszer ma már alig működik, és ne csodálkozzunk: nemcsak a fegyelmezetlenség meg a karbantartás szervezetlensége van mögötte, hanem a folyamatos és kompenzálatlan süllyedés miatt a feladat is egyre nehezebb.
Viszont a belvizek jól mutatják, hogy vannak azok a helyek, ahol először fel kellene hagyni az intenzív szántóföldi műveléssel és vissza kéne adni a természetnek, hogy innen párásítsa az Alföldet. Aztán majd később többet is.
De ha az egész „asztallap-simaságú”, akkor hogy lehet a vizet „idevezetni”, milyen új „főcsatornákat” kellene ehhez ásni, horribillis pénzen, hogy a kiengedett víz ne az egész asztallapot lepje el?
Itt jön az, hogy ha „nagyítóval” nézzük, a sima asztallap nem sima. Nézzünk a képet: ez egy digitális domborzati térkép, Nagykörü térségéről (20 éve készült, Balogh Péter barátom erőteljes unszolására). A pirossal színezett terület tengerszint feletti magassága 90 méternél több, a sötétkék 80 méter alatt van. A teljes terület 15*16 kilométer, ezen belül van tehát ez a kb. 15 méternyi recegés: az még belefér az asztallapba, de azért a rendszer jól látszik.
aszalyhoz1.jpg
Vannak szintek, „emeletek” az Alföldön, még ha ezt a köztudat a szabályozások óta el is felejtette.
Addig tudtuk, mert nagyon komoly jelentősége volt, most meg van a „gáttal védett” rész, legyen akármilyen magasan, meg a „nem védett”.
Az emeletek:
  1. A kék: rendszeresen vízjárta területek
  2. A halványkék/sárga: az éves árvíz rendszeresen elöntötte
  3. A sárga/narancssárga: a kivételes árvizek elöntötték
  4. A sötét-narancs, majdnem piros: ármentes szint: a csúcsárvizek sem érik el.
Ezek kialakulása, hasonlóan a „miért süllyed az Alföld” geofizikai problémájához ebbe a rövid írásba nem fér bele: az érdeklődők keressék pl. Gábris Gyula és Jef Vandenberghe, a medence süllyedéséről pedig Horváth Ferenc tudományos munkáit. Nekünk elég, hogy vannak, és kínálják a természetes vízkormányzás lehetőségeit.
Amellyel eddig nem éltünk. A képen a két sötét vonal a Tisza árvízvédelmi töltéseit jelzi. Bumm, le a kékes színű alacsony ártérre! Megnehezítve ezzel a saját dolgunkat védekezéshoz. Pedig ahol lehet (és pont itt ordít a térképről, hogy lehetne), ott értelmesen, az ártéri peremre hátrébb vitt gátakkal védekezni is könnyebb lenne, és rögtön lenne több hely „párologtatónak”, vizes élőhelynek, visszakanyargósított folyónak is.
Az egész Alföld ilyen finom, belső magasságkülönbségeket mutat, így viszonylag kevés helyen elég belenyúlni ahhoz műtárgyakkal, hogy ne az egész „sárga” terület ússzon akkor, ha elkezdjük a vizet a távoli „susnyásokba” engedni.

 

4. rész

Lássuk, hogy mit kellene tennünk most az Alfölddel. És igen, lehet, hogy késő, de ez mindig így van: ez azonban nem érv arra, hogy ne tegyünk semmit.
Nagy meglepetést nem fogok az eddigiek után okozni: az Alföld eredeti vízrajzához kell olyan mértékben visszatérni, amennyire csak a helyi tulajdonviszonyok, infrastrukturális lehetőségek, és főképp a helyi és regionális szándékok lehetővé teszik.
Hogy világos legyen: a cél nem az öntözés! Az a cél, hogy az Alföld mélyebben fekvő területeire visszaengedett susnyások párologtassanak, növeljék egy kicsit a regionális páratartalmat, növeljék a nyári zivatarok, a nyári csapadék mennyiségét, amely aztán a fenntartásukat is segíti. Ez a koncepció lényege.
Az előző rész képén megmutattuk, hogy a ránézésre tök sima Alföldön milyen finom és rendszert alkotó domborzat van, ha félméteres-méteres szinten vizsgálom. A víz ezeket mind megtalálta és megtalálja ma is, már ha van víz. Így a folyóktól egész nagy távolságig el lehet engedni azok nagyvizét: költséget itt nagyrészt az fog jelenteni, hogy töltéssel körbevegyük az alacsonyabb térszín beépített vagy szárazon tartandó részeit. A jó hír meg az, hogy ezek amolyan „nyárigát-méretű”, vagy annál is kisebb töltések lesznek, hiszen itt nem jelenik meg árvíznyi szintkülönbség, mert sokkal nagyobb az elöntendő terület, mint a folyók hullámtere, így jóval kisebb a vízmélység. Fontos, hogy az elárasztandó területet tényleg visszaadjuk a természetnek, mert ismét ki kell alakulnia a „susnyás” növényzetnek, amely megvédi a vizet a gyors párologtatástól, és ami megszünteti a szántóföldön kialakult, nem természetes talajszerkezetet.
A vizet ugyanis nem a tározótavak, hanem a talaj és a növényzet kell tárolja. Akkor tarthat ki augusztusig is.
Mi is kell akkor ehhez:
  1. A folyók árvízvédelmi töltéseit hátrébb kell vinni, a természetes ártérperemig, ahol ilyen nincs, ott a peremek vonalában töltésekkel összekötni azokat (ezek az összekötések az alábbi 3. pontban is szerepet kapnak)
  2. A kiszélesített ártereken vissza kell állítani a folyók természetes kanyargását és aztán úgy is hagyni, beavatkozás nélkül – ha magára hagyjuk a folyót, 100-150 év alatt megcsinálja ezt magának, de ennyi időnk nincs.
  3. A természetes kifolyási pontokon (itt kezd előkerülni a mellékelt kép) – általában ott, ahol nincs ártérperem, az ártér nyitott a távolabbi mélyebb térszínek felé (1. pont) – szabályozható kifolyást kell építeni és megépíteni a víz útját a távolabbi „párologtató susnyások” felé. Alkalmazhatók a kiépült vagy félig kiépült főcsatornák, csatornák: ezek úgyis ezeket a vonalakat követik.
  4. Az alacsonyabb terület lakott vagy megtartandó részeit vagy meg kell védeni kisebb töltésekkel, vagy fel kell adni.
Az alábbi kép mutatja, hogy korábbi kutatásaink szerint az Alföld 5 nagy természetes árlecsapoló vízrendszere, amely a tiszai nagyvizeket a Körös rendszerébe, de praktikusan a Sárrétre juttatta, milyen csúcs-vízhozamokat (felső szám) és milyen alapkapacitást (alsó szám) tudott adni. Összehasonlításként: a Tisza szolnoki közép-vízhozama (a klímaváltozás ELŐTT…) 400-500 m3/sec (volt), a Bodrog kb 100, a Rába kb. 30 m3/sec. Az egész rendszer összesen 1000 m3/sec többlethozamot vitt el a Körös felé. Nem a Körösbe (oda csak egy rész jutott): ez töltötte fel a susnyásokat.
aszalyhoz3.jpg
Timár, G., Gábris, Gy. (2008): Estimation of water conductivity of the natural flood channels on the Tisza flood-plain, the Great Hungarian Plain. Geomorphology vol. 98(3-4), pp. 250-261.
A vízrendezések előtti állapothoz való teljes visszatérés nem valósítható meg: az Alföldet azóta eléggé „belaktuk” és „berendeztük”, tehát első lépés a folyókhoz kapcsolódó 1. és 2. pont után a rendszeresen belvízjárta és alacsonyabban fekvő (mondom: itt fél-egy méter is számít) területek egy részének átsorolása ebbe az alföldi párologtató-rendszerbe, és ezzel lehet lépésekben is haladni.
De hát elvész a nemzet éléskamrája… - hallom máris az ellenkezést. Hátizé… idén nem veszett el?
Ami itt a legkellemetlenebb, hogy a települések fejlődése is figyelmen kívül hagyta a finom magassági különbségeket, amely egy árvíznél is a legfontosabb kiindulópont. Példánk (az alábbi képen) Törökszentmiklós, amelynek eredeti városmagja a magasabb térszínen, ármentes szinten épült, de a folyószabályozások után a mai északi rész simán letelepült az alacsony ártérre (és senkinek nem tűnt fel, hogy a régi négyes út északi oldalán lépcsőkön kell oda lemenni… 4-5 méteres, nagyon markáns ártéri perem van ott). Egy negyed város nem adható fel, ezeket bizony körbe kell venni töltéssel.
kep3.jpg
Bónusz a dologhoz, hogy ez a fent javasolt rendszer nemcsak az aszályra jó válasz, de az árvizekre is: pár száz köbméter másodpercenkénti elvezetése kb. egy-két héten át: ez nemcsak a susnyásnak ad elég vizet, de ha mégis csúcsközeli árvíz van, a védekezést is ügyesen könnyíti meg. És még a vízépítő szakmának is érdemi és kreatív feladat az új rendszer megtervezése. Semmi lehetetlen nincs benne.

Tegyük a KARD blogot a könyvjelzők közé

RSS hírfolyam a blog bejegyzéseiről

15 komment

11 éve a legmagasabb labda: MZP

2021.10.08. 12:41 timargabor

Rövid leszek. Amióta ez a blog indult, egy dolog vezérel: se Orbán, se Gyurcsány.

Ennél magasabb labdát nem lehet kapni.

Akkor MZP, most.

Tegyük a KARD blogot a könyvjelzők közé

RSS hírfolyam a blog bejegyzéseiről

107 komment

Címkék: összefogás államhatalom magyar demokrácia magyar ellenzék

Kövér üzenete, a szlovák válasz és a hazai visszhang

2021.08.06. 07:50 timargabor

Kövér László somorjai beszéde a magyar kitelepítés emléknapján szerintem igen precízre sikerült. A szlovákok inkább elfelejtenék a sztorit, a hazai - jellemzően ellenzéki - kommentelők pedig autofire módban lőnek Kövérre. Nem kellene, most nincs igazuk. Véleménycikk.

Mielőtt a minapi somorjai Kövér-beszédre térnék, hadd ajánljak egy szerintem igen figyelemreméltó véleményt a szlovák nemzetfejlődés állapotáról. A kinti visszhangokat érdemes ennek fényében is szemlélni.

Történelmi háttér: átugorható: A második világháború előestéjén, a müncheni egyezmény oldalvizén Magyarország az első bécsi döntés keretében visszakapta Csehszlovákia legdélebbi, túlnyomóan magyarok lakta sávját. Nem mellesleg, ennek a sávnak a nagy részét az 1938 október kétoldalú tárgyalásokon Csehszlovákia maga ajánlotta fel Magyarországnak a helyzet rendezésére. Fél évvel később, amikor a németek lenyelték a maradék Csehországot és a maradék Szlovákia - német támogatással - kikiáltotta a függetlenségét, a magyar honvédség egyoldalúan megszállta az addig cseh fennhatóság alatt álló Kárpátalját és egyben azonnal elismerte Szlovákia függetlenséget. Az így a szlovákok körében megszerzett respektust rögtön semmivé tette, hogy pár nap múlva szabályos, bár korlátozott intenzitású háborút indítottunk Kárpátalja nyugati határainak nyugatra tolásáért. A szlovák-magyar "kis háború" (légi komponenssel, az iglói szlovák repülőbázis elleni légicsapással) 1500 négyzetkilométeres, jobbára ruszinok, kisebb részt szlovákok lakta területnyereséget eredményezett - és a frissen esélyt kapott baráti, az új határba belenyugvó érzések eljátszását. A második világháború végén a magyar fegyverszünet egyik feltétele a trianoni határokhoz visszatérés volt.Az újra birtokon belül kerülő csehszlovák állam a Benes-dekrétumokban kimondta a német és magyar kisebbség háborús bűnösségét és jogfosztását. A hárommillió csehországi németet (Szudéta-vidék...) kizsuppolták Németországba. A magyarok ilyen kitelepítéséhez a potsdami szövetséges konferencia nem járult hozzá, de a párizsi béketárgyalásokon két témáról folyt komoly magyar-csehszlovák vita: a határokról és a kitelepítésről (ha Magyarország megtarthat valamit a bécsi döntéssel nyert területekből, mennyi magyart hajlandó befogadni máshonnan). Végül még mi vesztettünk három falut Pozsonynál de a békekonferencia nem mondta ki a magyarok kitelepítését. Amiről most a megemlékezés szólt, az két dolog: (1) a csorba-tói magyar-csehszlovák "lakosságcsere-egyezmény" keretében néhány tízezer magyarországi szlovák jelentkezhetett átköltözésre, míg csaknem 200 ezer magyart toltak át (hm, hát nem "jelentkezéses" alapon) Magyarországra. A kint maradt magyarságból tízezreket telepítettek át Csehország kiürült szudétanémet területeire is. A dolog az akkoriban sajnos már megszokott náci módszerekre emlékeztetett. Erről szól a mostani megemlékezés.

Kövér László magyar házelnök augusztus 2-án a kitelepítettek somorjai (Csallóköz, Dunaszerdahely és Pozsony között) emlékművének avatásán tartott beszédet. A beszéd leglényegesebb pontjait ragadjuk ki a hazai politika környezetéből és olvassuk el inkább egy felvidéki magyar portál híradásában. Mármost én nem vagyok Kövér László nagy híve, különösen amiatt, amit a magyar parlament mindenható házmestereként az ellenvélemények elhallgattatására tesz. Ugyanakkor javaslom, hogy a hazai véleményeket kezeljük külön az olyan nemzetstratégiai ügyektől, mint a határon túli magyarság kérdése. Ami a Telex közösségi oldalán a hír alatti kommentfolyamban előjön, az nem sok jót mond arról, mit gondol az ellenzék bázisa erről a kérdésről. És itt kellene megállni egy pillanatra: azért gondolják ezt sokan, mert "amit Kövér mond, az ab ovo csak hülyeség lehet", vagy azért mert tényleg úgy gondolják, hogy ez már lefutott ügy, hagyjuk a fenébe? Az előbbi javítható, az utóbbi, hát az elég baj lenne. Hát igen, nézzük csak Szlovákia nemzetiségi térképét:

slovakia_2011_ethnic.jpg

(Somorja ott van a sárgával jelzett magyarlakta sáv nyugati vége közelében.)

Mármost ebből a térképből érthető, hogy a szlovákok szeretnék a háború utáni rendezést örökre "lezártnak" (povojnové usporiadanie je uzavretá téma - írja a szlovák külügyminiszter) tekinteni. Azt azonban követendő össznemzeti véleménynek javaslom, hogy olyan viszonyokat szeretnénk és olyan alapú együttműködést építsünk (és csak ilyet!) a szlovákokkal, ami a nemzet térvesztését a fenti helyzetben megállítja. Ha ez Szlovákiában elérhető, jó. Ha nem, akkor sajnos nem jó a keret.

Ebből a szempontból mind a Kövér-beszéd, mind az arra adott szlovák válaszok szerintem előremutatóak. Ezeket a dolgokat nem elfelejteni kell, hanem kibeszélni, feldolgozni, a közös emlékezet részévé tenni, végül is ugyanazt gondolni róla. Enélkül a fenti nemzeti cél nem érhető el. Én pedig azt szeretném, ha egy esetlegesen más színű magyar kormány vagy más többségű magyar parlament képviselője is nagyjából ezt mondaná az ügyben, mint Kövér most.

És "ceterum censeo", a Benes-dekrétumok kollektív bűnösséget és ebből fakadó jogfosztást tartalmazó részeit visszamenőleg hatályon kívül kell helyezni. És ne mondja senki, hogy "az ma már történelem": nem az.

 

Tegyük a KARD blogot a könyvjelzők közé

RSS hírfolyam a blog bejegyzéseiről

112 komment

Címkék: Szlovákia Kövér László Benes-dekrétumok

A Citadella átépítése - őrizzük meg a geodéziai alappontot

2021.04.21. 20:09 timargabor

Két éven belül (már ha...) teljesen átépül a Citadella, M. L. ismét begyűjthet egy vaskos állami megrendelést, hogy vágjon 3 rést a falakon és szabjon új ruhát a valóban elég szomorú állapotban levő erődre. Nem akarok belemenni abba, hogy tetszik vagy nem tetszik amit a rajzokon látok - véleményem persze van, de most nem erről írok, meg nem is arról, hogy UNESCO meg világökörség. Most a másoddiplomás geodéta szól belőlem.

A Citadellát a szabadságharc után építette az osztrák megszálló rendszer, és a magyar állam 1867, a kiegyezés óta - amióta megkapta - nem tud vele mit kezdeni. Erődként nem volt használva, leszámítva pár órát 1945. február 11-én délelőtt, másra meg nem igazán jó. A szabadságharc előtt csillagvizsgáló állt rajta, amit aztán Buda 1849-es ostroma alatt a Gellérthegyen felállított ostromágyúkra visszalövő váriak szépen szét is lőttek. 1848-ig viszont arra is használták a csillagdát, amire akkor a legtöbb ilyent: kezdőmeridiánt igazítottak hozzá, és a kialakuló földmérési (geodéziai) hálózatokat is hozzáigazították. Ezen a képen ezt látjuk keletről Pest felé nézve:

A kezdőmeridián vonala a két kupola közül a hátsón megy át; abban volt a "passzázsműszer", amellyel a déli irány és a földrajzi szélesség nagy pontossággal megállapítható volt, és ennek a kupolának a közepe volt a koordináta-rendszer kezdőpontja. Ha így jobban érthető, ez volt a magyar Greenwich.

Ezt az épületcsoportot darálták be tüzérséggel 1849 tavaszán, de a keleti torony maradványai állva maradtak az 1850-es évek elejéig. Ennek az volt a jelentősége, hogy a szabadságharc után elinduló kataszteri felmérésekben a pontot még használni lehetett (Történészebb vénájúaknak: a kataszter a földadózáshoz kell, ami ugye 48-ig nem volt, Ősiség jeligére, de az osztrák megszállás eltörölte az ilyen magyar nemesi kiváltságokat). Mire a kataszter magyar kézbe került, a torony maradványai sem voltak meg, helyette ott volt a megközelíthetetlen Citadella, de addigra a rendszernek számos alappontja létesült a Kis-Kárpátoktól az Al-Dunáig. Ez volt a híres "gellérthegyi rendszer", vagy geodétáknak és földügyeseknek a "gellérthegyi sztereó", ahogy a sztereografikus síkvetület nevét rövidítve használta a szakma.

A pont ma is megvan, bár kissé kopottan. Ez itt, alant, a vaslécekkel bekerített kis kő, közepén az állandósított jellel (a felvételt 2010-ben készítettem, azóta nem láttam):gellerthegyi_sztereo_kezdo_2010.jpg

Ez a pont tehát a régi csillagda keleti tornyának helye, és az 1975 előtti magyar kataszteri térképek nagy részén szereplő koordináta-rendszer kezdőpontja. Hátul, a szobor talapzatától balra, az erődfalon láthatjuk a pont "külpontját", amelyre irányozni lehet kívülről is, és amelynek távolsága és iránya a tényleges ponttól jó ismert. 1975-ben a magyar földmérés (koordináta)rendszert váltott, azóta az Egységes Országos Vetület (EOV) a térképek rendszere, amelynek kezdőpontja a gellérthegyi meridiánon fekszik ugyan, de attól valamivel több mint 38 kilométerre délre (virtuális ponton). 2005 körül a digitális magyar kataszter többé-kevésbé mindenütt erre tért át, tehát a gellérthegyi sztereó rendszer ma már nincs használatban... azazhogy...

...azazhogy dehogy nincs. A magyar államhatárok kb. fele hosszban ebben a rendszerben vannak nyilvántartva (határjelek koordinátái, nagy méretarányú határtérképek). Nagyon egyszerű ennek az oka: Trianon után ezeket a munkálatokat kataszteri alapon kellett elvégezni, a kataszteri térképek pedig - a csehszlovák és a román határ teljes hosszában, illetve az osztrák határszakasz északi felén - ebben a rendszerben voltak meg. Így aztán, bár mind a magyar, mind a szomszéd országok földmérése rég más rendszerekre tértek át, a határ nyilvántartása is ebben maradt az említett szakaszokon, és mivel a határ elég érzékeny objektum, igen macerás dolog újraméréssel más rendszerre áttérni.

Nem, nem állítom, hogy ha ez a pont eltűnik - márpedig a tervek szerint itt egy lépcsősor lesz a Citadella belsejébe - akkor a rendszer is megszűnik, vagy a határokmányaink használhatatlanok lennének - erről szó sincs. Több ország beszántotta már a régi geodéziai főalappontját, magát a rendszert országszerte több száz pont "megtartja". A kérésem, javaslatom csak annyi: ha tényleg lesz ezen egy grandiózus lépcsősor, abban kapjon helyet - méghozzá pontosan a jó helyen! - egy hasonló kis kő, amely emléket állít több mint másfél évszázadnyi magyar geodéziának.

 

Tegyük a KARD blogot a könyvjelzők közé

RSS hírfolyam a blog bejegyzéseiről

2 komment

Ne osszatok orbánképet

2021.04.11. 12:26 timargabor

A címben írt mondat természetesen az ellenzékieknek szól. Az, hogy a fideszesek a főnökük képét osztják, szívük joga, abba nyilván nem fogok beleszólni. Ami viszont nagyon bosszantó, hogy az ellenzékiek nem jönnek rá, hogy csapdában vannak és kijönni sem hajlandók belőle. A poszt tehát az ellenzékieknek szól, a fideszesek töltsenek maguknak egy kávét, és próbálják élvezni; nekik nincs vele dolguk. Ők jól csinálják.

Ugye ott van az is mellette, hogy mit vegyél? És az meg nincs ott, hogy mit ne? :)

Bemelegítésként aki ellenzéki, és szokott politikai cikkeket megosztani és olvas is ilyeneket, pörgesse kicsit a facebook-falát. Mondjuk fél percig. És számolja meg, hányszor találkozik Orbán képével - ezek közül a fideszes ismerősök vagy a kormánypárti oldalak által reklámozott képek nem számítanak. Csak azok, amelyeket ő maga, vagy hasonló politikai beállítottságú ismerősök toltak. Fél perc alatt jellemzően 5-10 kép. Jó, mi? Nem jó.

Elsősorban is reklámozástechnikai alapvetés, hogy a saját műsoridőmben nem a konkurenciát tolom, pláne ha magamat meg nem. Tegye fel a kezet, aki látott már olyan Nike reklámot, amelyben akárcsak a háttérben felbukkan egy Adidas-termék, Nike nélkül. Köszönöm, senki. Induljunk ki innen. Különösen akkor igaz ez, ha az ellenzék média-hozzáférése minden szempontból töredéke a kormánypárténak. Akkor abból a kevésből, amim van, nem adok a fő ellenfélnek. Szerintem ez alap.

Akkor lássuk az okokat. Nekem kettő jut rögtön az eszembe, egyik jobb mint a másik, és mindkettőnél mélyebb problémák vannak, amelyeket az ellenzéknek kell megoldania. Mi, ellenzéki szavazók, persze addig is viselkedhetünk tudatosan.

1. A megosztott posztok általában cikkek, Index, HVG, 24, telex, stb. A cikk van úgy beállítva, hogy a Orbán képe a fő illusztráció, amikor fészen megosztod, azt fogja kitenni. Lehet ugyan valamit machinálni rajta, ha van másik kép a cikkben, vagy lehet törölni is a képet a megosztásban, de egyrészt ezt sokan nem tudják, másrészt akkor nem lesz feltűnő a megosztás. Miért teszik ezt az említett oldalak? Mert az orbánkép jó reklámhordozó. A fideszesek - ha olvasnak innen bármit is - nem idegenkednek tőle. Az ellenzékieknek már a szőr is feláll a hátukon- "mi csinált már megint" kiáltással, már eleve félig mérgesen megnyitják és készülnek a felhorgadó dühből következő megosztásra. Márpedig a portál a "page impression", a kattintásszám által optimalizálva érdekelt ebben, és direkt rá is hajt. Naná, majd nem: nekik is meg kell élni valamiből.

2. Ami szerintem a fontosabb, hogy egyelőre az ellenzéki identitás nagyon fontos (sajnos lehet, hogy a legfontosabb) cementje, hogy o1g. Ő az Általános Gonosz, ebben itt mindenki egyetért, és nem értjük félre, ha őt osztjuk, hisz nem pozitív, hanem nagyon is negatív kontextusban tesszük, abból meg nem lehet baj.

Dehogynem.

A fenti kettő kombinációja, amikor ellenzéki politikai erő, pláne ellenzéki politikus oszt az oldalán orbánképet. A legújabb felmérések szerint a leginkább támogatott ellenzéki miniszterelnök-aspiráns is van, hogy orbánképet oszt. Miért nem a sajátját?

De miért is gond ez?

Elsősorban azért, mert rávilágít: az ellenzéknek nincs az o1g-n túlmutató és nyilvánosan felvállalt jövőképe. Részben azért nincs, mert macerás és nehéz ennyire sok irányzat számára is elfogadhatót csinálni (azért nem lehetetlen, pár nap, és jövök azzal is). Részben pedig azért, meg a közönségnek ez is elégnek tűnik, kajálják, osztják, mérgelődnek. Ellenzéki mese nélkül viszont nem lehet biztosra menni kormányváltás-ügyben. Nyilván sokaknak elég az, hogy "pont nem úgy fogjuk csinálni, mint Orbán". Ez jó, csak hát a pont nem úgy, az még mindig sok minden. Az ellenzéki keménymagnak ez elég, de csak velük akkor sem lehet nyerni, ha mindenki elmegy szavazni, és minimális lemorzsolódás lesz csak amiatt, hogy "na Gyurcsányra", vagy "na a Jobbikra" azért mégsem. Nyerni azzal lehet, ha a bizonytalanok elhiszik a jövőképet, meg kicsit azzal, ha a fideszes keménymag elbizonytalanodik - a kettőből az első a fontosabb, és lássuk be, a reálisabb.

Sokan azért osztanak orbánképet, mert azt mesélik be maguknak, hogy "majd a fideszes ismerőseik olvassák, és elgondolkodnak". Nem fognak. Nem azért, mert ne gondolkodnának, hanem azért, mert nem olvassák. Fel se dobja nekik a fész. Ezt viszonylag könnyű ellenőrizni: Neked, kedves ellenzéki olvasó, ha még van a fészes ismeretségi körödben le nem tiltott fideszes: hány posztját láttad az utóbbi hónapban? Na, ez kölcsönös. Tessék elhinni, az ő hírfolyamukban teljesen más van. Ott az ellenzék oltásellenessége nem bizonyítandó nyilvánvalóság, a migránsok ugrásra készen várják a vírushelyzet csendesedését, Európa pedig az összeomlás szélén tántorog, és a világ legjobb víruskezelése nálunk van. Ilyen az algoritmus. A fész is hirdetésekből él, jó napot kívánok.

De azért van az orbánkép-osztogatásnak egy személyes és szubjektív baja is ellenzékiként. Nem engedi szabadulni az ellenzéki gondolatokat Orbántól. Őt teszi kiindulóponttá - így meg nem lehet nyerni.

Thomas Mann: Mario és a varázsló, megvan? Cipolla, a varázsló, mindenkit rávesz arra, hogy azt csinálja, amit ő akar, a trükkje az, hogy mindenkit rávesz arra, hogy ellenkezzen, és azon a pályán simán nyer. Mario azonban egy pillanatban nem akar ellenkezni: tehát van saját, nem ellenkezésből jövő akarata, az ellen pedig Cipolla hirtelen eszköztelenné válik. Orbánt is úgy lehet és kell legyőzni, ha akarunk valami mást, nem csak simán "nem azt, amit ő".

És persze az sem mindegy, hogy az orbánképet osztogató ellenzék elhiszi-e magáról, hogy nyerhet. Mindenkire rábízom, hogy ha mindenhol a "gonosz ellenfél" képét kell néznie, mit fog erről tudat alatt gondolni. Igen, azt: ne csináljuk hát.

Mit lehet tenni?

Kell ellenzéki program - nem, nem valami részletes dolog, és hogy kicsit spoilerezzek: annak programja, hogy a mostani esztelen központosítást hogy lehet felváltani minél több, helybe vitt döntéssel és hozzá kapcsolt erőforrással - és kell ellenzéki vezető. Minél előbb. És akkor az ő képeit kell osztani.

Addig, amíg nincs, van egyéni stratégia is. Az, hogy nem osztunk orbánképet. Nem, semmilyen indokkal sem. Ha elég sokan vagyunk, a kattintásból élő portálok is rá fognak jönni, hogy nem érdemes. Meg is lehet írni nekik, hogy "ez az előfizetésem feltétele". És aki a hardcore ellenzéki hírfolyamában szintén harcos ellenzékiektől megosztva orbánképet lát: beír alá egy "ne osszatok orbánképet" sort (reklám helye: vagy egy linket erre a posztra :) ) és a kép mellett jobbra fent a három pont alatt ráklikkel, hogy "kevesebb ilyent akarok látni". Ezzel talán önmagában is elérhető, hogy Márki-Zay Péter, Jakab Péter vagy Fekete-Győr András képe tűnjön fel többször addig is, amíg valamelyiket pajzsra emeljük.

Tegyük a KARD blogot a könyvjelzők közé

RSS hírfolyam a blog bejegyzéseiről

252 komment

Címkék: ne osszatok orbánképet

Ezért lehet fontos számunkra is az amerikai elnökválasztás

2020.11.03. 15:32 Carnivore

A mai napon rendezik meg az USA 46. elnökválasztását, pontosabban azon elektorok megválasztását, akik majd 2020. december 14-én választhatják meg az Amerikai Egyesült Államok elnökét. Sokan bizonyára legyintenek és mondják: "egyik olyan mint a másik", "Amerika messze van", "ez nem a mi ügyünk" - és talán részben igazuk is van. Ámde. A 21. század globális kihívásainak és a nyitott nyugati világnak köszönhetően (mert igen, elég nyitott ahhoz, hogy közvetlen hatással legyen ránk) mégsem mindegy, mi lesz az alapállás.

Kezdjük rögtön kedvenc kapcsolódási pontunkkal, a hazai belpolitikával. Ma már teljesen világos, hogy míg Orbán Viktor négy évvel ezelőtt tét nélkül fogadott Donald Trumpra az elnökválasztási kampányban, abban a tudatban, hogy ha esetleg bejön neki, akkor abból csak profitálni fog; ma már kifejezetten izgulhat, hogy újabb időt "nyerjen" az óriás szövetséges személyében. Méghozzá azért, mert most már az is kockázat, ha nem teljesül a vágya és Joe Biden és csapata veszi át a Fehér Ház irányítását.


Ne felejtsük el: a magyar miniszterelnök már első kormányzása idején (1998-2002) sem igazán számolhatott az USA hathatós barátságával - pedig akkor még mennyire egyértelműen a nyugati világ támogatása mellett tört lándzsát! Így tehát nagyon is fel volt készülve arra lelkileg, hogy amikor 2010-ben másodszorra is átveszi majd a kormányrudat, az Amerikai Egyesült Államokkal való diplomáciai viszony nagyjából mindvégig az "elfogadható, de nem fejlődőképes" szinten fog maradni.


Nem is erőltette különösebben a kapcsolatok (tovább)építését. A kormányzás első 5-6 évében inkább csak a kölcsönös beszólogatás volt jellemző a felek részéről - meg persze a szokásos hadieszköz-bevásárlások előkészítése arra az esetre, ha az USA aktívabban szándékozna beavatkozni a magyar belpolitikába. Tudjuk, hogy a világ csendőre, a demokrácia terjesztője, a jogállamiság legfőbb őre mindig megnyugtatható azzal, ha a "csínytevő kisdiák" befizet egy-két helikopterre vagy harci repülőre. Onnantól fogva rendben vagyunk. Nagyjából ezt ismerte fel Orbán Viktor egykoron és ennek alapján alakította politikáját.

Csakhogy a helyzet jelentősen megváltozott, amikor Donald Trump 2017. január 20-án letette az elnöki esküt. A magyar miniszterelnöknek immár váratlan helyről akadt szövetségese és bár a viszony ma sem mondható különösebben szorosnak (miért is lenne, legyünk őszinték), politikailag a "kifejezetten barátságos" kategóriába lépett elő.

upackweship_com_usa_eu_uk.jpg

A magyar-amerikai barátság az amerikai választókon múlik?

Ha komolyan vesszük ezt az állítást, akkor az van, hogy rendkívül ellentmondásos helyzetben találhatjuk magunkat, méghozzá már holnap. Amennyiben Donald Trump lesz a befutó, úgy a gazdasági-politikai viszony újabb évekre stabilizálódhat - ennek azonban mégis csak a magyar társadalom egyik fele fog örülni, hiszen ez Orbán Viktor hatalmát fogja erősíteni és legitimálni egyszerre. A mostanság Európában napirendi témává váló "jogállamiság" kérdésében ugyanis nagyon nem mindegy, hogy legfontosabb nyugati szövetségünk mit szól az itt zajló eseményekhez.

Joe Biden győzelmével pedig pontosan az inverzét kaphatjuk ennek az egésznek, ami azonban több kérdést is felvet, lássuk ezeket:

  1. Biztosak lehetünk abban, hogy a jelenleg stabil magyar kormány mellett jól járunk-e azzal, ha kifejezetten hűvössé válik a két ország viszonya?
  2. Biztosak lehetünk abban, hogy a magyar ellenzék, illetve az ellenzékhez közelálló körök bármiféle előnyre tesznek szert ebben az új helyzetben?
  3. Biztosak lehetünk abban, hogy az USA újonnan felálló diplomáciai és politikai testülete tartja magát az egyébként tipikusan kampányban elhangzó állásponthoz, amit a Magyarországéhoz hasonló demokráciákkal szemben alakított ki?

Utóbbi kissé nyakatekert kérdés, pedig a legtipikusabb politikusi viselkedésre vonatkozik: ma teleüvöltöm a médiát azzal, hogy ha hatalomra jutok, lesz irgum-burgum az antidemokratáknak - aztán amikor tényleg hatalomra jutok, akkor kiderül, hogy hát egy frászt. (Mi tudjuk a legjobban, hogyan szokták kijátszani a magyar-kártyát a szlovákiai és romániai kampányokban, hiszen ez is a mozgósító show, a szavazatmaximálás része.)

Akkor mégsem múlik semmi az amerikai választáson?

Bár Joe Biden érkezésével Magyarország aligha lesz falhoz állítva, a történelem azért okozott már meglepetéseket. Sőt, azt már bizonyosan tudjuk, hogy míg Trump a "kivonulást" válaszotta az USA külpolitikájában, addig Biden inkább újra a világ csendőre lenne. Ne gondoljuk ugyanakkor, hogy Magyarország vagy Lengyelország egy kalapban van Törökországgal vagy Belarusszal. Valószínűbb, hogy "radar alatt maradunk", már csak azért is, mert az USA-nak meg van a maga "játszótere" (nem sorolom fel azt a rengeteg országot) és hazánkat inkább ott hagyná az európai homokozóban. Lássuk be, neki addig jó, amíg mindenki a magáéval játszik.

Mi az, amit érzékelni fogunk ebből az egészből?

Mint minden politikai földrengésnek (mert ez az, bármi is lesz a végkimenetel), természetesen ennek a választásnak is lesz utórengése. Őrjöngés, fenyegetőzés, csaláskiáltás, "énmegmondtamozás", "nagyugyézés" - nos, ezeket kell a legkevésbé komolyan venni. Nem lehet kétségünk afelől, hogy mindenki megtalálja majd a maga igazát. Ki fog derülni, hogy a választók már megint hülyék/nem hülyék, és persze valaki áll a háttérben.

Számunkra igazán érdekes fejlemény az lesz, ami majd csak hónapokkal később fog körvonalazódni és ami minket, magyarokat is érinteni fog. Mondok öt ilyet:

  1. Milyen szerepet választ magának az USA-nak a soron következő háborúkban?
  2. Az Egyesült Államok gátja vagy motorja lesz a klímaváltozás elleni harcnak?
  3. A bevándorlási kérdést hogyan kívánja rendezni a következő amerikai kormány?
  4. Hogyan viszonyul az elnök a nemzetközi egyezményekhez, illetve a nemzetközi szervezeti tagsághoz?
  5. Nyugati barátunk egyesült Európai Unióban érdekelt, vagy nemzetállamok szövetségében?

Na, többek között ezért nem mindegy számunkra sem, hogy ki nyer ma. De leginkább az, hogy a fenti ügyekben mit fog tenni holnap.

Tegyük a KARD blogot a könyvjelzők közé

RSS hírfolyam a blog bejegyzéseiről

14 komment

Címkék: bevándorlás klímaváltozás elnökválasztás magyar diplomácia USA megosztó politika kormány álláspont globális változások

Trianoni örökdilemma: "mindent vissza" vagy "valamit vissza"?

2020.06.04. 06:30 timargabor

Eltelt 100 év, és lássuk, hogy 20 év revíziós politika, pár év háború, 40 év átkos és a többi, benne 15 év EU-tagság alatt mit sikerült elérnünk. A számadás nem valami fényes.

  • A határaink kicsit (három falunyival) rosszabbak, mint Trianon után;
  • A határon túl szakadt magyarság létszáma számszerűen is csökkent, miközben az ottani többségi nemzetek dinamikusan növekvő számúak: a magyar részarány emiatt nagyon visszaesett;
  • A nyelvhatárok (ahol voltak ilyenek) emiatt sokkal közelebb jöttek a trianoni határokhoz, sok helyen már rá is tapadtak arra;
  • Az időközben felnőtt 4-5 generációból az utolsó kettő láthatóan „megszokta” a dolgot, nem arra gondolok, hogy ne lenne kinn sok autón a nagy-magyarországos H-betű, hanem hogy sokan odaát már akkor sem feltétlenül kívánkoznának „haza”, ha egyáltalán lenne erre bármi halvány lehetőség;
  • A kétoldalú kisebbségvédelem jogi alapja talán ma, az EU-ban jutott oda, egy-két helyen előbbre, mint amit a trianoni szerződés adott – de azért a dél-tiroli vagy az ålandi típusú jogrendtől elég messze vagyunk, és a Beneš-dekrétumok is hatályban vannak.

Ezzel azt akarom mondani, hogy ennyit akkor is elérhettünk volna, ha nem csinálunk semmit. A rosszabb az, hogy 1946-47 óta kb. tényleg nem csinálunk semmit. És amit addig csináltunk, az is egy ideiglenes revízióra volt csak elég, aminek a végén rosszabban álltunk, mint előtte.

De miért?

Szerintem azért, mert rosszak a célok. Nem, nem a politikai célokról beszélek, hanem a nemzet közösségének tudásáról és az ezen alapuló szándékairól. Ebből ma dominánsan háromféle van:

  • a passzív (nekem mindegy)
  • a „mindentvissza” és
  • a "jóezígy".

Tehát a véleményt megfogalmazók egy része a történelmi Magyarország teljes helyreállítását gondolja célnak, másik része azt, hogy fogadjuk el a jelenlegi határokat. A szokásos nemzeti fekete-fehér, átmenet semmi, a két véglet közt semmi más megoldás.

Egy dolgot lássunk tisztán: a történelmi Magyarországot nem Trianonban buktuk el. A történelmi Magyarországot vagy a magyar fegyveres erő tartotta egyben gond nélkül (Mohács előtt), vagy a Habsburg-hatalom alatti egyfajta közmegegyezés, mielőtt a modern nemzeti tudatok kialakultak volna. A hivatalos nyelv a latin volt (nem a magyar), a császár osztrák. A különbségek leginkább vallási vonalon jelentkeztek, nem meglepő módon ott is a nyugati és keleti kereszténység közti ellentétként, nem véletlen, hogy a szabadságharc Erdélyben és a Délvidéken magyar-román illetve magyar-szerb háborúként zajlott. A történelmi Magyarország területének egy részén soha nem volt magyar többségi népesség (pl. a Felvidék északnyugati része), és legkésőbb a XIX. század közepére kialakult az a nemzetiségi kép, amelyet a trianoni béke-előkészítő dokumentumok térképei is mutatnak:

vorosterkep.jpg

(forrás)

Ezen jól látszik, hogy a Felvidék nagy része szlovák, Erdély érdemi része román többségű volt már akkor is, a meglehetősen kevert Bánságban sem volt magyar dominancia, a Délvidék komoly részén pedig világos a szerb túlsúly.

Ha egy pillanatra félretesszük a mindannyiunkban ott levő ellenérzéseket és külső szemlélőként nézzük ezt a térképet, sajnos kimondhatjuk: ha a szlovák, román, szerb polgárok nem Nagy-Magyarországban gondolkodtak, akkor ez a rendszer nem volt stabilan fenntartható (ha valami csoda folytán hirtelen visszaállna, ma sem lenne az), ebből a szempontból Trianon igazságosabb, mint az azt megelőző helyzet (kérem a mandineres szerkesztőket, ha ezt a posztot ott szemlézik, ne ez legyen a lead, hanem majd lejjebb).

Már az is egy csoda volt – és Deák Ferencék körének elképesztő mutatványa – hogy ezt a helyzetet fél évszázaddal meg lehetett hosszabbítani. A szabadságharc utáni osztrák megszállási kerületek ugyanis már kezdték előrevetíteni a trianoni felosztást, sőt volt, ahol annál rosszabbat. Ebből 1867-ben kihoztunk egy majdnem önálló magyar államot (amely annyira azért nem volt önálló, hogy 1914-ben kimaradjunk), és az itt kialakuló gazdasági konjunktúra idején beleélhettük magukat abba, hogy na igen, minden a helyére került. Latin helyett magyar hivatalos nyelv – és ezzel az a keret, amit pl. a felvidéki szlovákok évszázadokig megszoktak és elfogadtak: megszűnt.

Ennek az egyik ikonikus mozzanata 1913-ban, tehát az aranykor végén (ha az akkor még nem is úgy látszott) a településnevek revíziója, amikor százszámra adtak olyan hivatalos magyar neveket falvaknak, amelyeket akkor találtak ki – és ott helyben még magyar sem nagyon volt, aki használta volna, de ha volt, annak is újak voltak.

Így már nem akartak maradni - a román és a szerb már elég korán, de a XX. század elejére a szlovák sem. És amikor ezt a döntést a nemzeti elitek meghozták, a történelmi Magyarország fenntarthatatlanná vált. A Horvátország nélküli államterületen 54% magyar volt akkor. Ez az arány ma saccra 40% körül lehet.

Trianonnal nekem személy szerint nem az a bajom, hogy a történelmi Magyarországnak vége. Sokkal inkább az, hogy az inga brutálisan túllendült: a magyarság egyharmada került a határon túl úgy, hogy az elszakított népesség kb. fele normális határok kijelölésével megmaradhatott volna Magyarországon.

Trianon lehet, hogy igazságosabb volt, mint az azt megelőző helyzet, de a magyar etnikum határait annyival lépte túl, hogy az már összemérhető a korábbi helyzet (pl. román és szlovák szempontú) igazságtalanságával (ez már lehet lead a mandin…). Turócszentmárton, Zsolna, Gyulafehérvár, Újvidék elcsatolása elkerülhetetlen és nemzetiségi alapon jogos is volt. Érsekújvár, Kassa, Ungvár elvétele viszont igazságtalan, a dunai határ Komárommal, Párkánnyal, Szatmárnémeti és Szabadka esete pedig vérlázító.

A magyar politikát – már amikor egyáltalán foglalkozott ezzel a kérdéssel, tehát mondjuk a Horthy-rendszerben – egyfajta revíziós kettősség bénította meg. A tömegek használatára mindig is a „Mindent vissza” volt a jelszó, „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában” meg a „Nem, nem, soha”. A profi politika pedig a színfalak mögött gőzerővel dolgozott az etnikai revízió előkészítésén, tehát célként olyan határmódosítást tűzött ki, amely túlnyomóan magyarlakta területeket szerzett volna vissza. Volt ilyen: a Csallóköz és a dunai síkság, a nógrádi és a gömöri határ, Kassa térsége, a Bodrogköztől a kárpátaljai peremen át a Partiumig, a Délvidék egy része, elsősorban a Szabadka-Topolya-Ada vonaltól északra. A meglehetősen kevert Erdélyen különösen sokat agyaltak.

Ez a kettősség már a párizsi békekonferencián felszólaló és a magyar álláspontot ismertető Apponyi Albertet is lehetetlen taktikai helyzetbe hozta. Ő természetesen érvelt Nagy-Magyarország egysége, értékei mellett - csakhogy addigra ezt már eldöntötte az antant. Így aztán, mire sorolhatta volna, hogy a határok mentén milyen magyarlakta tájak elcsatolása készül, arra már valószínűleg nem igazán figyeltek; pedig annak lett volna tétje.

Pedig az etnikai revízió gondolata igenis lehetséges stratégia, legalábbis a „mindent visszánál” jobb. Ráadásul ma, egy évszázadnyi asszimiláció, menekülési hullámok, kitelepítések, lakosságcserék után az etnikai alapon egyáltalán felvethető területek sokkal kisebbek, mint a második világháború előestéjén (ki ne hagyjam a holokausztot, ami aztán tényleg elintézte Kassától Munkácson át Nagyváradig a nyelvhatárt). A Duna vonala úgy-ahogy, de Léva, Losonc már nem, a román határ mentén szinte semmi (a ma is csaknem színmagyar Székelyföld a határoktól több száz kilométerre, masszívan román tájak után helyezkedik el). Ráadásul ez a kérdés most nem is pakolható ki az asztalra. De akkor miért mondom egyáltalán és melyek lehetnek mai céljaink ebben az egész katyvaszban?

slovakia_2011_ethnic.jpg

 Tényleg "mindentvissza"? És tényleg "jóezígy"? - miközben a nyelvhatár hátrál, vessük össze a 100 évvel ezelőtti helyzettel (forrás).

Az első számú célt abban látom, hogy – nagyon leegyszerűsítve – a mostanra előállt etnikai viszonyok ne változzanak tovább a rovásunkra a jelenlegi állami keretek közt sem. Ehhez pl. a kettős állampolgárság megadása szerintem érdemi és jó döntés – külön elemzést érdemel, hogy miért nem lett átütőbb a sikere.

Az európai jogrend azért elég sok lehetőséget teremt, persze ezek nem magyar-specifikus lehetőségek, de nehogy már ne tudjuk kitalálni, hogy kell őket erre használni. Azt, hogy az EU-tagság tizenöt éve alatt nem sikerül azt elérni, hogy Párkány hivatalos neve Párkány legyen, ezt azért nem hittem volna 2004-ben. Aztán a tábla alá – lévén lakja 20%-nyi szlovák kisebbség, ki lehet írni kék alapon fehérrel, hogy Párkáń vagy Štúrovo, ahogy a szlovákság kívánja. Helyi népszavazás, amely után a szlovák nyelvtörvényre hivatkozva érvénytelenítik az eredményt? Ha nem találunk a szubszidiaritáson (helyi dolgokról helyben döntsenek) alapuló európai jogrendben olyan alapszabályt, amivel ez ellentétes, akkor megérdemeljük. Csak hát meg sem próbáltuk odáig vinni.

Amikor a szlovák nyelvtörvény diszkriminálja a magyar nyelvhasználatot, arra nem az az eredményes (bár mégoly igaz) válasz, hogy „ezer éve itt voltunk és a saját földünkön nem beszélhetünk a nyelvünkön”, hanem hogy az EU-ban milyen alapon diszkriminálják az EU bármelyik hivatalos nyelvét? Az előbbire, minden igazsága ellenére mindenki legyint, az utóbbira viszont nem igazán lehet, ha következetesen csináljuk.

Szlovákia tiltja a kettős állampolgárságot, és elveszi a szlovákot attól, akinek van másik, akár magyar, akár cseh, akár amerikai. Mit tettünk erre? Titokban küldtük az útlevelet annak, aki kérte, ki ne derüljön a szlovák hatóságok előtt. De hát könyörgöm: egy határ menti magyar falu sincs odaát, ahol a nagy többség bevállalta volna a magyar állampolgárságot? Mert az kb. sakk-matt, egy falutól nem lehet elvenni a szlovák állampolgárságot – illetve lehet, csak akkor elég nyilvánvalóan adódik a kérdés, hogy miért tartozik oda az a falu, ha az államnak nem kell? Viszont ha nincs ilyen falu, akkor meg tényleg hagyjuk az egészet.

A második számú cél, hogy tudjunk többet, sokkal többet „odaátról”, mint ma. Az, hogy busszal körülmegyünk Székelyföldön, megvesszük a Wass Albert-könyveket a somlyói árustól (és aztán soha nem olvassuk el), az édeskevés. Lehet utána mindentvisszázni (hiszen elmentünk a Kárpátokig és ott is magyarul beszéltek – igen, ott pont, sehol másutt). Vagy lehet nem odamenni és azt mondani, hogy ez nem érdekel. Ami lényeges lenne, hogy nekünk, anyaországi magyaroknak kellene sokkal többet tudni arról, milyen viszonyok voltak, vannak odaát. Mutatni nemzettársainknak, hogy együvé tartozunk.

(Ennek első lépése, hogy a felvidéki magyart nem nevezzük szlováknak, az erdélyit meg románnak. A sokadik meg az, hogy amikor csinálunk egy egyébként jó trianoni imázsfilmet mostanában, akkor tudjuk, hogy a párkányi család nem KN, hanem NZ-rendszámú autóba száll, a szabadkai kocsin pedig nem NS, hanem SU jel van – csak hogy tudják ők is, hogy tudjuk…).

Látszólag kilóg a sorból, de ha már tudnunk kell, hogy mi van odaát, akkor tudjunk a szerintem talán legfontosabb rendszerhibáról, ami mindenhol előjön (hm, igen, nálunk is): ez pedig az államnyelv tanítási módszere. Nem az a baj, hogy Szlovákiában mindenki tanuljon meg szlovákul, Romániában románul, és így tovább: ez szükséges és a nemzetnek még jól is jön ez a tudás. A gond ott van, hogy mindenki úgy tanítja a saját nyelvét, ahogy mi itthon nyelvtanórán – miközben egy idegen anyanyelvűnek ez sportszerűtlen nehezítés, nekik úgy kéne, ahogy nekünk az angolt vagy németet, tehát idegen nyelvként. A hőbörgők persze ott is előjönnek azzal, hogy „nehogy már Romániában idegen nyelvként tanítsuk a románt” – pedig ha a cél az, hogy mindenki tudjon rendesen beszélni az állam nyelvén, akkor bizony úgy érdemes, és talán ez lenne a cél.

Az ötletek folytathatók, de az aprómunkát nem ússzuk meg – vagy ha elhagyjuk, akkor ne csodálkozzunk az asszimiláción.

Az etnikai revízió lehetőségét pedig nem azért mondom, hogy ezt most azonnal rántsuk elő, de ez egy korrekt válasz bármely olyan esetben, amikor egy ottani politikus azt mondja, hogy „nyelvtörvény van, beszéljetek államnyelven”. OK, nem tetszik? Lehet visszaadni… na nem a Felvidéket vagy Erdélyt, hanem a magyarlakta részeket, és nem lesz ilyen problémátok.

Ezt a viselkedésmódot – tehát alapvetően tisztelem a szomszédot, jóindulattal állok hozzá, viszont ha nemzeti létünk alapját a szülőföldön megkérdőjelezik, arra az etnikai revízió felvetése szerintem kötelező válasz. A "mindentvissza" nem komoly licit, a "jóezígy" meg nem igaz. Az "Igazságot Magyarországnak" önmagában kevés: találjuk ki, mi a másnak is elfogadható "igazság" és dolgozzunk is érte.

Tegyük a KARD blogot a könyvjelzők közé

RSS hírfolyam a blog bejegyzéseiről

6 komment

Címkék: revízió nemzetpolitika Trianon

Pestiek, nem érdemlitek meg!

2020.01.24. 07:50 outisz

Nem érdemlitek meg. Ennyi. Mégegyszer elmondom, lassabban: Nem ér-dem-li-tek meg. Amúgy meg minek is nektek a természet ezer csodája, mikor úgyis a természetelleneset hajszoljátok ti, pesti libsik, gyökértelen kozmopoliták, soros bérencek, és még sorolhatnám, ha nem lennék ilyen szemérmes, gyerekek is olvashatják...

Talpra agyar, gyere Debrecenbe, ahol még értékelik a gyapjas mamutok nemzeti örökségét. Mi még tudjuk, mit tudjuk, érezzük, hogy Hunor és Magor hogyan űzte a csodaszarvast, ami, végtére lehetett volna egy mamut is, különösen ha egy kicsit kitoljuk a történelmi távlatot (mármint a teraszra, mert ott télen elfér, nem zavar senkit). 

Nem, nem érdemlitek meg. Tudhattátok volna nagyon jól, ha Karácsony lesz, nem lesz karácsony. Persze, mikor az ősszel feldobták, hogy legyen Debrecen a főváros, csak nevettetek. Én is. Mostmár nem nevetünk. Amúgy a szépművészetit se nagyon szokjátok meg, ha Győr ügyesen pacsizik a hétvégén, oda is kell vinni ám valamit. Az erkölcsrendészetet mégse kellene, marad a szép, művészeti múzeum, de lehet hogy vessző nélkül írják, majd odafönt eldöntik. 

Én már csak abban bízom, hogy mikor (haza)viszik Debrecenbe, vonattal fogják szállítani a dolgokat, mégiscsak elvárható a tömegközlekedés. El tudom képzelni hogy mikor Szolnokon megáll a vonat, bámulnának az emberek a mamuton:  - Te jó ég, mennyit késett ez a vonat? 

Amúgy nem erről szól a dolog, én tudom. Majd tessék figyelni, a ládákban fogják debrecenbe csempészni a koronát, ki tudja, mikor lesz rá szükség. A külpolitikai helyzet egyre fokozódik elvtársa.... bocsánat, polgártársak, jobb helye lesz annak Debrecenben.

Na persze, hazánk lelkületét jól ismerő kedves olvasó most felkiált: Nono, hogy hogy nem Felcsút? 

Én már tudom. Oda más van betervezve, oda majd az országház fog kiköltözni, csak még meg kell várni, hogy legyen rá EU-s pályázat, csak úgy éri meg. Aztán majd valaki beköti a gázt is kb. 3,45 milliárd forintért, és ez még baráti ár, szakember hiány van. A  kisvasút se véletlenül került oda, persze sokan bírálták, hogy nincs kihasználva. Majd ki lesz, nem kell aggódni, csak mikor épült, még nem lehetett az emberek arcába mondani, hogy ti barmok, azért kell ide a vasút, hogy ne fájjon a hátatok, mert amúgy talicskával kellene elhordani azt a sok földet, amit majd akkor hordtok, mikor ássuk a Duna új medrét. 

Hiszen, ha már megy az Országház, csak nem hagyjuk ott a tükörképét a Duna vizében, ezeknek a hazaáruló pestieknek!

Tegyük a KARD blogot a könyvjelzők közé

RSS hírfolyam a blog bejegyzéseiről

33 komment

Címkék: debrecen abszurd felcsút természettudományi múzeum

süti beállítások módosítása